Monnd, hogy megóvsz

EGYDeclan Nyolc évvel ezelőtt – Most meg mi a fenéhez kezdjünk? – Jacob engem bámul, és olyan válaszokra vár, amelyeket nem tudok megadni. – Nem tudom – nyögöm az előttem fekvő roncsra meredve. Zakatol a szívem, és úgy érzem, mintha egy film peregne a szemem előtt, nem pedig a rettenetes valóságot látnám. – Meg kell fizetnie ezért! – szólal meg Connor. A keze még mindig remeg. Egyikünk sem gondolta volna, hogy így alakul ez az éjszaka. Ünneplésre és sok nevetésre készültünk. Úgy volt, hogy végre mind a négyen magunk mögött hagyjuk ezt az isten háta mögötti helyet, meg az iszákos, bántalmazó apánkat. Végre elszántam magam, hogy feltegyem a nagy kérdést Sydney-nek. Ő az egyetlen oka, hogy még lélegzem. Csakis ő az, aki számít, és most el kell őt engednem. Egy pillanat volt az egész. A kocsi berobog az árokba, hangok, a halál szaga… Folyton újrajátssza az agyam, nem bírom leállítani. Szóba se jöhet, hogy itt maradjunk az út szélén. Akkor az öcséim viszik el a balhét azért, amit apánk tett, ezt pedig nem engedhetem. – Indulunk! Három szempár fordul felém, tele hitetlenkedéssel. – És őket itt hagyjuk? – üvölt az arcomba Connor, a roncs irányába mutatva. – Nincs választásunk, Connor! Nem maradhatunk itt. Nem mi vezettünk, és úgy fog kinézni, mintha mi tettük volna! – Én is üvöltök, megragadom a legkisebb öcsém vállát. – Visszajövünk. Gondoskodunk róla, hogy holnap vallomást tegyen. – Nem! – Connor, akinek a legnagyobb szíve van közülünk, a fejét rázza. – Nem. Nem mi vezettünk, és nem hagyhatjuk itt ezeket az embereket. Jacob felsóhajt, és megérinti Connor vállát. – Declannek igaza van! Sean rám néz, a szemében felismerés gyúl. – Az én kocsim volt a… – Tudom, ezért kell most lelépnünk. A te kocsid sodorta le őket az útról. Connornak mintha csak most esne le, mi is a probléma. Lehet, hogy az apám vezette az autót, de Sean járgányában ült, amikor megtette. Kihez fognak a legnagyobb valószínűséggel elvezetni a nyomok? Seanhoz. – Dec… – Sean hangja megremeg. – Nem hagyhatjuk itt ezeket az embereket. Connornak igaza van. Bólintok. – Hazamegyünk, és megmondjuk neki, hogy feljelentést teszünk ellene. Connornak igaza van. Megfizet ezért! De nem maradhatunk itt. Kavarog a gyomrom. Minden félresiklott. Az apám részeg volt, megpróbált belekötni Connorba, de mivel az öcsém már nem kölyök többé, rendreutasította apánkat. Aki akármennyire is ujjat akar húzni velünk, többiekkel, én nem fogom hagyni, hogy megtegye. Nem mintha az öcséim nem tudnának kiállni magukért, de apánk tudja, hogy én viszont kurvára megölöm, ha még egyszer hozzáér bármelyikünkhöz. Habár ebben a pillanatban, most először, úgy érzem: legyőzött. Bénító a gondolat, hogy egy ilyen szörnyetegtől származom. Az autó felé nézek: kerekei az égnek merednek, füst száll fel a futóműből, és le kell gyűrnöm a feltörő émelygést. Egyetlen pillanatba telt, és a régi életem a semmibe veszett. – Gyerünk! – szólal meg Jacob, és Connort magával húzva megindul az arrébb parkoló furgonunk felé. – Ez nem helyes! – Connor kirántja a karját Sean szorításából, és hátrálni kezd. Én is így érzek, de meg kell védenem az öcséimet. – Nem tehetünk semmit, Connor! Ők halottak, és mi vagyunk azok, akik itt állunk mellettük. Sean kocsija volt, és sejtelmünk sincs, apa hazajutott-e. Utána kell mennünk, az istenit! Mi van, ha megsérült? Ígéretet tettem anyának. Mennem kell! Connor úgy fest, mint aki meghasonlott, és olyan erővel rohan meg a bűntudat, hogy a lélegzetvétel is fáj. Mindezt elkerülhettük volna, ha most is elrejtjük előle a kulcsokat, ahogy régebben tettük, de már csaknem négy éve az időm legnagyobb részét nem Sugarloafban töltöm. Elővigyázatlan voltam. Mindannyian azok voltunk. Tudhattam volna, hogy apám elviszi a kocsit. Én vagyok a legidősebb, én vagyok az, aki mindig a testvérei segítségére sietett, és most cserben hagytam őket. De soha többé nem fogom hagyni, hogy bármelyik testvéremnek is az én hülyeségem következményei miatt kelljen szenvednie. Pár másodperc múlva már mind a négyen a furgonban ülünk. Senki nem szól egy szót sem. Mit is mondhatnánk? A két emberre gondolok, akiket otthagytunk a roncsban. Vajon valakinek a szülei voltak? Jó emberek voltak, akiket az apám elragadott erről a világról? Amikor visszaérünk a házba, mind a négyen komor hallgatásba burkolózunk, és nem tudjuk, mihez kezdjünk. Apánkat a kanapén kiterülve találjuk: mintha csak nem épp az imént ölt volna meg két embert. Belerúgok, mert annyira dühös vagyok, és nem érdekel, de csak felhorkan, és alszik tovább. – És most? – Most itt maradunk, amíg fel nem ébred, és aztán mehet szépen a rács mögé. Ránk virrad, és én kelek fel először. Nyugtalannak érzem magam, így aztán kimegyek a házból, és a kocsik felé veszem az utam, hogy leellenőrizzem: biztosan nem csak álmodtam-e az elmúlt éjszaka eseményeit. De ott vannak a karcolások meg a horpadás Sean lökhárítóján; a piros kocsin kék csíkok futnak végig, és a lökhárítója fityeg. Lehunyom a szemem, gyűlölöm, hogy már megint itt egy újabb kupac szar, és fogalmam sincs, fel tudom-e takarítani. Anyámra gondolok, és hogy mennyire csalódott lenne. Anyám egy angyal volt, akit túl hamar ragadott el a halál. Semmihez sem volt fogható az a melegség, szeretet és odaadás, amit irántunk, gyerekei iránt tanúsított. Mióta meghalt, magunkra maradtunk, és az ő utolsó kívánsága az egyetlen oka annak, hogy most itt vagyok. Ígéreteket tettem neki, amikor ott feküdt és haldoklott. Azt mondtam, meg fogom védeni az öcséimet, és teszek róla, hogy minden rendben legyen velük. A szavamat adtam anyámnak – és tessék, mi lett az egészből… Térdre rogyok a károkat bámulva, és fohászkodom, hogy a férfi, aki soha semmi másra nem gondolt, csak magára, ez egyszer a helyes dolgot cselekedje. És ekkor zörgést hallok a hátam mögül. – Dec? – Connor hangja fojtott, mégis kiabálásnak hat a reggel nyugalmában. Tőlem várja a válaszokat. – Tényleg megtörtént – szólal meg Jacob. – Igen… – Azt kívánom, bár ne ez volna az igazság, de itt a szemünk előtt a bizonyíték. Amikor Sean kinyitja az ajtót, az arca elgyötört, és úgy fest, mint aki egy éjszaka alatt éveket öregedett. – Nem bírok ránézni arra a kocsira. Mielőtt megszólalhatnék, az apám lép ki az ajtón, és kezével végigsimít az arcán. Nekiütközik Seannak, de aztán kiegyenesedik. – Ti meg mit műveltek, idióták? – hebegi akadozva. – Emlékszel bármire abból, hogy mit csináltál tegnap éjszaka? – szegezem neki a kérdést. Nehéz ránéznem, mert ez már nem az a férfi, aki felnevelt. Ez egy csaló, egy piás, bántalmazó fasz, aki azt hiszi, hogy rajtunk kell levezetnie a haragját. – Be fogod ismerni, amit tettél. – A hangom nem tűr ellentmondást. – Két embert megöltél tegnap éjjel, és a fiaid bőrét vitted a vásárra – ismét. Ennyi volt, nem védelmezlek többé. Apám a kocsira néz, aztán ránk. Készen állunk arra, hogy megküzdjünk vele, történjék bármi is. – Egy frászt! – Egy hitvány, szar alak vagy! – ordítja Sean, azzal megindul felé. Ráfogok a karjára, amivel megállítom. – Tönkretetted mindenki életét! Az enyémet és az övéket is! Nem hagyom, hogy tovább csináld! Vallani fogsz! – üvölti. Mindig is Sean volt a legnyugisabb köztünk, anyánk egyenesen úgy hívta: a „kedves fiú”. Érzékeny lelke van, így aztán a dühöngését látva elnémulunk. Apa egy lépéssel közelebb jön, és kidüllesztett mellkassal köpi felé a szavakat. – És hogy veszel rá, mi, kölyök? A te kocsid az, ami megrongálódott. Ti négyen sétakocsikáztatok tegnap éjjel, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy a városban mindenki tudja: visszatértek az Arrowood fiúk, és az a furgon jó sok zajt csap. Azt gondolod, senki sem hallott meg? Soha nem éreztem még ehhez fogható dühöt, mint ami a szavai nyomán formálódik bennem. – Te vezettél! Gonosz mosoly terül szét az arcán. – Arról senki sem tud, fiam. – Nem vagyok a fiad! – Gondoljatok csak bele, hogy nézne ki a dolog! Ti mind visszatértetek, Sean kocsija megrongálódott, és azt mondjátok, ketten meg is haltak… Connor zihálva veszi a levegőt, és látom, hogy a kezét ökölbe szorítja. – Undorító vagy! – Talán így van, de úgy fest, ti kevertétek magatokat bajba. A helyetekben csukva tartanám a számat, hogy végül a testvéretek ne a börtönben kössön ki. És a seregben senki sem fogad tárt karokkal egy sittest… – Aztán Sean felé fordítja a tekintetét. – Igazán kár lenne, ha elveszítenéd azt az ösztöndíjat, nem igaz? – Önelégülten rám vigyorog, és azzal besétál a házba, otthagyva minket. Kábultan bámulunk utána. – Ezt nem teheti meg! – ordítja Jacob. – Nem kenheti ránk, ugye? Ahogy mindig, rám néznek a válaszért, én pedig vállat vonok. Bármit kinéznék belőle. – Nem tudom. – Nem mehetek börtönbe, Dec! – szólal meg Sean. Tényleg nem. Sean sokra hivatott. Mindannyian azok vagyunk, és az utunk kivezet ebből a városból. Sydney-vel sem tehetem meg ezt. Nem rakhatom rá az elmúlt éjszaka történtek terhét, hiszen ezzel romba dönteném a jövőjét, amire annyira vágyik. Miféle élete lehetne mellettem, ha apám valaha is beváltja a fenyegetését? Hogy is járhatna a jogi karra, egy olyan férfi feleségeként, aki két embert otthagyott holtan az út szélén? És ha ő nem lehet az enyém, akkor soha nem lesz senki más. Egy lehetőség maradt: hogy fogadalmat tegyek azzal a három emberrel közösen, akik fontosabbak nekem, mint a saját életem. – Ezennel megígérjük egymásnak… – mondom a kezemet kinyújtva, várva, hogy a testvéreim körém gyűljenek, és mind megfogjuk egymás csuklóját. – Fogadjuk, hogy soha nem leszünk olyanok, mint ő. Meg fogjuk védeni azt, amit szeretünk, valamint soha nem házasodunk meg, és gyerekeink se lesznek. Megegyeztünk? Ez azt jelenti, hogy lemondok Sydről. Azt jelenti, hogy lerombolok minden egyes kurva álmot, amibe kapaszkodtam – de egyedül így tudom megvédeni őt. Talál majd valaki mást – valakit, aki jobb nálam –, és boldog lesz. Úgy kell lennie. Sean gyors biccentéssel reagál. – Igen, soha nem fogunk szeretni, mert akkor olyanná válhatunk, mint ő. Jacob hangja acélként cseng: – Nem emelünk kezet senkire dühből, csakis önvédelemből. Connor tekintete haraggal telik meg. A keze satuként szorul a csuklómra, és még erősebbé válik a szorítása, miközben a tekintetét rám szegezve megszólal: – És soha nem lesznek gyerekeink, ide pedig nem térünk vissza. Egyszerre rázunk kezet. Az Arrowood testvérek soha nem szegik meg az egymásnak tett ígéreteiket. Pár órával később a kocsit sikerült elrejtenünk a hátul lévő elhagyatott fészerben. Mindannyian fáradtak, összetörtek és üresek vagyunk. Jacob, Sean és én holnap távozunk, de Connornak még ki kell húznia itt néhány hétig, mielőtt elmegy az alapkiképzésre. – Dec? – Sean megragadja a karomat, amikor elmegyek mellette. – Igen? – Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod? – Mit csinálnom? Felsóhajt, és félresöpri a haját a szeméből. – Összetörni a szívét. Tudom, hogy mit mondtunk, és nekünk hármunknak ez meg is felel, viszont mi mindhárman… kibaszott idióták voltunk. Te szereted Sydney-t. Úgy van. Jobban szeretem, mint bármit a világon, és eléggé szeretem ahhoz, hogy elengedjem. Eléggé szeretem ahhoz, hogy egy boldogabb életben részesítsem, mint valaha is tudtam volna akkor, ha együtt maradunk. És eléggé szeretem őt ahhoz, hogy tudjam: soha nem adhatnék neki többet annál, mint ha most összetöröm a szívét. – Ha szeretem, akkor nem akarhatom komolyan rápakolni ennek az egésznek a terhét. Így nincs jövő a kapcsolatunk számára, és nem fogom megszegni a fogadalmamat. – Beleszakad a szívem már a puszta gondolatba is, de erősnek kell maradnom. – Ha vele maradok, akkor örökre ide leszünk kötve ehhez a városhoz. Nem tehetem meg. El kell mennem innét, új életet kezdenem, és neki is meg kell adnom a lehetőséget, hogy ugyanezt tegye. Sean az orrnyergét masszírozza. – Soha nem fog téged elengedni. Egy halk sóhaj kíséretében megrázom a fejem. – Nem lesz választása. Elsétálok, mert többet nincs mit mondani. Ezen a ponton csak a sebzettség és a fájdalom maradt, amit a döntéseink okoztak. Meg kell kímélnem őt. Ettől a perctől fogva ki kell tartanom amellett, hogy helyes az, amit csinálok. Nem számít, ha bele is halok, miközben megteszem. Miután mindenki elaludt, kilépek a házból, és a földek felé veszem az utam. Álmomban sem téveszteném el az utat Sydney házáig. Mindig is ő volt a húzóerő az életemben, amely segített előbbre jutnom. Amikor megismerkedtünk, még két peches kiskölyök voltunk csupán, akiknek szörnyű apa jutott, de idővel annyira közel kerültünk egymáshoz, amennyire sose gondoltam volna, hogy lehetséges. Most viszont árkot kell ásnom közénk. Amikor odaérek az egyszerű farmházukhoz, megcélzom a kertben álló tölgyfát, amire felmászva eléggé meg tudom közelíteni az ablakát ahhoz, hogy négyszer kopogtathassak rajta. Pár másodperccel később nyílik az ablaka, és ettől úgy érzem: ismét levegőhöz jutok. Sydney hosszú, szőke haja befonva omlik a vállára, és lehet, hogy csak most kelt fel, de a tekintete akkor is ragyogó és élettel teli. – Mi a baj? – kérdezi azonnal. – Még ma este visszamegyek New Yorkba. – Azt hittem, itt maradsz a nyár végéig. – Hallom a hangján a csalódottságot. El kell engednem. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy lehúzzam magammal. – Nem maradhatok. Hatalmasat sóhajt. – Menj a pajtához, odalent találkozunk! Nem akarom felébreszteni anyámat. Mielőtt felelhetnék, lehúzza az ablakot, így nem marad választásom. Vagy lemászom a fáról, és elmegyek anélkül, hogy még egyszer találkoznánk, amitől még nagyobb seggfej leszek, vagy tehetek úgy, ahogy kéri, és tudathatom vele, hogy tényleg vége. Amint a talpam szilárd földet ér, Syd már ott vár. A dzsekim van rajta, amit szorosan összehúz magán, és tréningalsót visel. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek. Anélkül, hogy gondolkodnék, egy lépést teszek felé. – Miért mész el, Dec? Felemelem a kezem, és hátrasimítom a kósza tincseit. Ez az utolsó alkalom, hogy megérinthetem az arcát. Soha többé nem fogom őt mosolyogni látni, vagy a karjaimban érezni. Már annyi utolsó alkalom múlt el. Soha nem hozhatom őket vissza, de szorosan magamhoz ölelem őket, nehogy elvesszenek. – Muszáj. – Apukád? Bólintok. – A helyzet az, Syd… hogy soha nem jövök vissza. Szétnyílik az ajka, de elfelejt levegőt venni. – Mi van? – Végeztem ezzel a várossal, és nem maradhatok itt többé. Mindezt a… kisvárosi életet, nem bírom. Pislog egyet-kettőt, aztán a hasára szorítja a kezét. – És mi lesz az ígéreteiddel? Mi lesz azzal, hogy megesküdtél, hogy soha nem hagysz el? Tudod, hogy én nem mehetek el innét. Anyámnak és a nővéremnek szüksége van rám, és szeretek is itt élni. – Én pedig szeretem New Yorkot. – És engem szeretsz? Mindennél jobban. Jobban, mintsem valaha elmondhatnám neki. – Nem eléggé ahhoz, hogy maradjak. Nézem, ahogy fájdalmasan vonaglik az arca, miközben hátrálni kezd. – Nem… eléggé? – Aztán résnyire szűkül a szeme. – Mi a fene folyik itt, Declan?! Ezek nem mi vagyunk! Ez nem te vagy! Te szeretsz engem… Tudom, hogy szeretsz! – Közelebb lép, megragadja a csuklómat, és a tenyeremet a mellkasára helyezi. – Érzem, itt. Jobban ismerlek, mint bárki. Ne hazudj nekem! Gyorsan véget kell vetnem a dolognak. Jobban ismer engem, mint bárki, és meg kell védenem őt az apám tettének következményeitől. Megfogadtam, hogy megteszem, amit meg kell tennem ahhoz, hogy megvédelmezzem a testvéreimet, és ez azt jelenti, hogy ma este két újabb szívet kell összetörnöm – az övét és az enyémet. – Nem ismersz! – Csaknem kiabálok. – Te meg én… jól szórakoztunk, de már meguntam. Csak áltattuk magunkat azzal, hogy működhet a távkapcsolat. És még csak le sem diplomáztunk! Senki nem házasodik össze a középsulis szerelmével. Az ígéreteket megszegik, és nem tudom tovább erőltetni, hogy működjön. Maradni akarsz, oké. Én viszont nem vagyok hajlandó még egy éjszakát eltölteni ebben a kurva városban, amíg élek. Sydney elfordul, és bólint. De ez nem az én Sydney-m. Aki egy harcos, és amikor a kék szemével megint rám néz, a tekintetében tűz lobog. – Értem. Szóval akkor a pokolba velem? Oda se neki, hogy az elmúlt hét évben szerettelek? Nem számít, hogy vártam rád? Hogy egész idő alatt itt voltam neked? Ennyire keveset jelentek neked, Declan? Az egész világot ő jelenti nekem, de nem mondhatom ezt el neki. – Nem érdekelsz komolyan, Syd. Egy ideig megjátszottam. Soha nem akarok megházasodni. Nem lesznek gyerekeim. És soha nem foglak úgy szeretni, ahogy te akarod. Leesett állal bámul rám, majd nekem jön, és megtaszít – erősen. – Baszd meg! Baszd meg, amiért ezt mondod nekem! Odaadtam neked mindent, és ezt kapom cserébe? Tudod mit? Csak menj! Menj, éld a nagyvárosi életedet! Menj, szökj el minden elől, amit egymásnak ígértünk! Egyedül leszel, és szomorú, és tudod mit? Megérdemled. Gyűlöllek! Semmivel sem vagy jobb, mint az apám, azt pedig mindketten tudjuk, hogyan érzek iránta. Azzal sarkon fordul, és elrohan, magamra hagyva az öngyűlöletemmel, ami hevesebb, mint amilyen hevesen ő valaha is gyűlölni tudna.