Monnd, hogy megóvsz

Kettő

KETTŐSidney

Jelen

Ó, Istenem, Declan itt van! Itt van a városban, ahová megesküdött, hogy soha többet nem teszi be a lábát, és úgy érzem, mintha egymillió tű szurkálná a bőrömet. Büszkén kérkedem azzal, hogy milyen bátor vagyok, és közben mégis itt bujkálok, mint egy gyáva kisegér, mert nem bírom megtenni.

Épp elég nehéz volt hét hónapja látnom őt. Nem beszéltünk az apja temetésén, de a lelkemben éreztem a jelenlétét. Ott álltam, néztem a testvéreivel, és láttam a tekintetükben a megkönnyebbülést. Még jóképűbb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Gesztenyeszín haja hátrahullott, de nem lapult le, azt az öltönyt pedig mintha ráöntötték volna. A pokolba is: valószínűleg tényleg méretre szabott öltöny volt. Declan Arrowood igencsak szépen boldogul az életben. Követtem a pályáját, mert egy mazochista vagyok, és újra meg újra lenyűgözött.

A szívem mélyén mégsem bírok megbocsátani neki, és arra sem tudom rávenni magam, hogy beszéljek vele.

Összetörte a szívemet aznap éjjel, de minden egyes nappal, amikor továbbra is távol maradt, vagy nem vette fel velem a kapcsolatot, újra meg újra továbbtépázta a szóban forgó szervemet, míg végül a kár már helyrehozhatatlan lett.

Előrehajolok, leszakítok egy virágot a tavacska széléről, és a kezembe fogom. Visszaemlékszem, milyen érzéseket keltett bennem annak idején. Azt ígérte, hogy mire véget ér a főiskola, megoldást találunk a dolgokra.

Másodév végén azt monda, még két év.

Két év – a francokat!

Bedobom a virágot a tóba, és nézem, ahogy sodródik a felszínen. Vicces, de pont ezt érzem az életemmel kapcsolatban is. Hogy csak… sodródom. Nem süllyedek el, ahhoz túl erős vagyok, de még mindig itt vagyok ebben a tóban, és hagyom, hogy az áramlat arra sodorjon, amerre akar.

Azt lehetne hinni, hogy ennyi év után már túl vagyok rajta. És így is volt. Megszereztem a jogi diplomámat, önkéntes mentőápoló lettem, és nagyszerű barátaim vannak, de mégis itt ez a tátongó lyuk a mellkasomban, mert egy hülyegyerek kitépte onnét a szívemet, és nem adta vissza azóta sem.

Most ugyanez a hülyegyerek itt van Sugarloafban, és minden, amit jó mélyre temettem magamban, bugyogva a felszínre tör.

Megcsörren a telefonom, és Ellie az: a legjobb barátom, akit egészen addig kerülni fogok, amíg Declan ismét fel nem szívódik.

– Szia! – szólok bele olyan könnyeden, ahogy ebben a helyzetben telik tőlem.

– Helló, nem jössz az ünnepségre?

Beleharapok az ajkamba. Igyekszem kitalálni, hogy tudnám a legkíméletesebben tudatni vele.

– Nem tudok, Ells.

– Mert ő is itt van?

Igen.

– Nem – mondom hangosan.

– Akkor miért? Mert Hadley már kérdezte, hol vagy. Azt mondta nekünk, hogy azt ígérted, mindjárt visszajössz, és ez már több mint két órája volt. Nem engedi, hogy elkezdjük a „Boldog szülinapot!” dalt énekelni, vagy hogy együnk a tortából, vagy kinyissuk az ajándékokat, vagy bármi másba kezdjünk, amíg Syd néni vissza nem ér. – Kapkodva beszél, a végét már-már hadarva mondja.

Akkora egy gyáva alak vagyok. Kitettem Hadley-t, és amikor berohant a házba, én elhúztam a csíkot. Nem állok készen arra, hogy ugyanabban a szobában legyek, mint ő. Az túlságosan kínos lenne, és túl… mi lennénk.

De akkor sem okozhatok csalódást Hadley-nek.

– Már úton vagyok. Csak… ha elkezdenék besokallni…

– Akkor majd falazok neked. – Ellie befejezi a mondatomat, amire én nem voltam képes.

– Köszönöm!

– Csak érj ide, még mielőtt mindannyiunkat teljesen az őrületbe kerget.

Mosolygok, mert tudom, hogy Hadley pontosan ezt fogja tenni; azzal elhagyom a menedékemet, hogy visszatérjek a pokolba.

Menet közben megpróbálom felidézni a rossz dolgokat. Ha mérges vagyok rá, akkor nem fogom egy epekedő idiótának érezni magamat a jelenlétében. Arra az éjszakára gondolok, amikor közölte velem, hogy végeztünk. Az azután következő hetekre, amikor könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza hozzám, és majd együtt megoldjuk. A rengeteg fejfájásra, amikor azon töprengtem, vajon meggondolja-e még magát.

Nem tette.

Eldobott, mintha semmit sem jelentenék neki, és soha nem indokolta meg, miért tette.

Barom.

Átvágok a mezőn, és elhaladok a kacsalábakon forgó lombpalota mellett, amit Connor épített Hadley-nek. Komolyan, az a gyerek nemhogy az ujja köré csavarta, de teljesen elvarázsolta őt. Azért kedvesnek találom a dolgot, és tűnődésre késztet: vajon hülyeség volt sutba vágnom az egész párkeresést?

Lemondtam a szerelemről. Voltak srácok az életemben, de semmi igazán jelentős. És mindezt azért, mert erősebb volt a félelmem, hogy megint összetörik a szívemet, mint a vágyam, hogy ismét szeressek. Habár Declan nem is törte össze a szívemet – nem: ő ellopta a mellkasomból.

Felvánszorgok a lépcsőkön, belekapaszkodván mindabba a dühbe és neheztelésbe, amit ő ültetett el a szívemben annyi évvel ezelőtt, és kinyitom az ajtót.

Egy szempillantás múlva már ott is áll.

– Syd!

– Seggfej! – vágom rá köszöntésképpen, és összefonom magam előtt a karom.

Végigfuttatja a kezét dús haján, a kósza tincseket kisöpri az arcából, aztán pedig a lábfejét kezdi vizsgálgatni.

– Ezt megérdemeltem.

– Akkor legalább valamiben egyetértünk.

Rám néz a sűrű szempillái alól, amilyenekkel egy férfinak sem szabadna rendelkeznie, és elvigyorodik.

– Jól nézel ki.

Akárcsak te.

Nem, nem, Syd! Nem néz ki jól. Úgy néz ki, mint az a démon, aki összetörte a szívedet, és aztán elsétált, hátra se nézve.

Emlékeznem kell minderre. Ha nem teszem, akkor lehet, hogy nem leszek képes figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy még mindig megdobogtatja a szívemet, vagy hogy soha senki más karjában nem éreztem nagyobb biztonságban magam – nem mintha ezt a nyolc kibaszott évet azzal töltöttem volna, hogy csak egy feleannyira is tökéletes férfit találjak magamnak, mint Declan Arrowood. Ráadásul muszáj megtartanom némi távolságot kettőnk közt, nehogy félreértse a dolgokat, és azt gondolja, egy szemernyi esélye is van, hogy kibékülünk.

Egyszer átbasz: az ő szégyene. De ha másodszorra is megteszi, akkor egy félcédulás barom vagyok, aki megérdemli, hogy behúzzanak neki egyet.

– Biztosra veszem, abban is egyetértünk, hogy nem muszáj ezt csinálnunk. Hat hónapot kell kibírnunk, és aztán mindkettőnk nyugodtan tettetheti tovább, hogy a másik nem is létezik.

Declan kicsivel közelebb lép, és körbeleng a kölnije illata, amit tizenhét éves kora óta használ. Tőlem kapta az első üveget karácsonyra. Erős volt, és pézsmaillatú – kifejezte azt, ahogy iránta éreztem. Belesajdul a szívem a tudatba, hogy még mindig ragaszkodik hozzá.

– Én nem így tettem eddig.

Megrázom a fejem, nem érdekelnek a hazugságai.

– Hat hónap, Declan. Arra kérlek, hogy erre a hat hónapra, amire itt rekedtél, kerülj el, tegyél úgy, mintha nem élnék itt, vagy játszd el, hogy nem ismersz.

– Gyűlölöm az apámat ezért.

Mind gyűlöljük az apját. Amikor meghalt, a négy fiának kellett volna örökölnie az Arrowood birtokot. Ha így történik, akkor eladják, és aztán továbblépnek. De Declan apja kegyetlen volt, és önző, még halálában is. A végrendelet kikötése szerint mind a négy testvérnek hat hónapig a farmon kell élnie. Ha mind a négyük letöltötte a hat hónapját, akkor utána azt csinálhatnak a birtokkal, amit csak akarnak.

Ez azt jelenti, hiába esküdtek meg annak idején, hogy soha nem térnek vissza ide, nincs más választásuk, ha nem akarnak lemondani az örökségükről. És így én is kénytelen vagyok látni azt a férfit, akin soha nem tettem túl magam.

– Ettől függetlenül: ennyivel tartozol nekem.

A szemében fájdalom villan, de aztán félrenéz.

– Mindig gyönyörű és ellenállhatatlan vagy, amikor nem fogod vissza magad.

Aham. Hát persze! Épp eléggé ellenállhatatlan voltam ahhoz, hogy olyan fenemód könnyen faképnél tudjon hagyni. Nem fogom engedni a szívemnek, hogy többet lásson a dologba. Meg kell védenem magamat, mert soha nem volt kérdés számomra, hogy szeretem-e Declant. Egész életemben olyan természetes volt őt szeretnem, mint a lélegzetvétel.

Kihúzom magam, és a szemébe nézek.

– Biztosra veszem, a barátom is örömmel hallja majd, hogy így gondolod. És most, ha megbocsátasz, vár rám egy születésnapi tortaszelet.

Félretolom, és megindulok valamerre, közben pedig imádkozom, hogy a térdeim ne mondják fel a szolgálatot.

Amint látótávolságon kívül érek, hirtelen kifut a lábam alól a talaj, és már nem kell a térdeim miatt aggódnom, mert valaki a levegőbe emel.

– Sydney! – Jacob felkap, és megforgat maga körül. – Nézzenek oda, micsoda káprázatos nő lett belőled!

Elmosolyodom. Itt van egy másik Arrowood, akit kedvelhetek.

– És nézzenek meg téged is! – Játékosan megpaskolom a vállát. – Tiszta nagymenő lettél, meg minden!

Aztán Sean is előkerül.

– Add ide azt a lányt! – Mély hangja melegséggel teli. – Hiányoztál, Syd!

Átölelem, és jó alaposan megszorongatom.

– Nekem is hiányoztatok, srácok – vagyis akad köztetek, aki hiányzott.

Sean és Jacob nevetnek.

– Legalábbis a jobb fejek közülünk.

Mind nevetünk, a két testvér átkarol, és két oldalról védelmezőn ölelnek. Már el is felejtettem, mennyire szerettem mindannyiukat. Egytől egyig gondjuk volt rá, hogy senki ne bánthasson engem. Lojálisak voltak, és a nővérükké fogadtak, miután saját nem jutott nekik.

Amikor az apám otthagyott minket, ezek a srácok lettek a védelmezőim.

– Visszajöttél! – Hadley rohan elém, az arcán hatalmas mosollyal.

– Még jó, hogy visszajöttem! Csak el kellett ugranom az ajándékodért.

– Tudtad, hogy Declan bácsi azt mondta, kaphatok tőle egy pónit? – Az utolsó szót szinte visítja, és boldogságtól ragyog a tekintete.

Kis híján teszek egy csípős megjegyzést a férfiról, aki nem tartja be az ígéreteit, de visszafogom magam. Hadley nem érdemli meg, és a véleményemet egyébként is sokévnyi keserűség árnyékolja be. Azonkívül, ha tartani akarom magam a hazugságomhoz a kamu barátról, akkor úgy kell tűnnöm, mint akit nem érdekel.

– Ez csodálatos! Remélem, egy jó drágát vesz neked. Kérned kéne tőle még egyet. A lovak kedvelik a lótársaságot.

Kuncogásban tör ki.

– Remélem, fehér lesz, és hosszú szőre lesz, és szereti majd, ha kilovagolok vele, és talán a lombházamba is befér majd!

A háta mögött megjelenik Connor, és a vállára teszi a kezét.

– A pónit még megbeszéljük.

Hadley felnéz rá, lebiggyeszti az ajkát, és a szempilláját rebegteti.

– De apu, tényleg szeretném!

Hóha, most aztán benne van a pácban, és Hadley azt mondta neki, apu.

Könnyek gyűlnek a szemembe.

– Szerezd meg neki azt a nyavalyás pónit, Connor!

Rám mosolyog. Mindketten tudjuk: soha nem fog megtagadni tőle semmit.

Aztán Ellie lép ki a konyhából, kezében a tortát egyensúlyozva.

– Szó se lehet póniról! Legalábbis nem most.

Connor rákacsint Hadley-re.

– Jól van, anyu. Nem most. – Ez a lány pontosan tudja, mit csinál.

– Segíthetek valamiben? – kérdezem hangosan, és megindulok Ellie felé. Muszáj mozgásban maradnom, őt pedig messziről el kell kerülnöm.

Ellie rázza a fejét. – Egy órája még lett volna miben, de most már rendben vagyunk.

Mérges tekintetet vetek rá, és látom, hogy somolyog az orra alatt.

– A barátod is jön, Syd? – Declan hangjára liftezni kezd a gyomrom.

Connor és Ellie rám néznek, én pedig egy halvány mosoly kíséretében megrázom a fejem.

– Nem, ő ma dolgozik.

Ellie engem fürkész, és csak a szemével mondja ki: Erre még visszatérünk, arra mérget vehetsz!

Azonban ekkor a kedvenc kiskölyköm, akit valaha hátán hordott a föld, felugrik, mert megpillantja a tortát.

– Ideje tortát enni!

És ezzel megmenekülök attól, hogy ki kelljen fejtenem az ostoba hazugságomat.