Monnd, hogy megóvsz

Három

HÁROMSidney

– Hülye kiscsaj! – Kitépek egy újabb maréknyi vadvirágot, és a tóba hajítom. – Hülye szív! Hülye, hülye, hülye!

Tudtam, hogy nehéz lesz ez az ünnepség, de azt nem gondoltam volna, hogy kis híján belehalok.

Egész idő alatt igyekeztem kerülni a tekintetét. Mindenkivel beszélgettem rajta kívül, most pedig annyira csalódott és izgatott vagyok, hogy nem bírok aludni, és ez hozott vissza erre a helyre.

Anyám két éve költözött el a farmról. A nővérem férjhez ment, gyerekei születtek, és egy másik farmra költözött át, háromórányira nyugatra Sugarloaftól. Ez a föld több mint száz éve az anyám családjáé, és szeretem ezt a helyet, így aztán nem hagyhattam, hogy eladja, inkább átvettem tőle én. Vagyis hát: mondhatjuk úgy is, hogy átvettem.

Gyerekkorom óta ugyanazok az emberek dolgoznak itt, és valószínűleg most már itt is maradnak egészen a halálukig. Valójában ők működtetik a farmot, noha a papírokon az én nevem szerepel.

– Mit csinálsz idekint, Babszem? – kérdi Jimmy, aki a munkavezető a farmon, és emellett a keresztapám.

– Gondolkodom.

– Gondolom, az Arrowood fiúról, mert jó rég láttam már ezt a nézésedet…

Szomorú mosollyal fordulok felé.

– Visszajött.

– Hallottam a szóbeszédet, hogy jön, de azt hittem, van még idő addig.

Igen, mind tudtuk, hogy ez lesz, de ez nem teszi könnyebbé az egészet. Olyan, mint amikor egy hurrikán képződik a part közelében. Mindenki megáll a tévé előtt, és nézi, ahogy kifejlődik, és mozogni kezd. Befutnak az előrejelzések, és nem tehetünk semmi mást, mint hogy várunk, és imádkozunk, hogy ne csapjon le ránk. Aztán megérkezik forogva, és… bamm!

Ott vagyok a hurrikán szemében.

– Igen, még pár hét. De nem nagy cucc. Igazán nem érdekel, mikor jön vissza, mert nem tervezem, hogy összefutunk.

Alig hallhatóan felnevet.

– Na persze – most akkor jöhet az önbecsapás?

Elhúzom a számat.

– Jobb, mint beismerni az igazságot.

– Talán így van, Sydneybabszem, de annyival okosabb vagy te ennél. Az effajta hazugságok sosem végződnek jól. Csírájában kell az ilyet elfojtani.

– Azt hittem, mostanra már nem fog ennyire zavarni. Arra számítottam, hogy már túlleszek rajta, vagy legalábbis a közelségétől nem akarom mindjárt a karjaiba vetni magam, és könyörögni neki, hogy megint szeressen.

A vállamra teszi a kezét, és gyengéden megszorongat.

– Egyedül úgy juthatsz túl rajta, ha végre szembenézel vele. Most feküdj le, és pihenj! Reggel majd tisztábban fogsz gondolkodni. Bolond az az ember, ha nem látja, micsoda kincs vagy.

Jimmy olyan nekem, mint egy apa. Minden egyes áldott nap itt volt nekem kislány korom óta, és miután az apám lelécelt tizenöt évvel ezelőtt, Jimmy látott el atyai tanácsokkal. Amikor aztán az apám sose tért vissza többé, nem hívott és nem is írt, de még füstjeleket sem küldött, akkor Jimmy volt az, aki egy kicsit csillapította a fájdalmamat.

Habár szerethetett akármennyire, ez sem mentett meg a fájdalomtól, amit Declan elvesztésekor éltem át.

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy volt olyan férfi, aki így érzett irántam, de mind lelépnek…

Jimmy a fejét rázza.

– Nem mindannyian, Babszem.

– Téged megfizetlek, hogy szeress – poénkodom.

– Messze nem eléggé, ha azt nézem, mennyi bajba keveredsz. Mintha rémlene néhány alkalom, amikor el kellett tüntetnem a nyomaidat a hóban, miután kilopództál a házból…

Mosolygok, felidézem azt az éjszakát. Képtelenség volt ellenállni a késztetésnek, hogy kiosonjak Declanhez. Éjszakánként, amikor egyedül éreztem magam, az ő melegsége után vágyódtam. Sírtam, és azt kívántam, bár visszajönne az apám, és szeretne, miközben Dec szorosan átölelt.

Meg aztán voltak olyan alkalmak is, amikor egyszerűen csak smárolni akartam a nagyon szívdöglesztő pasimmal. Jimmy az anyám előtt hallgatott, mint a sír, engem meg rendszerint utólag hordott le.

– Már nem vagyok kis csitri, és te még mindig itt vagy.

Nevetgél a bajsza alatt.

– És most már úgy fest a dolog, hogy nem is tudom elképzelni, hogy bárhol máshol legyek. Nyomás vissza a házba aludni!

Kezembe fogom a kezét, és biccentek.

– Hamarosan bemegyek.

Jimmy jobban ismer annál, hogysem erőltesse. Távozik, és újra egyedül vagyok. Talán igaza van. Szembe kell néznem Declannel, és őszintének kell lennem vele, és magammal is. Összetörte a szívemet, és semmit nem használok magamnak azzal, ha úgy teszek, mintha nem így lett volna.

A hűvös fűben ülök, miközben a nap lassan kibukkan a fák mögül. Múlik az idő, és nézem, ahogy az ég meleg rózsaszínbe és pirosba vált át, maga mögött hagyva a kéket meg a feketeséget, és hagyom, hogy átjárjon az új nap. Meg tudom csinálni!

Okos vagyok, és én is értem el sikereket az életemben. A kisváros kiváló ügyvédje vagyok, és segítek másoknak. Ahogy ez a farm is segít másoknak – és mindezt egymagam csinálom.

– Igazi kincs vagyok! Egy nagyszerű nő, aki még mindig szeret téged. Ha nem látod ezt, akkor pedig feldughatod, Declan Arrowood!

– Biztos vagyok benne, hogy azt el tudjuk intézni – szólal meg a hátam mögül.

Nem, nem, ez nem történhet meg!

Talpra ugrom, mert szükségem van a magasságomra még úgy is, hogy Declan fölém tornyosul. Mindig is olyan magas és erős volt. Ezt szerettem benne annyira: értékes voltam neki, és mindig megtette, amit csak tudott, hogy ezt egyértelműen a tudomásomra hozza.

– Nem ajánlat volt.

Vigyorog.

– Tudom. Csak próbáltam kicsit viccelődni. Beszélhetünk?

A vakmerő őszinteségi rohamom már nincs sehol.

– Nem tudok. Dolgozni kell mennem.

– Csak pár percre, Syd. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de szeretném, ha beszélnénk. Sokat kell majd egymás közelében tartózkodnunk a következő pár hónapban, és szeretném, ha civilizáltan tudnánk viselkedni.

Mintha ez valaha is megtörténhetne.

– Nem tudom, menni fog-e.

– Talán nem, de legalább megpróbálhatjuk.

– Lehet – felelem nehéz sóhajjal.

– Tényleg hiányoztál – mondja, és ettől a hideg szívem egy része felolvad. – Tudom, hogy mindent megérsz, és…

– És elengedtél.

Lehunyja a szemét, aztán ökölbe szorul a keze.

– Nem az volt, aminek gondoltad.

– Pontosan az volt, aminek gondoltam. Végeztél velem, és eldobtál magadtól. Pont úgy, ahogy az apám! Pont olyan voltál, mint ő, Declan!

– Nem! Semmi olyasmiről nem volt szó, mint apád és közted! – Látom a szemén, hogy rettenetesen feldúlt és összetört, és inkább elfordulok.

Ugyanaz volt. Amikor megelégelt, félredobott.

– Ezt mondod, de pontosan azt tetted, amit megígértél, hogy sosem fogsz megtenni. Elmentél, és sohasem tértél vissza.

– Muszáj volt ezt tennem!

– Miért? Miért volt muszáj?

Azon kapom magam, hogy közelebb araszolok hozzá, miközben a dühöm egyre csak növekszik.

– Már nem számít.

Uramatyám, mekkorát téved!

– Nekem számít. Felfogod, hogy éveken át próbáltam megérteni, hogy mi történt? Nem voltak válaszok. Fogalmam nem volt, miért tetted. Csak megjelentél egy nap, és a derült égből eldöntötted, hogy köztünk vége.

Megrázza a fejét, látszik, hogy bármilyen gondolata támadt is, viaskodik vele.

– Azt tettem, amit tennem kellett.

– Amit tenned kellett? Mi az ördögöt jelentsen ez? – ordítok, és nekiesek a mellkasának, hogy meglökjem, de ugyanazzal a lendülettel hátralép, mintha csak mágnesként taszítottam volna el magamtól.

Declan megragadja a csuklómat, és puhán végigsimít a sebesen pulzáló ütőeremen. Lágy hangon szólal meg, de valami feszültség van a szavaiban, miközben tekintetét az enyémbe fúrja.

– Nem voltam képes még több fájdalmat okozni neked. Nem tudtam… nem maradhattam a közeledben. Most viszont… most nem tudok távol maradni többé.

– Mert most itt kell lenned – emlékeztetem.

– Mondd, hogy te nem így érzel, Babszem!

Lehunyom a szemem, mert tudom, hogy nem bírok ránézni, amikor hazudok.

– Semmit sem érzek.

– Tudod, hogy én mit érzek?

Még mindig nem nézek rá, de nem is állok neki ellent annyira, amennyire kellene, tekintve, hogy még mindig nem húztam el a karom.

Halkan beszél hozzám, miközben ott állunk a hűvös levegőben a tavunknál, azon a helyen, ahol minden elkezdődött számunkra.

– Azt érzem, hogy a szívem mindjárt szétreped, annyira gyorsan ver. Úgy érzem, mintha az éveken át szunnyadó idegeim most mind életre keltek volna. Érzem a leheleted melegét, azt, ahogy most felgyorsul a pulzusod, és istenemre, Sydney, tudom, hogy távol kellene tartanom magam tőled, de…

Kinyílik a szemem, és az az átható, zöld szempár bámul vissza rám. Tudom, mi következik. Menekülő utat ajánlott fel nekem, de én képtelen vagyok elfogadni. Körém zárul az ölelése, és aztán Declan megcsókol.

A csókja olyan, mint hazaérkezni. Olyan, mintha minden egyes régi emlékünket kicserélnénk a lélegzetvételeinkkel, teli reménnyel és megbocsátással.

Minden haragom és csalódottságom szertefoszlik. Nem bírok visszaemlékezni, miért is gyűlölöm őt. Semmi másra nem bírok gondolni, csak arra, hogy nyolc hosszú éven át mennyire akartam ezt.

Declan a két tenyere közé fogja az arcom, és úgy billenti a fejemet, hogy a legjobban hozzá tudjon férni. Nyelvének minden egyes érintése a fájdalom egy újabb szilánkját porlasztja szét. Egy idióta vagyok, tudom. Valahol az agyam hátuljában meg is szólal a vékonyka hang, és azt szajkózza, hogy állítsam le, de csendre intem.

Szükségem volt arra, hogy megérintsem, hogy megkapjam. Ő az egyetlen férfi, akivel valaha is szeretkeztem.

Annyira rég volt – túl régen, és ó, istenem, most erősebben vágyom rá, mint amennyi önvédelmi ösztön szorult belém.

A keze lefelé siklik a nyakamra, majd a vállamra, és közelebb von a mellkasához. Ujjaim az ingét markolják, kizárt, hogy egy leheletnyit is lazítsak a szorításon. Ezúttal nem engedem el őt. Képtelen vagyok rá.

Nem hazudtam akkor, amikor azt mondtam Ellie-nek, hogy álmodtam róla, és reménykedtem benne, hogy ő meg én ismét utat találunk egymáshoz. És ha ez minden, amiben valaha is részem lesz vele, akkor nem akarom elvesztegetni. Visszacsókolom, és a csókomba beletöltök minden érzelmet, amit a távozása napja óta éreztem.

– Declan – szólalok meg, miközben mindkét kezemet a hátára csúsztatva átölelem. Erős és megingathatatlan. Szükségem van erre. – Kérlek!

– Ne könyörögj, Syd! Nem tudok…

Összeér a homlokunk, mindketten zihálunk. – Nem könyörgök, csak kérlek.

Gyönyörű zöld szeme a tekintetembe fúródik, valami után kutat benne.

– Mire kérsz?

Több eszem van annál, hogysem a szívét kérjem tőle, ahhoz pedig elég eszem van, hogy tudjam: ez soha nem működhet köztünk. Túlságosan sérültek vagyunk mindketten, és túl sok idő telt el. Lehet, hogy örökké szeretni fogom Declant, de soha nem bízhatom benne annyira, hogy elhiggyem, nem fog bántani.

Felidézem, hogy mire van szükségem: arra, hogy búcsút vegyünk egymástól.

– Szeress engem itt és most, hogy végre elengedhessük egymást.

Értelmes nőnek tartom magam. Rendszerint jó döntéseket hozok, és anyám nagyon keményen dolgozott, hogy belém csepegtesse azokat az erkölcsöket, amelyeket követek.

De ebben a pillanatban én vagyok a legostobább fruska a világon. Itt fekszem a füvön ennek a hülye tónak a partján, az eldobott ruháinkból képzett pokrócon, és meztelen vagyok – Declannel.

Egyetlen mentséget tudok elképzelni: hogy átcsúsztam egy másik dimenzióba, és ez az egész nem történt meg tényleg.

Csak ez lehet a magyarázat, mert nem igazán tudom mással megindokolni, miért fekszik Declan rajtam levegőért kapkodva, miután szexeltünk.

Te jó isten, szexeltem Declannel!

Mi a fene bajom van? Mire gondoltam, hogy ezt tettem?

Az az egy fenemód biztos, hogy nem gondolkodtam. Meggyőztem magam, hogy mi is volt ez – búcsúszex? Valami bizarr lezárásféle, és nem, nem azért történt, mert magányos vagyok, és hiányzott az a seggfej? Ennél azért több eszem szokott lenni.

Talán csak álmodom? Egy különösen eleven álmot élek át, és lehet, hogy a valóságban nem tettem ezt meg…

Az arcához emelem az ujjam, és belecsípek.

– Aú! Ezt miért csináltad?

Ühüm, valódi, és ez az egész tényleg megtörtént.

– Csak ellenőriztem, hogy álmodom-e.

– Nem álmodtál – néz le rám.

Meglököm, mire arrébb gurul, hogy befészkelhessem magam mellé.

– Szuper.

Ez hiba volt, és ki kell jutnom innen. Megragadom a blúzomat, aminek hideg az érintése, mert a földön volt, és visszaráncigálom magamra, aztán pedig a nadrágom után kezdek kutatni.

– Syd. – Finoman csúszik elő az ajka közül a nevem.

– Semmi baj. Rendben vagyunk. Minden rendben lesz. Csak meg kell találnom a nadrágomat. – De komolyan, hova lett: vajon szétporladt, amikor hozzáért? Talpra ugrom, és úgy nézek körül, miközben átkozom magam, amiért a szemembe könnyek szöktek, és belülről égetik.

Annyira dühös vagyok, hogy csak egy csók kellett hozzá, semmi több, és máris teljesen elment az eszem, és a legkülönfélébb kifogásokkal álltam elő, hogy miért is volt rendben, amit csináltunk. Ő biztosan nem marad Sugarloafban, az pedig hétszentség, hogy én nem megyek el innét. Na nem mintha tett volna bármilyen ajánlatot.

Jézus, szedd már össze magad, Syd!

– Beszélni jöttem ide… Nem tudom, hogyan…

Villámgyorsan megfordulok, amitől a hajam szétterül a levegőben, aztán az arcomba csap.

– Hogyan mi? Hogyan lettünk meztelenek, és dugtunk, mint holmi tinédzserek, az egész kurva világ szeme láttára?

Végigsimít az arcán: egyszerre zilált és ellenállhatatlan.

– Azt akartam mondani, hogyan jutottunk ide, de ez is megteszi.

Bosszúsan rámeredek, aztán folytatom a keresést.

Remeg a kezem, és nem vagyok hajlandó belegondolni, mit jelent ez az egész, vagy hogy mi a fenét is tettem. Ma dolgoznom kell. Azon túl: lezárást akartam, ezért úgy fogok tekinteni erre az egészre, mint a lehetőségemre, hogy bevágjam végre magam mögött azt a bizonyos ajtót, és továbblépjek.

– Nem mintha nem csináltuk volna ugyanezt számtalanszor itt, a tónál, még régen. Tinikorunkban mindig bejött.

– Tudod, mi nem jön be? Az, hogy nincs nadrágom! – fortyanok fel emelt hangon. – Ki kell jutnom innen, és aztán fel kell hívnom egy agykurkászt, ugyanis kétségtelen, hogy idegösszeomlásom van.

– Mert…

Megfordulok, és vasvillatekintetet meresztek rá.

– Mert én okos vagyok. Mert én nem csinálom ezt. Mert…

– Mert barátod van.

Szuper! Ez kiment a fejemből. Megcsaltam a kitalált barátomat.

– Igen, meg az is, de főleg bűntudatom van.

Declan tekintetében fájdalom villan.

– Beszélnünk kell arról, ami az előbb történt.

Megrázom a fejem.

– Nem, mennem kell, neked pedig el kell engedned.

Declan lehajol, felmarkol valamit, aztán ismét felül.

– Tessék – mondja, és a felém nyújtott kezében megpillantom a sokat emlegetett, hiányzó nadrágomat.

Elveszem tőle, és magamra ráncigálom. Egyikünk sem szól egy szót sem. Mit is lehetne mondani? Hatalmasat hibáztunk mindketten.

Felöltözik, és most itt állunk, és csak nézünk egymásra.

– Tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz beszélni, de remélem, hogy meghallgatsz. Nem azért indultam el megkeresni téged, hogy aztán így alakuljanak a dolgok. Azért jöttem utánad, mert nem akartam, hogy ellenségek legyünk, és azt reméltem, talán meg tudjuk beszélni a dolgokat. Fiatal voltam, és tudom, hogy fájdalmat okoztam neked.

– Tönkretettél – helyesbítek.

– Hülye voltam.

Nem fogom elsírni magam. Nem fogom átadni magam a bennem örvénylő érzelmek viharának. Igen, haragot érzek, de minden másnál erősebben: fájdalmat. Kínban vagyok, mert attól, hogy néztem őt, megérintettem, és hallottam a hangját, egyszeriben minden visszatért.

Amikor belém hatolt, ismét teljesnek éreztem magam.

Mint aki megtalálta egy hiányzó részét, és az ismét a helyére került. És még egyszer nem engedhetek meg magamnak egy ennyire hazug érzést.

Nem marad itt, és nem fog a darabjaimból összerakni. El fog menni.

– Itt maradsz Sugarloafban? – kérdezem, de már tudom a választ.

– Most?

Gúnyosan felkacagok, és az égnek emelem a tekintetem.

– Ne légy hülye, Dec! Úgy értem, miután letelt a hat hónapod. Hazajössz, szerelembe esel velem megint, és itt maradsz?

Nem válaszol.

– Nem. Nem így lesz. – Nincs szükségem rá, hogy kimondja a szavakat. Ott van minden az arcára írva. – Visszamész New Yorkba, megint itt hagysz, és én megint azt fogom kívánni: bárcsak többet érnék neked!

– Sydney, hagyd abba!

– Nem, nem hagyom abba! Mindig azt fogom kívánni, bárcsak még mindig az az ember lennél, akibe kis csitriként beleszerettem.

Declan egy lépést tesz előre, miközben a tarkóját masszírozza.

– Miért kell ennyire bonyolultnak lennie?

Érzem, hogy párásodik a szemem, de visszatartom a könnyeket. Muszáj kimondanom ezt, hogy aztán magasra tartott fejjel tudjak odábbállni.

– Mert megígérted egy tízéves kislánynak, hogy a halála napjáig szeretni fogod. Tizenhárom évesen egy kanálból magad készítette gyűrűt adtál annak a lánynak; és megígérted neki, hogy idővel gyémántgyűrűre cseréled. Aztán tizenhat évesen a karjaidban tartottad ugyanezt a lányt, és úgy csókoltad, mint aki csak érte él, ő pedig odaadta magát neked. Emlékszel erre? Emlékszel, hogy surrantunk ki a pajtába gyertyákkal és pokrócokkal, és mit meg nem ígértünk egymásnak?

Elmélyülten, rezzenés nélkül néz a zöld szemével.

– Emlékszem mindenre.

– Akkor nyilván arra is emlékszel, hogy megszegted azt az ígéretet, igaz? Vagy elfelejtetted talán, hogy eljöttél ahhoz a lányhoz, aki bármit megtett volna érted, és azt mondtad neki: nem tudod tovább erőltetni, hogy működjön? Tudni akarod, hogy miért bonyolult, Declan? Mert rendesen tönkrevágtad annak a lánynak az életét, azért!

És aztán, pont ugyanúgy, mint annyi évvel azelőtt, hátat fordítok neki, és elsétálok, otthagyva a széttépett szívem darabjait heverni a lábai előtt.