A boldogság titkos ereje

2. FEJEZET-2

– Oh! Ön igazi romantikus lovag! – a szellemes, könnyed bók még akár jól is elsülhetett volna, ám Kékessyt más fából faragták, mint azon emberek többségét, akik a saját nagyságukkal vannak elfoglalva. Fejét alázattal, megbánással lehajtotta, és kicsit el is gondolkozott. „Tulajdonképpen mi a fenét keres itt, ahol a hozzá hasonló könyvkukacoknak nincs helye? Miért engedi egy ennyire szexis, dögös bombázó, hogy beszélgessen vele? S talán a legfontosabb: mit akarhat ez a nő tőle, akinek egy megveeszegetett fityingje sincs?!”

– Hát… köszönöm…

– Ennyivel azért nem ússza meg! – megint az a babonázón csábító farkasszemezés, majd egy jól irányzott mozdulattal a bíborszín, enyhén telt ajkak csábító csücsörítő mozgása, amitől garantáltan máris felforr az ember vére. – Hogy is hívják Önt?

„Hát persze! A fenébe! Miért nem ezzel kezdte! Úgy illett volna, hogyha már a nő megtisztelte őt a legkevesebb, hogy bemutatkozzon.” – gondolta. Azonnal vigyázzba vágta magát, mintha vezényszót hallana, és bemutatkozott.

„Hát persze! A fenébe! Miért nem ezzel kezdte! Úgy illett volna, hogyha már a nő megtisztelte őt a legkevesebb, hogy bemutatkozzon.”– Emil vagyok!

– Pihenjen kadét! – válaszolta a hölgy, és olyan szikrázó, magabiztos hófehér mosolyt villantott, hogy az volt az egész este halhatatlan ajándéka a gátlásos fiatalember számára. – Mondja csak nagyon megharagudna, ha inkább tegeződnénk? Tudja csak azért kérdeztem, mert a magázódás annyira zárkózottá teszi a legtöbb embert, és nem engedni meg a megismerés választhatóságát! – A hölgy sziporkázó intellektusa kétséget kizáróan nagyon is felkeltette Kékessy érdeklődését. „Végre egy művelt ember, aki nagyon is tisztában van az elfoglalt helyével a világban!”

„Végre egy művelt ember, aki nagyon is tisztában van az elfoglalt helyével a világban!” – Akkor kezdem én! Ha megengeded? – kicsit megköszörülte a torkát, mintha félrenyelt volna valamit, majd kortyolt egyet a finom borából. Kékessy figyelmesen fülelt, és eleinte rendkívül felemásan reagált mind a tegeződés tényére, mind pedig a szemkonkaktus fenntartására. –Tudod vidéken Eger mellett nőttem fel, aztán később tizennyolcévesen váltam önnállóvá. Már ha lehet ilyet mondani. Felköltöztem Budapestre egy kis garzonszerű albérletet béreltem a barátnőimmel, és később, amikor már lett egy viszonylag jól fizető állásom elhatároztam, hogy megvalósítom a modernkori nők önállósulási törekvéseit. – szinte csillogott két barnalángú szent csillagként világító szeme, ahogyan lelkesen beszélt. Mintha csak egy olyan történetet igyekezett volna egy bizalmas valakinek elmeséli, amiben a mesei elemeket is ki lehet színezni a valóság hétköznapi dolgaival. Emilnek pedig figyelmeztetnie kellett magát, hogy bár roppant rokonszenves a hölgy, azért még mindig bizonyos tekintetben vadidegennek számít. Következésképpen muszáj megfontolnia, hogy élete mely periódusait osztja meg vele. S bár még jócskán emlékezett arra a tengernyi apróbb-cseprőbb hazugságra, és füllentésre, melyre szomorú gyerekorában szüksége volt, ha azt akarta, hogy életben maradjon, és ne verjék ripityára a bandatagok, most elhatározta, hogy határain belül maradva igyekszik őszinte maradni.

– Ez nagyon kedvesen hangzik… - nyögte ki.

A hölgy kicsit közelebb hajolt; arcán lángrózsaként még mindig ott virított a kellemes kíváncsiság, melybe néminemű türelmetlenséget is szőt az idő.

– Most te következel! – adott kezdőlökést.

– Igen! Nos hát! Az én életem sajnos magam számára is telis-tele van rejtéllyel, és titokzatossággal… - jaj, már megint ezek az olcsó, tévéből vett hatásvadász eszközök, melyekkel mindenki úgy hitte el lehet csábítani bárkit is.

– Én nagyon szeretem, ha egy férfi titokzatos! Legalább sosem válik unalmassá! – válaszolta sejtelmesen mosolyogva, miközben szemeivel mindvégig azt kutatta, hogy a félszeg, kisfiús fiatalember vajon csak azért felelt titokzatosan, hogy ébren tartsa érdeklődését, vagy csupán már a legelső alkalommal le akarja fektetni?!

– Ez is nagyon érdekes! Azt hiszem, hogy máig nehezen hiszem el, hogy egyáltalán túléltem viszontagságos gyerekkoromat. Talán mindmáig egy naiv, buta, nagy gyerek maradtam, aki így próbál védekezni az emberi gonoszággal szemben. – mélyhangú, sztoikus, bölcs szavai megindító érzelmeket kavartak fel a hölgyben, és kezdte érdekesnek találni azt a különséget, mely talán először szimpatikussá tette a fiatalemberben.

– …De azért az esetek többségében valahogy sikerült nagyjából felnőni, nem?!

– Azt szoktam mondani, hogy minen nézőpont, és összefüggések kérdése. Ha látunk egy hernyót, melyből pillangó lesz elsőként nem azon kezdünk el gondolkozni, hogy mennyire gusztustalan szőrcsomónak néz ki a hernyó. Az emberek többsége – sajnos -, csupán később döbben rá a valóságra és a részletek lényegére!

Szavaiból azonnal kiderült a nő számára, hogy egy nagyon sokat szenvedett, és tűrt, érzékeny, és romantikus emberrel van dolga, aki ráadásul egyáltalán nem fél kimutatni sebezhetőségét, és egyéb gyengeségeit. Ez megint csak egy pluszpontot ért a vonzósági skálán.

– Mennyire igaz! Engem a szüleim mindig talpraesettségre neveltek, és elvárták, hogy amibe belekezdek azt fejezzem be! Mégis úgy érzem sokszor magamat, hogy felszínes emberek társaságában kell, hogy forgolódjak, hogy ezáltal is jobban értékeljenek. Talán az egom, vagy az önbecsülésemmel lehet valami… - most a hölgyön volt a sor, hogy filozófikus eszmefuttatásokba kezdjen az élet göröngyös nehézségeiről, lássuk mit felel majd erre a fiatalember?

– Én halálosan rettegtem arrogáns, és szőrszálhasogató apámtól! Mindig féltem tőle, ha csak bejött a szobámba, és meglátta, hogy leckét írok hamar eljárt a keze! Inkább édesanyám volt számomra a mentsvár, és a szilárd tartóoszlop. Mindig hozzá fordultam, mert apámnak gyakorta eljárt a keze! – hangja egyszerre volt komoly, mély, férfias ugyanakkor gyerekes. Újabb pluszpont a romantikus lelkek skáláján. „Ha így fogja folytatni a szende fiatalember nem foglalkozik azzal, hogy hol van szenvedélyesen megcsókolja és lefekszik vele!” – töprengett el egy pillanatra.

„Ha így fogja folytatni a szende fiatalember nem foglalkozik azzal, hogy hol van szenvedélyesen megcsókolja és lefekszik vele!” – Ezt őszintén sajnálom! Biztos vagyok benne, hogy az apád nem akart neked semmi rosszat, csupán nem tudta kimutatni az érzéseit! Ez bármelyik családban előfordulhat! Ezt így kell elfogadni!

Hányszor hallotta már azt eddigi életében az anyától! – Apád nagyon szeret téged, csak képtelen ezt kimutatni! De ettől még nem rossz ember! – Meglehet, de az a különös szeret sokkal inkább béklyó volt számára, mint valódi, őszinte ézelem. Sokszor azon kapta magát, hogy inkább szándékosan színészkedik, vagy meghunyászkodik az öregje előtt, csakhogy végre véget vethessen egy újabb ócsároló, perlekedő reménytelenségig szajkózott vitának, amiből talán egyik fél sem kerülhet ki győztesen, és ahol csakis áldozatok léteznek. Barbara kifejezése, arcának gzotikus vonásai mintha egyetlen szempillantás alatt máris megváltoztak volna. Már nem az a bátor, és karakán, talpraesett hölgy volt, akinek egyes egyedül a szakmai és magánéleti maximalizmusa számít az életben, és az, hogy vajon mit is gondolhatnak róla az emberek – sokkal inkább egyetlen nemes, és jószívű küldetés járt most a fejében, és fészkelte be magát egészen szívébe: muszáj megvigasztalnia ezt a sebezhető embert, aki talán még nálánál is sokszorosan több lelki sebet szedett össze az évtizedek során, és amit senkivel sem tudott jóformán megosztani.

– Van egy remek ötletem! – csillant fel a Heuréka-szikra fejében, mint akinek remek ötlete támadt, és mindenképp megakarja osztani a másikkal. – Mit szólnál hozzá, ha elmennénk hozzád, és bemutatnál a szüleidnek? Biztos vagyok benne, hogy akkor apád végre megértené, hogy te sokkal többet érsz, mint bármelyik korodbeli!

Az elképzelés nem is tűnt annyira csapnivaló ostobaságnak, mint azt előzőleg gondolta volna. Mégis máris azonnal kisebb halucinációk, és képzettársítások kezdtek villámgyorsan száguldozni fejében. Előként megjelent lelki szemei előtt prédikálásra hajlamos apja, aki nem átallotta minden egyes vacsoránál szóba hozni, hogy nem szereti azokat az embereket, akiket nem ismer legalább tíz éve, majd következett mindig megbocsátó, és jóságos édesanyja, aki azonnal megdorgálta, vagy rendre utasította túlságosan is sokat fecsegő apját, miszerint: a felnőtt fia életébe ne szóljon bele, mert ő már kész férfi. Erre persze rögtön következett az újabb álomkép. Apja dúlva-fulva elindul a kiskonyhába, hogy elszívja szokásos cigarettaadagját, majd morogva öregemberek módjára belesüpped kedvenc nappali foteljába és inkább újságot olvas, vagy tévézik, de aznap többet inkább már senkihez sem hajlandó szólni.

– Ne haragudj! Valami baj van?! – a hölgy élénk őzikeszeme annyira kedvesen, kíváncsian, érdeklődőn nézett egyenesen a szemébe, hogy Kékessy érezte azonnal beleszeretett, és ezt az érzés semmi, és senki árán nem hajlandó feladni. Ki tudhatja? Talán még a boldogságot is megérdemli? Bizony-bizony jócskán ráférne már, hiszen mostanság életében megint csak alaphangot kapott a reményvesztettség, életuntság, és a depresszóira való hajlamosság. Ezt mindenáron ki kell küszöbölni.

– Hát… ö… ez nagyon jól… hangzik… - törte a szavakat, és hatásos hatásszüneteket tartott, ahogy még egyetemista korában szónoklattan órán megtanulta. Aztán minél inkább a hölgy babonázó, magával ragadó arcába nézett egyre inkább engedett a kérésnek. – Mikor szeretnéd…?

– Hát… nem is tudom! – emelte égnek a tekintetét. – Várjál csak! A Szombati napomat szabaddá tudnám tenni! Egyébként én akkor is dolgozom! – Ú! Már megint elszólta magát, csak nem vette észre! Egy felelősségteljes, munkamániás, dolgozó nő, akik – főként a nyolcvanas évek dinamikus korszakában keztek divatba jönni, hogy aztán egyetlen csapásra átvegyék a teljes stafétabotot a férfiak uralta világban. Ennek hallatán megint úgy érezte magát, hogy ő most a munkanélküli csoró, aki még a táppénzt sem tudja kikövetelni magának, hiszen ideje korán bocsátották el történelem tanári állásából, mert leépítések voltak, és emellett, ha ténylegesen is elhívja szüleihez, hogy kérkedjen, és hencegjen főként az apja előtt, hogy neki már bizonyos barátnője van, hadd essen csak le az öreg álla, akkor ebből akkora balhé kerekedik, amilyet még nem hordott hátán a föld.

– Az nagyon jó lenne… - töprengett hosszan, miután választ adott.

– Ne haragudj, de miért érzem azt, hogy te most valami másra gondolsz?! – egyenes kérdésre egyenes választ illene adni.

– Én kérek bocsánatot! – megint egy mélabús, gyerekesen végtelenül szomorú ábrázat. – Tudod csak azon töprengtem, hogy mit fogok majd mondani a szüleimnek azon túl, hogy barátnőmként mutatlak be téged, már ha nincs ellenedre?

– Jaj, ez annyira édes! – végre egy mosoly jelent meg ajkán, és érződött, hogy egyáltalá nem haragszik ezért a meglehetősen lebutított, és szándékosan gyerekes kérdésért. Sőt! Az egész hölgyön érződött az a titkos, kölcsönös vonzalom, mely később nag valószínűséggel a szerelem irányába billentheti a romantikus dolgok összefüggéseit. – Ez nagyon kedvesen hangzik! Például mondhatnád azt, hogy igen, én vagyok a barátnőd, és nagyon büszkévé tesz a gondolat, hogy elfogadtam a meghívásodat a szüleidhez! – megint kinyújtotta finom, porcelán kezecskéit, és megszorította Kékessy kezét. – De ne aggódj semmi miatt! Én tudom már mit kell ilyen helyzetekben mondani!

Már az felért ezernyi szóval, ahogy kissé elfogodott, és félszeg tekintetük összevillant, majd összeszikrázott. A hölgyön pedig kellemesen bizsergőn végigfutott egy alkonyi pír, melyet mindig romantikus alkalmakra tartott fenn, és melyről most úgy érezte illik ehhez az első randihoz. Emil talán életében nem érezte annyira bátornak, szabadnak, és végre kiegyensúlyozottnak önmagát, mint ezen a meghatározó, életét jótékonyan befolyásoló randin. Édesanyának talán mégiscsak igaza volt, amikor rábeszélte arra, hogy menjen el erre a találkozóra.