„Mit gondolsz – kérdezte –, miért iszom?”
„Sok oka lehet – mondtam. Fáradtság, idegkimerültség.”
„Szerelmi bánat, csalódás valamiben vagy valakiben” folytatta.
Nem válaszoltam. A hullámok a parthoz csapódtak, valahol zene szólt, a pipafüst illatát az arcomba sodorta a szél.
„Aztán – mondta halkan – azért is ihat az ember, mert felismerte, hogy vétett önmaga vagy mások ellen.”
„Te azért iszol?”
Kérdéssel válaszolt.
„Csalódhat-e önmagában az ember?”
„Nem csalódhat – mondtam határozottan. – Másokban igen, önmagában soha. Én mindig tudom, hogy mit csinálok. Minden cselekedetemnek ismerem az okát, az megtörténhet, hogy elhallgatom, vagy más okot mondok.”
„Én, fiam, nem a világban, önmagamban csalódtam, s most az alkoholban keresek vigasztalást. Az volt az elvem, hogy az orvos gyógyítso
