Fejezet 10
1015 Words
– A hiúságodat bántja?
Elnyomta a cigarettáját.
– Ne erőlködj, Jutka. Ne strapáid magad. Esztert nem veszem feleségül. Mást nem mondhatok.
Felálltam, négy forintot tettem az asztalra.
– Egyszer majd én mondok neked valamit.
– Nem érdekel.
Lassan lépkedtem a Margit-híd felé. A délutáni nap a szemembe vert. Hunyorogtam. Napfényes volt a Körút, de én akkor mindent szürkének és kopottnak láttam. Kopottak voltak a házak, a kirakatok, az emberek. És gonoszak. Az újságárusnál csoportokba verődve politizáltak.
Rosszkedvűen értem Ferkóékhoz. Édesanyja nyitott ajtót, megkérdezte, ebédeltem-e már, mondtam, hogy igen, és besiettem a nappaliba. Szerettem ezt a szobát, otthonos és barátságos volt. A sarokban egy nagyméretű zongora állt, fölötte a falon Margit néni fiatalkori képe. Valamelyik hangversenye után készült. Elmerülten ül a zongora előtt, bal keze a billentyűkön, jobb keze pedig ütésre lendül. Margit néni zongoraművész volt, de ízületi bántalmai miatt abba kellett hagynia művészi pályáját. Ferkó szerint édesanyja akkor lett istentagadó. Az ablakok előtt virágállványok, a sarokban alacsony, öblös fotelok és kerek asztalka. Középütt, a fal mellett hosszúkás bárszekrény és egy vitrin, kis mütyürökkel és csecsebecsékkel, mindegyik alatt fehér csipketerítőcske. És ott ragyogtak Ferkó sportérmei is. Arany, ezüst, bronz meg a serlegek. Pedig Ferkó csak „szórakozásból” sportolt. Jobbról nyílt Zsiga bácsi dolgozószobája, balról pedig az ebédlő.
Ferkó azonnal hozzám sietett, megcsókolt, látta rosszkedvemet, nyugtalanul kérdezte, mi történt. Először csak vonogattam a vállam, aztán kicsit ingerülten szidni kezdtem Bélát, olyanokat mondtam, hogy ő is szégyellheti magát, mert „ilyen” barátja van. Természetesen Béla pártját fogta. Összevesztünk.
Zsiga bácsi szobájából beszélgetés szűrődött át, kérdeztem, ki van nála. – Vili bácsi – mondta.
– Most megbeszélhetnéd Vili bácsival a moszkvai utat mondtam végül is.
Ferkó rám nézett. – Majd megbeszélem – mondta.
Zsiga bácsi lépett be Berendivel. Zsiga bácsi szeme, mint mindig, most is csillogott, akár a lázas betegeké, amikor hozzám lépett, hogy megsimogassa a fejem, megéreztem rajta az alkoholszagot. Arca fáradt volt és megtört, a ráncok pókhálója feszült rá.
A két öreg jelenléte mintha feloldotta volna a feszültséget. Jókedvük engem is felmelegített, és amikor kötekedő kérdéseikre válaszoltam, hangom friss volt. Berendi megkérdezte, hogy miért nem akarok továbbtanulni. Azt feleltem, hogy két-három évig valamelyik üzemben szeretnék dolgozni, aztán majd beiratkozom a Műszaki Egyetemre. Zsiga bácsi közben kiment a szobából. Ferkó hozzám lépett, átölelte a vállamat, magához vont. Berendi mosolyogva nézett ránk.
– Tudod mit, Jutka? – mondta. – Én ősszel otthagyom az egyetemet. Átveszem a Híradástechnikai Kutató Laboratórium műszaki vezetését. Ha kedved van, szívesen odaveszlek.
Tanácskérően Ferkóra néztem.
– Ez igazán remek ajánlat. Az államvizsga után én is odamegyek.
Beleegyezően bólintott.
Berendi kedvessége jólesett. Később, amikor Ferkóval a Lánchídon mentünk át, boldognak éreztem magam megint. Bolondoztunk, nagyokat nevettünk. A híd közepe táján megálltam.
– Ha beleesnék, utánam ugornál?
Átölelte a nyakamat.
– Utánad. De azért ne pottyanj bele.
Hosszan megcsókolt. Szép volt az este, szép volt a parlamenti lámpasor, a víz felszínén a fény, megint jók voltak az emberek, a világ is.
Szótlanul lépkedtünk. A lépcsőkön és a rakpart árnyékos falához húzódva szerelmesek suttogtak, vagy némán ölelkeztek.
– Nem haragszol meg rám, ha kérdezek valamit?
– A kérdéstől függ – mondta tréfásan, és a vállamra tette a kezét.
– Apád sokat iszik?
– Eleget – felelte kurtán. Elengedte a vállamat, cigarettára gyújtott. Megállt. – Egy éve szokott rá, de azóta annyit iszik, mintha pótolni akarná az elmulasztott alkalmakat.
Meleg déli szél fújt, végigsimította arcomat.
– És mi az oka?
Nem ízlett neki a cigaretta, mert a lába elé ejtette, és rátaposott.
– Csak sejtéseim vannak. – Belém karolt, és lassan indultunk tovább. – Anyámnak van egy bátyja. Holló Frigyes. Költő. Talán hallottad már a nevét. Nyolc évig hallgatott. Tavaly megszólalt újra. Az első versének a címe az volt: A gyáva. Az apám azt állítja, hogy őróla írta Frici bácsi a verseit.
– És miért hallgatott? – kérdeztem kíváncsian.
– Évekig internálva volt. Rendszerellenes. Azt híreszteli, hogy apám a Kossuth-díjat azért kapta, mert internáltatta őt.
– Ezt nem hiszem apádról.
– A reakció elhiszi. Apám párttag, sok ellensége van. Anyám meg két malomkő között őrlődik. Szereti apámat, de a testvérét nem tudja megtagadni. Ostoba dolgok ezek, Jutka. – Kesernyésen mosolygott, megcsókolta az arcomat. Megfogtam a kezét, az arcomhoz szorítottam.
Pár lépés után megszólalt.
– Ne csinálj magadnak lelkiismeret-furdalást. Neked volt igazad.
– Miben volt igazam?
– Eszternek jó tanácsot adtál.
Ennél kedvesebbet nem mondhatott volna. Nagyon örültem, hogy igazat adott nekem. Megnyugodva szálltam fel a villamosra.
Az iskolában gyorsan elterjedt a hír, ostoba és sértő pletykák kaptak szárnyra. Arra gondoltam, hogy Vera fecsegett. Az egyik szünetben félrehívtam őt.
– Elmondtad valakinek Eszter esetét?
– Csak neked.
– Én senkinek sem szóltam.
– Én sem. Csak nem képzeled. Akarsz vajas kenyeret?
– Törj egy darabkát.
A szájam elé tartotta.
– Harapj.
Két vagy három nap múlva műhelyfoglalkozás volt. Feszült rajtunk az overallnadrág, hiszen mi a munkaruhában is csinosak akartunk lenni. Eszter volt a legcsinosabb. Amikor végigment a satupadok között az iroda felé, mindannyian megbámultuk. A mellettem levő padnál a nyúlszájú Nagy Peti dolgozott, vele szemközt a pattanásos arcú Horvai, akit Maszatosnak csúfoltunk. Nagy Peti Eszter után bámult, és Horvaira sunyítva megjegyezte:
– Öt évet adnék az életedből, Maszatos, ha egyszer rákeveredhetnék.
A pattanásos arcú fiú megszívta az orrát, a tűreszelő hegyével gömbölyű állát döfködte.
– Öt év? Egy gyűrött, piros rongyért megkaphatod.
– Dumáld meg vele.
Közbeszóltam.
– Mit hülyéskedtek? Horvai szemtelenül rám nézett.
– Te is itt vagy? Észre sem vettelek. Na, mit szólsz, Peti, Jutka is itt van… – A nyúlszájú röhögni kezdett.
– Tényleg itt van. Te, Jutka, száz forint sok vagy kevés?
– Kérdezd meg a nővéredtől – mondtam dühösen. Eszter közeledett. Horvai megállította az éppen odaérő lányt.
– Tündebaba – mondta kedvesen –, Peti nem akarja elhinni, hogy van olyan lány, aki száz forintért lefekszik bárkinek.
Eszter nem értette.
– Hogyan? – kérdezte. – Ja… száz forintért? – Megvonta a vállát.
Nagy Peti nevetve közbeszólt.
– Kevés?
– Hülyék vagytok.
– Pedig én szívesen fizetnék egy piroshasút – mondta nevetve Nagy Peti, és a lány arcába bámult.
– Hát keress magadnak olyan lányt.
– Én már ajánlottam neki. – mondta Horvai. – Ilyen klassz csaj. – A karjával az ismert mozdulatot mutatta.
- Writer
