Fejezet 11
1050 Words
– Jobban tennéd, Maszatos, ha a százasodon egy rendes inget vásárolnál – mondtam.
A nyúlszájú rám röffent.
– Kevésnek tartod a százast, hogy ilyen zabos vagy?
Az olajos ronggyal arcul csaptam őt.
A tanítás után azt mondtam Eszternek:
– Gyere, kísérj el. – Belém karolt, táskáját a hóna alá szorította. Lassan sétáltunk az Üllői út felé. Nem tudtam, hogyan is mondjam meg mindazt, ami az elmúlt napok alatt felgyülemlett bennem. Melegen sütött a májusi nap. Levetettem ballonkabátomat. Kíváncsian nézett rám, de én a szüleiről kezdtem beszélgetni vele. Furcsán válaszolgatott, válaszaiból kiéreztem a sürgetést: „Azt mondd már, hogy miért hívtál magaddal.” A Rákóczi téren leültünk az egyik padra.
Öreg, ráncos arcú nénike ült mellettünk, egy barna papírzacskót tartott az ölében, időnként belenyúlt a zacskóba, kenyérmorzsát vett ki, és maga elé szórta. A galambok félelem nélkül röpdöstek körül, vállára, térdére szálltak.
– Eszter – szóltam halkan. – Figyelj rám. – Megfogtam a kezét. – Szerinted hányan ismerik azt a históriát Robival?
Az arcáról eltűnt a mosoly.
– Béla és te. Miért kérdezed?
– Nem vettél észre semmit?
– Mit kellett volna észrevennem?
Eszter, az osztályban már mindenki tudja a történteket.
– Te mondtad el? – kérdezte.
– Béla.
Megrázta a fejét.
– Nem lehet. Ez nem igaz. Béla ilyet nem tesz.
– Kérdezd meg Ferkót vagy Verát.
– Ők is tudják?
– Tudják. Bélától.
Az öreg nénike felkelt a padról, mosolyogva intett a felröppenő galamboknak, és csoszogva a csarnok felé indult.
– Nem hiszem.
– Mert bolond vagy.
Egyik este név nélkül elmeséltem apámnak a történteket. Valami újításon tűnődött, előtte az asztalon vázlatok, számítások hevertek. Szemöldökét összeráncolta, a ceruzával idegesen és céltalanul firkált a papíron.
Amikor befejeztem az elbeszélést, dühösen azt mondta:
– Mi vagy te? Irgalmas szamaritánus? Mit törődsz te mindig másokkal?
– Miért vagy ingerült, apa?’
– Fáj a vállam – mondta kitérően.
– Miért nem mégy orvoshoz? – Nem felelt, a rajzokat nézte. – Mit tanácsoljak annak a kislánynak?
– Te ne tanácsolj semmit.
– Nem értelek.
– Nem baj. Egyszer majd megérted.
Megsértődtem. Durcás arccal terítettem a vacsorához.
Ímmel-ámmal ettem, csipegettem az ételből. Legszívesebben felkeltem volna, hogy sírva elvonuljak, de nem mertem mozdulni. Apámat néztem. Elgondolkodó volt, arcán elmélyültek a ráncok. Turkált a túrós tésztában, aztán eltolta maga elől a tányért. Ez még nem történt meg, amióta én főzök. Felszakadt belőlem a sírás, de lenyeltem a könnyeimet.
Mosogatás után sétálni mentem, de nem hívtam őt, mint máskor, egyedül akartam maradni. Az elesett szovjet katonák emlékművéhez közel leültem egy elhagyott padra. Mi történt apámmal? – tűnődtem. – Soha nem láttam őt ennyire ingerültnek. Soha nem beszélt velem ilyen türelmetlenül. Mit vétettem ellene? Azért haragszik rám, mert Eszter sorsával szemben nem vagyok közömbös? De hiszen ő nevelt arra, hogy másokkal is törődjünk. Miért változtatta meg most az elvét?
Másnap délelőtt, a nagyszünetben Eszter félrehívott. Arca sápadt volt, de szemében ideges felvillanásokat láttam. Mosolyomat nem viszonozta, ujjaival a nyakán lógó aranyláncot babrálta, melyen egy négylevelű lóhere függött. Megfogta a karomat, könyörögve nézett rám.
– Jutka, vigyetek magatokkal.
– Hova? – kérdeztem.
– Vercsi mondta, hogy táncolni mentek a VAC-ba. – Reménykedve rám nézett. – Béla is ott lesz. Találkozni akarok vele.
– Ez már nem szerelem, Eszter – mondtam. – Ez butaság.
Lehajtotta szép fejecskéjét.
– Béla szeret – mondta. Csak haragszik. Beszélnem kell vele.
Megcsókoltam a homlokát.
– Tündebaba – mondtam –, szívesen magunkkal viszünk. De hidd el, nincs értelme a találkozásnak. Ne alázd meg magad.
– Találkozni akarok vele – suttogta.
Este magunkkal vittük.
Szerettem a VAC-ba járni. Csendes, nyugodt hely volt, s nem emlékszem, hogy egyszer is verekedés vagy nagyobb arányú nézeteltérés történt volna. Szombat esténként a földszinti helyiségekből kihordták a berendezést, a vendégek táncolhattak. Három széles, üvegezett ajtó nyílott a kőkockás teraszra, ilyenkor tárva-nyitva voltak. A táncterem mellett két kisebb helyiségben hideg ételeket, italokat fogyasztottunk.
A Dunáról jószagú levegő ömlött a termekbe, a teniszpályák mellett nyiladozó orgonabokrok nehéz illatát az asztal mellett is éreztem. Öten ültünk az asztal körül, Vera Virágos Sanyival az egyik oldalon, szemközt velük Eszter és én, az asztalfőn pedig Ferkó. Eszteren mélyen kivágott, fekete muszlinbársony ruha volt hosszított derékkal és erősen ráncolt, bő alsórésszel, Vera azt a türkiz alapszínű, nagy mintás, egybeszabott selyemruháját vette fel, amelyet tavaly hozott Zsiga bácsi Párizsból. Irigyeltem tőle. Én bizony szegényesnek tűntem mellettük rövid ujjú, sötétkék szövetruhámban. Virágos Sanyit néztem. Göndör, barna haja, egyenes orra, erős álla volt. Szeme úgy csillogott, mintha mindig valami kópéságon törné a fejét. Parasztosan beszélt, nem tudom, milyen tájszólással. Szerettem hallani mély, fuvolázó hangját. Közelebbről nem ismertem őt, Verától tudtam, hogy szülei cselédemberek voltak valamelyik dunántúli papi uradalomban. Sanyi az utolsó évét végezte a bölcsészkaron, kollégiumban lakott.
Sanyi egy liter bort és szódát rendelt. Amikor az első pohár bort megittuk, Ferkót az egyik klubvezető elhívta.
– Vigyázz a lányokra – mondta Ferkó, és eltűnt.
– Ilyen nagy úr nem voltam még – nevetett Sanyi. A voltam-ot hosszú ó-val, vótam-nak ejtette. – Eszterhez fordult. – No, szomszédasszony, pörgünk egyet?
Elmentek táncolni. Rendes gyerek ez a Sanyi – gondoltam magamban. – Nem Verát kérte fel.
A mellettünk levő asztalhoz három majdnem egyforma növésű, magas, választékosan öltözött fiatalember ült le. Konyakot ittak, és halkan beszélgettek.
Vera mellém ült, Sanyiról kezdett mesélni, de nem nagyon figyeltem rá. A három fiút néztem, s azon tűnődtem, kik lehetnek. Szerettem kitalálni az ismeretlen emberek foglalkozását, jellemét. Gondolataimban megzavart egy fiatalember, aki az asztalunkhoz lépve táncra kérte Verát. Ismerték egymást, ezt nemcsak az üdvözlésből állapítottam meg, hanem abból is, hogy a fiatalember Sanyi után kérdezősködött. Kortyoltam a borból, és a fiúk beszélgetését hallgattam.
A legmagasabbat Fickónak szólította a másik kettő. Úgy tűnt, mintha ő lenne közöttük az elfogadott vezér. Vörös-fekete, harántcsíkos nyakkendőt viselt, bal kezének a kisujján fekete köves pecsétgyűrűt hordott. Nem szerettem a gyűrűs férfiakat, de érdekes módon ez a fiú nem ébresztette fel ellenszenvemet. Vonzónak találtam darabos vonásait, sűrű, egyenes szemöldökét, közönyös, unott arckifejezését, lezser mozdulatait.
– Az öreged mit szólt? – kérdezte a bal oldalon ülő szomszédja. Galambszürke öltönyt, fekete, matt selyemnyakkendőt viselt.
Fickó megvonta a vállát.
– Ordított. Kiselőadást tartott az élet céljáról és értelméről. Én meg nyújtózkodva a teraszajtóhoz álltam, tátogattam a számat, és Hámori Masát bámultam. Napozott. Tenyérnyi micsoda rajta… Nem csoda, hogy nem kötötte le figyelmemet apám mélyen szántó fejtegetése. Erre az ordításból üvöltésbe csapott át, aminek én megörültem, mert az öreg hangját Masa is meghallotta. Felnézett. Észrevette, hogy ott állok.
- Writer
