Pisztrángok és nagyhalak

Fejezet 6

– Íme, a hadfi.

A fiatal alezredes is megrázta a kezét. Lontai Miklós – dörmögte, és végignézett rajta. Zsóka mosolyogva állt, várta, hogy rá is sor kerüljön. Bakos néhány megszokott kérdést intézett a fiúhoz, hogy érzi magát, egészséges-e, van-e valami panasza, miért nem kért az ünnepekre szabadságot vagy eltávozást, A fiú gépiesen válaszolt.

Bakos a fiatal alezredeshez fordult.

– No, pajtás, hagyjuk magukra őket. – Az órájára nézett. – Egy óra múlva visszajövünk. Jó? – mondta a lánynak.

Zsóka bólintott, és türelemmel várt, amíg a tisztek becsukták maguk mögött az ajtót. Akkor a fiúhoz lépett, kicsit pipiskedett és megcsókolta.

– Te tróger – mondta aztán. – Miért nem írtál?

Endrében már feloldódott a bosszúság, húga közelsége, mint mindig, most is megnyugtatóan hatott rá. Szeretettel nézte Zsóka szabálytalanul szép arcát, a mongolosan erős arccsontokra feszülő barnás bőrét, az egyenes, de a normálisnál kicsit hosszabb orr ívét. Magához szorította, megcsókolta, s aztán, mintha szégyellné pillanatnyi elérzékenyülését, hirtelen mozdulattal eltolta magától.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte.

Leültek az alacsony asztalka mellé, s miközben Zsóka kirakosgatta sporttáskájából az otthonról hozott csomagokat, elmesélte ideutazásának történetét.

– Szombathelyen tartunk irodalmi estet. Én két verset adok elő. Egy Tóth Árpádot és egy Kassákot. Kassáktól kicsit félek, tudod, a szabad verseknél nehéz a kapaszkodó. Anya téliszalámit is becsomagolt, de nem hoztam el, mert nem szereted. Kassákot nagyon nehéz hatásosan elmondani, de remélem, nem lesz baj. Ebben a dobozban cukisütemény van. Medvééknél vásároltam. Ez itt egy kiló füstölt szalonna. Közben vártam a leveledet. Nem jött. Töltsek kávét?

– Milyen kávét?

– Feketét. – Elővette táskájából a termoszt. – Egy kevéske konyakot is löttyintettem bele. – Kiöntötte a termoszból az illatos kávét a pohárba, és biztatta Endrét. – Igyál, még meleg.

Endre hörpölt a kávéból. Cigarettára gyújtott. A lány megszólalt.

– Reggel felhívtam Miklóst.

– Ki az a Miklós?

– Az alezredes. Rendes fiú. ö is részt vesz az irodalmi esten. TIT-előadó. Mondtam neki, hogy leviszem kocsival, vissza is hozom, ha megtudja, hogy itt vagy-e. Arra gondoltam, hogy közben te már hazautaztál. Félóra múlva visszahívott. Nem kértél szabadságot, mondta. Erre én parancsot adtam neki, hogy intézze el, hogy közben egy órára megálljunk itt. Hát itt vagyunk, de amint látom, nem nagyon örülsz ennek a váratlan fordulatnak.

Endre megitta a kávét, keze fejével megtörölte a száját.

– Hol szolgál ez a Lontai?

– A minisztériumban. De hogy ott mit csinál, azt ne kérdezd, mert nem tudom. Rendes fej. Magyar irodalom szakos tanár. Nagyon érti az irodalmat. Jóképű, ugye?

– Biztosan az. De nyilván hülye vagy beteges hajlamú.

Zsóka becsukta a sporttáskáját, és kíváncsian nézett bátyjára.

– Miért lenne beteges hajlamú?

Endre maga elé fújta a füstöt.

– Nem normális ember az, Zsó – mondta –, aki irodalomtanár, érti is az irodalmat, és mégis hivatásos katona lesz. Annál valami nincsen rendben.

Zsóka látta, hogy bátyja nagyon el van keseredve.

– Még mindig ennyire odavagy? Már több mint két hónap eltelt. Észre sem fogod venni, és újból civil leszel.

Endre végigtapogatta tekintetével az asztalon heverő csomagokat, aztán kinézett az ablakon. Olyan sűrűn hullottak a hópelyhek, hogy a laktanyaépületet csak elmosódva látta.

– Bandi, Banduskám – mondta Zsóka, és megfogta a karját. – Nagyon kérlek, ne hagyd el magad. Hamarosan leszerelnek.

– Az olyan messze van, Zsó – mondta –, hogy én nem fogom megérni.

Zsóka ingerült lett. Hát ennyire félreismerte volna Bandit. Jó, hát nem öröm a katonaság, de hát ennyire elanyátlanodni mégsem szabad!

– Minden nyamvadt alak kibírja – mondta –, éppen te ne bírnád ki? Miért hagyod el magad ennyire?

A fiú beletúrt rövidre nyírt, sötétbarna hajába.

– Nem elhagyásról van szó – mondta. – Csak beszélsz, de semmit sem értesz. Ha tudnád, hogy mennyire undorodom mindentől, nem így beszélnél. – Zsókára nézett. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy elhagyom magam. Fizikailag elviselek ennél többet is. De ha arra gondolok, hogy az életemből két évet itt kell eltöltenem, belefájdul az agyam. De kár erről beszélni. Anya hogy van?

Zsóka kedve szerint elbőgte volna magát. Abban reménykedett, hogy Endre már megnyugodott, hiszen mindent meg lehet szokni. De nem, ő nem akarja tudomásul venni az adott helyzetét, mintha tudatosan harcolna a megszokás ellen. Itt felesleges a vigasztalás, a biztató szó, Endre akaratos, elvei vannak, azok szerint él, vagy akar élni.

Elkeseredve gondolt apjára. Ő volt az, aki Endrét megsebezte. Hirtelen eszébe jutott a bevonulás előtti reggel…

A teraszon reggeliztek. A meleg, őszi napsugarakat megszűrték a vadgesztenyefák kopott lombjai. Anya Juli nénivel már leszedte az asztalról az edényeket, ők hárman még ott maradtak. Zsóka rosszkedvűen fürkészte apja zsírpárnás arcát, duzzadt, nehéz szemhéját, erősen őszülő haját, és várta, hogy mondjon valami biztatót a nekikeseredett Bandinak.

– Ne lógasd már az orrod, az istenedet – mondta Varjas. – Bevonulsz, és kész.

Endre megszívta a cigarettáját. Elnézett a Pasaréti út felé, szemét összehunyorította.

– Bevonulok. De abban nem lesz köszönet – mondta. – Miért nem érted meg, hogy nem akarok katona lenni. Gyűlölöm az egyenruhát.

– Én is – mondta könnyedén Varjas, és a cigarettavéget átpöccintette a korláton. – Az épeszű emberek általában nem rajongnak a katonai szolgálatért. Te, gondolom, épeszű vagy. De bele kell nyugodnod, és le kell szolgálnod a két évet.

Endre megmarkolta a kerti szék karfáját. Gúnyosan apjára nézett.

– Te annyira biztos vagy benne, hogy leszolgálom a két évet?

Zsóka békítően közbeszólt.

– Mi mást tehetnél, Bandus?

– Többféle lehetőség között választhatok – mondta cinikusan és szokásától eltérően pózolva. – Példának okáért, átlőhetem a térdemet. Persze véletlenül. Felköthetem magam, bár az igazat megvallva, ez a halálnem számomra nem vonzó. Aztán megkísérelhetem a szökést is. Természetesen Nyugatra. Gondolom, Olga néni szívesen fogadna Párizsban.

Varjas az asztalra csapott. Puha arca szinte lángolt az indulattól.

– Elég legyen! Nem túrom ezt a huligán stílust! – Könnyedén felállt, és a fiúhoz lépett. Köpcös termete elfogta Endre elől a bágyadt napfényt. – Úgy fenéken rúglak, te szarházi, hogy egyenesen a gyengélkedőre visznek. Hát mit képzelsz te, meddig tűröm ezt a strici tempót?

Endre szemrebbenés nélkül, gúnyos fintorral nézte dühöngő apját. Zsóka ijedten mögéje állt, és a vállára tette a kezét.

– Nincs felmentés! Érted, nincs! – üvöltötte az apja. – És erről te tehetsz. Könyörögtem, hogy tanulj tovább. De neked eleged volt az iskolából. Semmiféle jogcímem nincs arra, hogy felmentésed érdekében egyetlen lépést is tegyek.