Te vagy a minden

Chapter 4

Joshua

– Hová menjünk először? Hozzád vagy hozzám? – kérdezem az anyósülésen ülő Deliát.

– Uhh – nyög fel, aztán arcon csapja magát.

– Mi az?

Megrázza a fejét.

– Semmi. Tökmindegy. Ennél rosszabb már úgyse lehet a mai nap. – Az utolsó mondatot már csak az orra alatt dünnyögi.

– Oké, akkor hozzád.

Volt már néhány rossz ötletem életemben, de ez valószínűleg fődíjas lenne. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kizárjam Delia Andrewst az életemből. Eltaszítottam magamtól, úgy tettem, mintha csak azt az őziketekintetű lányt látnám benne, aki úgy nézett rám, mint egy hősre. De mindhiába.

Ő nem az a lány. Hanem egy kibaszott harcos. Igen, az. Soha nem hátrál meg, és nem tudom kiszámítani a lépéseit.

Most pedig a háza felé kocsikázunk, ahol meztelenre fog vetkőzni – én pedig azóta fantáziálok erről, amióta csak megérkeztem Willow Creekbe.

Nagyon… rossz… ötlet!

Kimondtam, és már késő volt visszaszívni. Most mondja valaki, hogy nem vagyok csökönyös…

Keresztülkocsikázunk a városon, miközben ő kibámul az ablakon, én pedig igyekszem észre sem venni. Habár ez eddig sem ment igazán jól. Mindenhol őt látom, és ha csak belép egy szobába, elakad a lélegzetem.

Aztán emlékeztetem magam, hogy ezt még egyszer nem csinálom végig.

Nem fogok szeretni valakit, vagy hagyni, hogy ő szeressen, csak hogy aztán a legfontosabb pillanatban faképnél hagyjam.

Megtanultam a leckét.

Valaki szólhatna erről a farkamnak is.

– Na és, mi a helyzet a munkában?

– Minden oké – mosolyog.

– Hallom, előléptettek.

– Úgy bizony. – Delia hangja melegen cseng. – Ronyelle lett az új termelési vezető, én pedig megkaptam az ő régi munkáját. Nagyon örülök neki.

– Hogy van Ronyelle?

Mindig is nagyon bírtam Ronyelle-t. Kedves, és olyan humorérzéke van, hogy egyszerűen muszáj nevetned rajta. És nagyon önzetlen. Alig várom, hogy láthassam.

– Remekül. Már egyszerű vezetőként is annyit fejlesztett a gyáron, nem csoda, hogy előléptették. Van egy olyan érzésem, hogy nem áll meg ezen a szinten.

– Az jó. Hiányoltam.

– Holnap Jennie vendéglőjében eszünk. Minden vasárnap ott reggelizik a többi vezetővel. Beugorhatnál te is.

– Talán be is ugrom – felelem vigyorogva.

– Annak biztosan örülne. Hiába jöttél vissza, nem nagyon látni téged a városban – fűzi hozzá Delia.

Ez igaz. Be sem teszem a lábam a városba, kivéve, ha Ameliát látogatom meg. Szeretem csak úgy lopni a napot. Miután éveken át látástól vakulásig dolgoztam apámnak, most élvezem a semmittevést, és hogy kedvemre vadászhatok meg túrázhatok.

– Mióta Kinsley itt van, Stella megkért minket, hogy adjunk nekik egy kis időt. Ne kelljen attól tartaniuk, hogy belénk futnak – mentegetőzöm.

A másik ok pedig ő.

Delia túlságosan felkavarja a dolgokat. Mint egy hullócsillag, úgy tűnt fel az életemben: egy fényes villanás, ami gyorsan eltűnik. Szívesen megérintenéd, de aztán inkább kitérsz előle, mert nem a nyugodt egy helyben maradásra született.

Egyszer már szert tettem egy ilyenre, épp ezért tudom, milyen érzés elveszíteni.

– Ez érthető, de Kinsley most már több időt tölt a társaságotokban, szóval… – feleli Delia, és rám mosolyog.

– Szóval talán én is gyakrabban át fogok jönni.

– Helyes. Az eredeti kérdésedre válaszolva, a munka terén minden csodás, köszönöm. A plusz pénz sem jön rosszul.

– Rendes emelést kaptál? – érdeklődöm.

– Mi az, hogy! Így végre rendbe tudok hozatni ezt-azt a házon, amire már nagy szükség volt. Gray volt olyan kedves, és megadta egy felújításokat végző szakember elérhetőségét, úgyhogy először a padlót rakatom újra. Aztán, gondolom, jöhet a konyha.

– Tényleg?

Bólint.

– Igazán klassz a házikóm, de nem árt neki egy kis törődés. Majd meglátod, ha odaérünk.

Igen, és aztán majd róla meg rólam álmodom majd, ahogy mindenféle dolgokat művelünk azon a padlón.

Megköszörülöm a torkomat.

– Alig várom. Tudod, ugye, hogy én is segíthetek?

– A felújításban? – kérdi Delia, és a hangjában árnyalatnyi meglepettség cseng.

Esküszöm, most jutott eszembe, hogy miatta kerülöm a várost, erre itt vagyok, kinyitom azt a kibaszott nagy pofámat, és magamtól ajánlkozom, hogy több időt töltsek a közelében.

– Ha szeretnéd.

– Nem tudtad, hogy a szegény, éhenkórász lányok soha nem utasítják vissza az ingyen munkaerőt? – kérdezi Delia vigyorogva.

– Nem mondtam, hogy ingyen csinálnám.

Felnevet.

– Mintha a sógornőd valaha is hagyná, hogy pénzt kérj érte tőlem.

– Persze, persze. – Nem ez az egyetlen oka, hogy nem fogadnám el a pénzét. – És most merre?

Azt mondja, a következő kereszteződésnél forduljak jobbra, aztán pedig parkoljak le a sarki kisbolt után.

Kedves kis faháza van. Nemrég festhették, viszont a virágágyásokat benőtte a gaz, és az egyik ereszcsatorna úgy néz ki, mint amit már csak a szentlélek tart. De mindegy, hogy fest kívülről vagy odabent, a lakókocsimnál csak jobb lehet. Lefogadom, hogy neki legalább van vezetékes vize, és az áramot sem generátorból nyeri.

– Ahogy említettem – vékonyodik el a hangja –, van még vele munka.

– Mindennel, ami valamit is ér, van még munka.

– Még rajtad is? – kérdezi, aztán tágra nyílik a szeme. – A francba! Bocs, nem úgy értettem.

Felkuncogok, nem akarom, hogy rosszul érezze magát emiatt.

– Nem tévedsz. Rajtam valószínűleg még többet kellene dolgozni, mint bárki máson.

Kicsit lebiggyeszti az ajkát.

– Tudom, hogy ezzel túllépek egy határt, de ha most nem mondom ki, sose fogom. Vannak, akik szeretnek, és bármit megtennének, hogy segítsenek neked. De ehhez el kell fogadnod a felajánlott segítségüket.

– Nem vagyok jó a segítség elfogadásában – vallom be.

– Senki nem jó benne, de idővel megtanuljuk, hogy néha szükséges megalázkodnunk. Próbáld ki, Josh! És ha már úgyis benne vagy, talán próbáld ki azt is, hogy nem taszítod el magadtól az embereket. A szeretet nem büntetés. Hanem egy lenyűgöző és csodálatos dolog. Ami meggyógyít minket, és segít tovább lépnünk.

– Nem taszítom el magamtól a szeretetet. Szeretem a családomat és a barátaimat.

– Persze. Tudom, hogy szereted őket.

– De te nem erről beszélsz, igaz? – kérdezem, de az ajkába harap, és félrenéz.

– Semmit nem kellett volna mondanom.

– Mit akarsz, Delia?

Szétnyílik az ajka, és látom, hogy viaskodik magával.

– Nem számít. Nekem soha nem volt esélyem, hogy megkapjam, amit akarok.

– Az életben nem azt kapjuk, amit akarunk.

Megrázza a fejét.

– Tényleg nem, ez igaz. De nekem legalább volt bátorságom többet akarni. – Delia kipattan a kocsiból anélkül, hogy hátranézne, én meg csak ülök ott, és úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak.

Szerintem soha nem volt még ilyen pimasz, mióta ismerem. Na persze, mondott dolgokat, de a célzásai mindig burkoltak voltak. Hát, ez most nem volt az. Mielőtt észbe kaphatnék, már rohanok is utána. Több bátorság szorult belém, mint gondolná. Azt hiszi, hogy olyan könnyű akarni valamit, és megtagadni magadtól?

Elkapom a csuklóját, ő pedig zihálva fordul felém.

– Hogy érted?

– Mit értek hogy?

Lenézek rá, a kávébarna szemébe mélyesztem a tekintetem, válaszokat keresek benne.

– Milyen bátorságról beszélsz, ami bennem nincs meg?

– Csókolj meg!

Pislogok, de a tekintetem azonnal az ajkára vándorol.

– Hogy mi?

– Jól hallottad, Josh. Csókolj meg! Ezt akarom. Ez az, amit mindig is akartam. Nekem van bátorságom ezt kérni tőled. Na és, te elég tökös vagy hozzá, hogy megtedd?

A lélegzetünk épp csak egy kicsivel lesz mélyebb. Felfelé csúsztatom az egyik kezem a karján, míg a másik a hátán indul vándorútra, és közelebb húzom vele magamhoz.

Valahol az agyam hátuljában vészcsengők szólalnak meg, de túlságosan mérges és túl dacos vagyok ahhoz, hogy leállítsam magam.

– Azt akarod, hogy megcsókoljalak? – kérdezem, mert biztosnak kell lennem benne, hogy nem álmodom.

– Te azt akarod?

A francba is, persze, hogy ezt akarom! Csókolni akarom, és még annyi minden mást is akarok tenni vele. Amit nem akarok: fájdalmat okozni vagy hazudni neki. Túl fontos nekem ahhoz, hogy elhitessem vele, van esélye kettőnknek együtt. Mindez köztünk nem lehet több testiségnél. Nincs szívem, amit odaadhatnék neki.

– Igen, de meg kell értened…

Gyors sóhajtás szakad fel az ajkáról.

– Megérteni, mit?

– Azt, hogy ez a… hogy ez a csók nem fog megváltoztatni semmit. Nem adhatok többet neked.

Körbevesz minket a lágy nevetése.

– Soha nem is kértem többet.

Egy lépést teszek előre, a hátát a bejáratnak préselem, azután megteszem, amire azóta vágytam, hogy ismét betettem a lábamat Willow Creek Valley-be. Francokat. Azóta, hogy legutoljára a karjaimban tartottam őt, csaknem tizenöt évvel ezelőtt.

Megcsókolom.