Ben kifejezéstelen arccal hallgatta végig a balsorsa történetét.
– Térjünk vissza a történet fősodrára – felelte. – Megjelentél aznap a randinkon, vagy nem?
– Igen! – kiáltott fel Lara, azt kívánva, bárcsak ne tűnne ilyen barátságtalannak a férfi. Pár perccel korábban még nosztalgikusan fantáziálgattak a kisbusznyi közös gyerekről, most viszont Ben szigorúan és ellenségesen méregette. – Csak elkéstem – ismerte be. – Nagyjából… egy órányit.
Valójában úgy másfél órával később ért oda, könnyes arccal, szakadt harisnyával, lehorzsolt, sajgó tenyérrel. Miután odaért, és látta, hogy már senki nem várja, zokogásban tört ki. Persze, hogy lemaradt Benről. Hogy hagyhatta, hogy ez történjen?
– Várj csak – szólalt meg Ben, mintha még mindig értelmezni próbálná a történteket. – Miért csak most mond
