Wolfgang Borchert összegyűjtött művei

Chapter 9

Becsukódott mögöttem az ajtó. Egész gyakran megesik, hogy valaki mögött becsuknak egy ajtót – az is elképzelhető, hogy bezárják. Például a bejárati ajtókat, és akkor vagy kint, vagy bent vagyunk. A bejárati ajtókban is van valami végérvényes, lezáró, ami kiszolgáltatottá tesz. És most betolták mögöttem az ajtót, igen, tolták, mert ez egy valószínűtlenül vastag ajtó, amit nem tudnak becsapni. Egy ronda ajtó, a száma 432. Különlegessége, hogy száma van, és vasbádoggal vonták be – ez büszkévé és megközelíthetetlenné teszi; mert nem vesztegethető meg, és az áhítatos imák sem hatják meg.

És most egyedül hagytak engem a lénnyel, nem, nemcsak egyedül hagytak, hanem összezártak vele: saját magammal, akitől a leginkább félek.

Tudod, milyen az, amikor magadra hagynak, mikor egyedül maradsz önmagadnak kiszolgáltatottan? Nem mondanám, hogy ez feltétlenül szörnyű, de ez a világon az egyik legfurcsább kaland: saját magunkkal találkozni. Így találkozunk magunkkal itt, a 432-es cellában: meztelenül, védtelenül, kizárólag önmagunkra összpontosítva, jelző és zavaró tényező és a tett lehetősége nélkül. És ez a legmegalázóbb: a cselekvés bármiféle lehetősége nélkül létezni. Nincs üveg, hogy igyál vagy összetörd, nincs törölköző, hogy felakaszd magad, nincs kés, hogy megszökj vagy felvágd az ereid, nincs toll, hogy írj; semmi sincs – csak saját magunk.

Az pedig átkozottul kevés ebben az üres térben, négy meztelen fal közt. Kevesebb, mint ami a pókoké, akik hátsójukból kötelet szorítanak ki, és kockára teszik életüket, mert vagy lezuhannak, vagy fönnakadnak. Ha lezuhanunk, milyen fonál kap el minket?

Saját erőnk? Egy isten kap el minket? Isten – az az erő, amelytől nőnek a fák és repülnek a madarak –, isten az élet? Akkor bizony néha elkap minket – ha akarjuk.

Amikor a nap elvette az ujját az ablakpárkányról, és az éjszaka előkúszott a sarkokból, valami odalépett hozzám a sötétből – és azt gondoltam, ez lehet isten. Kinyitotta valaki az ajtót? Már nem voltam egyedül? Éreztem, hogy van ott valami, lélegzik és növekszik. A cella túl szűk lett – éreztem, hogy a falaknak hátrálniuk kell az elől, ami ott volt, és istennek hívtam.

Te, 432-es, emberke – ne hagyd, hogy az éjszaka megrészegítsen! Csak a félelmed van veled a cellában, egyébként semmi! A félelem és az éjszaka. De a félelem egy szörny, és az éjszaka rémisztő lehet, mint egy kísértet, ha egyedül maradunk vele.

A Hold ott bandukol a tetők felett, és bevilágítja a falakat. Te, majom! A falak pont olyan szűkek, mint bármikor, és a cella üres, mint egy narancshéj. Isten, akit jóságosnak mondanak, nincs ott. És ami ott volt, ami beszélt hozzád, az te magad voltál. Talán egy isten fordult ki belőled – te voltál az! Mert te magad is isten vagy, mindenki, a pókok és a makrélák is istenek. Isten az élet – ez minden. De ez olyan sok, hogy már nem létezhet. Egyébként semmi sincs. De ez a semmi gyakran legyőz minket.

A cellaajtó zárva volt, mint egy dió – mintha sosem lett volna nyitva, és tudni lehetett, hogy magától nem nyílik ki, hogy fel kell törni. Ilyen volt az ajtó. Én pedig magamra maradva összeomlottam. De akkor rám ordított a pók, akár egy őrmester: nyámnyila! A szél széttépte a hálóit, és ő hangyaszorgalommal újat font, majd elkapott engem, mind a 123 fontnyi súlyomat, a leheletfinom szálaival. Megköszöntem neki, de erről egyáltalán nem vett tudomást.

Lassan hozzászoktam önmagamhoz. Az ember könnyelműen azt hiszi, mások kibírják őt, miközben alig tudja elviselni önmagát. Lassan mégis egészen szórakoztatónak és élvezetesnek találtam saját társaságomat – éjjel-nappal a legfurcsább dolgokat fedeztem fel magamon.

De a hosszú idő alatt megszakadt a kapcsolatom mindennel, az élettel, a világgal. A napok gyorsan és szabályosan peregtek le rólam. Éreztem, ahogy lassan kiürül belőlem a valóság, és megtelek önmagammal. Éreztem, ahogy egyre távolodok ettől a világtól, amelybe épphogy beléptem.

A falak olyan hidegek és halottak voltak, hogy belebetegedtem a kétségbeesésbe és a reménytelenségbe. Bár az ember pár nap alatt kiordítja magából a bajait – de ha senki sem válaszol, hamar kifárad. Pár óráig veri még a falat és az ajtót – de ha senki sem nyitja ki, hamar kisebesednek az öklök, és az apró fájdalom marad az egyetlen öröm ebben a sivárságban.

De egyáltalán semmi sem végérvényes ezen a világon. Mert a képzelt ajtó kitárult, és még sok másik is, majd mindegyik kivetett magából egy félő, rosszul borotvált embert, akiket hosszú sorban egy udvarra tereltek, közepén zöld gyep, s körös-körül szürke falak.

Majd robbanásszerű ugatás hallatszott – körülöttünk rekedten ugattak a kék kutyák, hasukon bőrszíjjal. Állandó mozgásra bírtak minket, és ők is egyfolytában mozogtak, s félve ugattak ránk. De ha az ember már eleget félt és nyugodtabb lett, rájött, hogy ezek emberek kék, halvány egyenruhában.

Körben futottunk. Mire a szem túljutott az ég megrázó viszontlátásán és újra hozzászokott a naphoz, pislogva észre lehetett venni, hogy mások is elveszetten cammognak és mélyeket lélegeznek – talán hetven, nyolcvan ember.

És mindig körbe-körbe – fapapucsuk ritmusában, ügyetlenül, megfélemlítve, és mégis egy félórán át boldogabban, mint máskor. Ha az ugató arcú, kék egyenruhások nem lettek volna, az örökkévalóságig elcammogunk – múlt nélkül, jövő nélkül; egészen élvezetes jelen: lélegezni, látni, menni!

Így volt ez először. Majdnem ünnep, egy apró boldogság. De az idő múlásával – amikor már hónapok óta tart a harc nélküli élvezet – az ember elkalandozik. Az apró boldogság már nem elég – az ember beleun, és poharunkba hullatja zavaros cseppjeit a világ, melyeknek kiszolgáltattak minket. És utána eljön a nap, amikor a körbe-körbe járkálás szenvedés lesz, amikor az ember kigúnyolva érzi magát a magas ég alatt, és amikor az előtte és mögötte haladók már nem testvérek és sorstársak, hanem gyalogló hullák, akik csak arra valók, hogy megundorodjunk önmagunktól – és akik közé arctalan lécként beékeltek egy végtelen léckerítésbe, ah, és akik inkább hányingert keltenek, mint bármi mást. Ez történik, ha az ember hónapok óta a szürke falak között köröz, miközben szétugatják a halvány, kék egyenruhák.

Az ember, aki előttem halad, már régóta halott. Vagy egy panoptikumból szabadult ki, egy komikus démontól űzve, s úgy tesz, mintha normális lenne – miközben már biztosan régóta halott. Bizony! A kopaszsága ugyanis, amely körül vadul burjánzott a koszos, szürke hajcsomók szétrojtosodott koszorúja, nem fénylett zsírosan, mint az eleven kopaszságok, melyekben még zavarosan tükröződik a nap és az eső – nem, ez a kopaszság fénytelen, fakó és matt, mintha szövetből lenne. Ha ez az egész itt előttem, amit egyáltalán nem neveznék embernek, ez az emberutánzat nem mozogna, ez a kopaszság élettelen parókának tűnne. Méghozzá nem egy tudós vagy egy nagy iszákos parókája ez – nem, legfeljebb egy papírkereskedőé vagy egy cirkuszi bohócé. De ez a paróka szívós fajta – már csak gonoszságból sem lép le, mert gyanítja, hogy mögötte haladva utálom őt. Igen, utálom őt. Miért kell a parókának – egyszerűen csak így fogom hívni az egész embert, ez egyszerűbb –, miért kell előttem mennie és élnie, miközben a fiatal verebek, akik még semmit sem tudnak a repülésről, az ereszcsatornáról a halálba vetik magukat? És én utálom a parókát, mert gyáva – de még mennyire gyáva! Érzi az utálatomat, miközben bambán cammog előttem, mindig körben, egész kicsi körben a szürke falak közt, amelyek szintén nem szívelnek minket, különben egy éjjel elvándorolnának, és a palota köré állnának, ahol a minisztereink laknak.

Már jó ideje azon gondolkodom, miért zárták börtönbe a parókát; mit tehetett – ő, aki még ahhoz is gyáva, hogy hátraforduljon, miközben folyamatosan kínzom. Hiszen kínzom: folyamatosan a sarkára lépek – természetesen szándékosan –, és a számmal beteges hangot adok ki, mintha negyedfont-számra tüdőhasét köpnék a hátára. Ő minden alkalommal sebzetten összerándul. Ennek ellenére nem mer szembenézni a kínzójával – nem, túl gyáva ehhez. Merev nyakkal csak pár fokot fordul felém, de a félfordulatot, hogy találkozzon a tekintetünk, nem meri megtenni.

Mit követhetett el? Talán sikkasztott vagy lopott? Vagy közszeméremsértéssel vádolják? Igen, talán ez az. Egyszer a púpos Erósztól mámorosan saját gyávaságából bárgyú kéjvágyba vetette magát – na, és most előttem cammog, csöndes elégedettséggel és megrémülve, hogy egyszer volt mersze valamihez.

De úgy gondolom, most titokban reszket, mert tudja, hogy mögötte megyek, én, a gyilkosa! Ó, könnyen meggyilkolhatnám, egész észrevétlenül megtörténhetne. Csak ki kellene tennem a lábam, s túl merev csülkeivel előrebucskázna, majd valószínűleg lyukat ütne a fején – és aztán a levegő flegma hanggal, pfff… kiszállna belőle, mintha egy biciklibelsőből. A feje középen fehéres-sárgás viaszként szétloccsanna, és a pár csepp vörös tinta nevetségesen hatna, mint a málnaszörp egy ledöfött komédiás kék selyemingén.

Így utáltam a parókát, ezt a fickót, akinek sosem láttam az arcát, sosem hallottam a hangját, s csak a dohos, molyirtószagát ismertem. Biztosan lágy, fáradt, szenvtelen hangja volt a parókának, olyan erőtlen, mint a fejletlen ujjai. Biztosan dülledő bociszeme volt, vastag, lógó alsó ajka, amelyik állandóan pralinét enne. Ez az élvezetek emberének álarca volt, nagyság nélkül és egy papírkereskedő bátorságával, akinek bábakezei gyakran egész nap mást sem csináltak, mint hogy lesöpörjék a pultról a 17 filléres irkafüzet árát.

Nem, több szó ne essen a parókáról! Tényleg annyira utálom őt, hogy könnyen dührohamot kapnék, és akkor túlságosan is leleplezném magam. Elég. Vége. Soha többé nem akarok róla beszélni, soha többé! –

De ha valaki, akiről szívesen hallgatnál, állandóan behajlított térddel egy melodráma melódiájára halad előtted, akkor nem szabadulsz tőle. Mintha ott viszketne a hátad, ahol már nem éred el, mindig újra viszketni kezd, hogy rá gondolj, hogy érezd, hogy utáld.

Úgy gondolom, mégis meg kell ölnöm a parókát. De félek, hogy a halott csúnyán megtréfálna. Közönségesen nevetve hirtelen arra emlékezne, hogy valójában cirkuszi bohóc volt, és föltápászkodna a saját véréből. Talán némileg zavartan, mintha nem tudná tartani a vért, ahogy más emberek a vizeletet. Fejvesztve ugrándozna a börtön porondján, az őröket feltehetőleg makacs szamárnak tartaná, akiket az őrületbe kergetne, hogy aztán színlelt félelmében felugorjon a falra. Onnan pedig nyelvet öltene ránk, mintha egy súrolórongy lenne, és örökre eltűnne.

Képtelenség elgondolni, mi történne, ha hirtelen mindenki ráébredne, mi ő valójában.

Ne gondold, hogy az előttem haladóval, a parókával szemben érzett utálatom üres és alaptalan; ó, az ember kerülhet olyan helyzetbe, amikor elönti a gyűlölet és határain túl sodorja, majd alig talál vissza önmagához – így pusztít az utálat.

Tudom, nehéz rám figyelni, és együtt érezni velem. Nem is kell figyelned, amikor valaki Gottfried Kellert vagy Dickenst olvas fel. Neked velem kell tartanod, hogy együtt tegyük meg a kis köröket a könyörtelen falak közt. Nem gondolatban mellettem – nem, testben, mint aki a hátam mögött halad. És akkor meglátod, milyen gyorsan megtanulsz engem utálni. Mert ha velünk (most azt mondom, „mi”, mert ez az egy mindannyiunkban közös) támolyogsz a deréktól lefelé béna körünkben, úgy kiürül belőled a szeretet, hogy az utálat pezsgőként habzik fel benned. És hagyod is, hadd habozzon, csak ne kelljen érezned ezt az iszonyú ürességet. És ne hidd, hogy üres gyomorral és üres szívvel kedved lesz a felebaráti szeretet különleges cselekedeteihez!

Olyan leszel végül, mint aki minden jótól megfosztva mögöttem bandukol, hónapokig csak rám utalva, vékony hátamra, a túl lágy nyakra és az üres nadrágra, amelybe az anatómia szerint voltaképpen valamivel több férne. De legtöbbször a lábamra kell majd nézned. Minden hátul haladó az előtte lévő lábát nézi, és kénytelen átvenni lépéseinek ritmusát még akkor is, ha az idegen és kényelmetlen. Igen, és rád tör az utálat, akár egy féltékeny nő, ha észreveszed, hogy nincs saját járásom. Nem, nekem nincs saját járásom. Tényleg léteznek emberek, akiknek nincs saját járásuk – más-más stílusban mozognak, amelyek végül nem állnak össze egy dallammá. Én is ilyen vagyok. Ezért fogsz utálni, éppúgy értelmetlenül és alaptalanul, ahogy nekem a parókát kell utálnom, mert a háta mögött haladok. Ha épp megszoktad a valamennyire bizonytalan, tétova lépésemet, dermedten állapítod meg, hogy hirtelen egészen reálisan és energikusan lépek fel. És alighogy észrevetted járásom új típusát, néhány lépéssel később megint szétszórtan és kedvetlenül kezdek el császkálni. Nem, nem fogsz örömöt és barátságot érezni irántam. Utálnod kell. Minden hátul haladó utálja az előtte haladót.

Talán minden másképp lenne, ha az elöl haladók párszor hátranéznének a mögöttük lévőkre, hogy megegyezzenek. De így minden hátul lévő – csak az előtte haladót látja, és utálja őt. De ha az előtte haladót letagadja – akkor máris elöl haladónak érzi magát. Így van ez a mi körünkben a szürke falak mögött – de bizonyára így van ez máshol is, talán mindenhol.

Mégis meg kellett volna ölnöm a parókát. Egyszer úgy felidegesített, hogy forrni kezdett a vérem. Ez akkor történt, amikor a felfedezést tettem. Nem nagy ügy. Csak egy egészen kis felfedezés.

Mondtam már, hogy minden reggel félórán át egy apró, koszos zöld foltnyi gyepen körözünk? A különös cirkusz porondjának közepén sápadt fűkupacok álltak, sápadt és arctalan, magányos fűszálak. Mint mi ebben az elviselhetetlen léckerítésben. Valami élőt, színeset keresve, voltaképp komolyabb várakozás nélkül és véletlenül a tekintetem a pár kupacra tévedt, amelyek, mintha éreznék, hogy nézem őket, önkéntelenül összeszedték magukat, és felém biccentettek – ekkor felfedeztem alattuk egy jelentéktelen, sárga pontot, egy nagy mező miniatűr gésáját. Úgy megijedtem a felfedezésemtől, hogy azt gondoltam, mindenkinek látnia kellett, ahogy rámeredek a sárga valamire, majd gyorsan és nagyon érdeklődve az előttem haladó papucsára néztem. De mint amikor beszélgetés közben mindig a másik orrán lévő foltra kell meredned, amivel őt egészen nyugtalanná teszed – így vágyakozott a pillantásom a sárga pont után. Amikor a közvetlen közelébe értem, annyira közömbösen viselkedtem, amennyire csak lehetett. Fölismertem egy virágot, egy sárga virágot. Egy oroszlánfog volt – egy apró, sárga pitypang.

Körülbelül fél méterre volt balra az útvonalunktól, a körtől, melyben minden reggel hódoltunk a friss levegőnek. Szabályosan félni kezdtem, és azt képzeltem, hogy az egyik kék már kiguvadó szemmel követi a tekintetemet. De amilyen gyakori volt, hogy az őrzőkutyáink a léckerítés minden egyéni rezdülésére dühös ugatással reagáljanak – senki sem osztozott felfedezésemben. Az apró pitypang még csak az én tulajdonom volt.

De igazán csak pár napig örülhettem. Egészen hozzám kell tartoznia. Miután megtettük a köröket, erőszakkal kellett elszakadnom tőle, és odaadtam volna érte a napi kenyéradagomat (és az már elmond valamit!). Olyannyira vágytam arra, hogy valami élő legyen a cellában, míg a virág, a szégyenlős, apró pitypang hamarosan olyan értékessé vált, mint egy ember, egy titkos szerető: már nem tudtam nélküle élni – fent, a halott falak közt!

Aztán jött ez a dolog a parókával. Nagyon ravaszul kezdtem. Ahányszor elhaladtam a virágom mellett, észrevétlenül, amennyire csak lehet, leléptem az útról a füves területre. Mindegyikünkben van egy jó adag csordaszellem, erre alapoztam. Nem tévedtem. A mögöttem haladó, majd az őt követő férfi, majd az annak a háta mögötti – és így tovább –, mindegyikük konokul és engedelmesen a nyomomban csoszogott. Négy nap múlva az útvonalunkat annyira közel vittem a pitypangomhoz, hogy ha lehajolok, elértem volna a kezemmel. Bár fapapucsaink alatt jó néhány sápadt fűszál poros halált halt a vállalkozásom miatt – de ki gondol pár széttaposott fűkupacra, ha egy virágot akar leszedni!

Kívánságom beteljesítéséhez közeledtem. Próbaképp párszor lecsúsztattam a bal harisnyámat, mérgesen és ártalmatlanul lehajoltam, majd újra fölhúztam. Senki sem fogott gyanút. Akkor hát holnap!

Ne nevessetek ki, amikor elmondom, hogy másnap szívdobogva és izzadó, remegő kézzel léptem ki az udvarra. Túlságosan is valószínűtlennek tűnt az az esély, hogy a hónapok óta tartó magány és szeretetlenség után váratlanul egy szeretőt fogok a cellában találni.

Már majdnem letudtuk a napi köradagunkat a monoton papucscsattogások közepette – az utolsó előtti körben kellett volna megtörténnie. Ekkor lépett akcióba a paróka, ráadásul a legravaszabb és legalávalóbb módon.

Épp az utolsó előtti körre fordultunk rá, a kékek fontoskodva csörömpöltek az óriási kulcscsomóikkal, amikor a tetthelyhez közeledtem, ahol a virágom félve nézett rám. Talán sosem voltam annyira ideges, mint ezekben a pillanatokban. Még húsz lépés. Még tizenöt lépés, még tíz, még öt…

Ekkor történt a rettenet! A paróka hirtelen hadonászni kezdett vékony karjával, mintha tarantellát táncolna, jobb lábát kecsesen a köldökéig emelte, majd a bal lábán hátraperdült. Sosem fogom megérteni, honnan vette a bátorságot – győzedelmesen rám pillantott, mintha mindent tudna, kifordította bociszemét, míg a szeme fehérje csillogni nem kezdett, utána pedig összeesett, mint egy marionett. Ó, ekkor már tudtuk: korábban cirkuszi bohóc volt, hiszen mindenki ordított a nevetéstől!

De ekkor a kék egyenruhák ugatni kezdtek, és a mosoly eltűnt az arcokról, mintha ott se lett volna. Valaki a fekvő felé lépett, és mintha csak azt mondaná, esik az eső – úgy mondta: meghalt!

Be kell vallanom még valamit – hogy őszinte legyek magamhoz. Abban a pillanat, amikor szemtől szembe kerültem a parókának nevezett emberrel, és éreztem, hogy ő alulmarad, nem velem, hanem az élettel szemben – abban a másodpercben eltűnt az utálatom, mint a hullám a parton, és nem maradt más, csak az üresség érzete. Egy léc kitört a kerítésből – a halál éppen csak elsüvöltött mellettem –, így aztán igyekszik gyorsan megjavulni az ember. És még utólag azt kívánom a parókának, hogy győzelmet arasson fölöttem.

Másnap reggel egy másik férfi haladt előttem, aki azonnal elfeledtette velem a parókát. Hazugnak tűnt, mint egy teológus, de szerintem egyenesen a pokolból küldték ide szabadságra, hogy végképp ne szedhessem le a virágom.

Pimasz módon keltett feltűnést. Mindenki rajta röhögött. Még a sápadt kék kutyák sem tudtak elnyomni egy emberi vigyort, ami így roppant érdekesen hatott. Hüvelykenként egy őr – de a hivatásos katonák tompa arcának primitív méltósága grimaszra fanyalodott. Nem akartak nevetni, bizony isten, nem! De kénytelenek voltak. Ismered az érzést, a leereszkedés érzését, amikor haragszol valakire, mintha a békíthetetlenség álarcai lennétek, majd történik valami komikus, amin mindkettőtöknek nevetnie kell – nem akartatok nevetni, bizony isten, nem! Aztán mégis szétfut az arc, és megjelenik rajta az az ismerős kifejezés, amit leginkább „keserű vigyornak” nevezhetnénk. Ez történt a kékekkel, és ez volt az egyetlen emberi rezdülés, amit egyáltalán észrevettünk rajtuk. Igen, ez a teológus egy pojáca volt! Elég ravasz volt, hogy őrült legyen – de nem volt annyira őrült, hogy ezt ravaszsága megszenvedte volna.

A porondon hetvenheten voltunk, és egy tizenkét fős egyenruhás, revolverviselő falka csaholt körülöttünk. Néhányan már több mint húsz éve szolgálhattak csahosként, hiszen a szájuk az idő múlásával a több ezer páciens miatt inkább a pofához vált hasonlóvá. De nem vett el semmit az önhittségükből, hogy hasonultak az állatok birodalmához. Úgy, ahogy voltak, szoborként lehetett volna használni őket ezzel a felirattal: L’État c’est moi.

A teológus (később megtudtam, hogy valójában lakatos volt, és munka közben, egy templomban érte a balszerencse – megáldotta az isten!) annyira őrült vagy ravasz volt, hogy teljesen tiszteletben tartotta a méltóságukat. Mit is beszélek – tisztelte? A kék egyenruhák méltóságát nem sejtett kiterjedésű luftballonná fújta föl, amiről viselőinek fogalmuk sem volt. Még ha nevettek is a hülyeségén, egészen titokban valami büszkeség dagasztotta hasukat, s megfeszült a bőrövük.

Ha a teológus elhaladt egy őrzőkutya mellett, aki szétvetett lábbal fejezte ki hatalmát, és amikor csak lehetett, harapósan ránk támadt – minden alkalommal egy teljesen őszintének tűnő meghajlással köszönt, és szívből jövő udvariassággal, jóindulatúan azt mondta: Áldott ünnepeket, Őrmester Úr! – az isten sem haragudott volna meg rá, még kevésbé az egyenruhás, hiú léggömbök. Ráadásul olyan szerényen hajolt meg, hogy mindig úgy tűnt, mintha egy pofon elől térne ki.

Most pedig az ördög elém tette ezt a komikus-teológust, az őrültsége erőteljesen sugárzott és lekötötte a figyelmemet, így új kedvesemet, a kis pitypangomat majdnem el is felejtettem. Még egy gyengéd pillantást is alig vethettem rá, mert őrült harcot vívtam az idegeimmel, és egész testemben a félelemtől izzadtam. Ahányszor a teológus meghajolt, és mézédes cseppekben hullatta a szavait: „Áldott ünnepeket, Őrmester Úr!” – minden alkalommal megfeszítettem az izmaimat, nehogy utánozzam őt. A késztetés annyira erős volt, hogy már többször barátságosan bólintottam az állami emlékművek felé, és csak az utolsó pillanatban sikerült megállnom, hogy meg ne hajoljak, s végül néma maradtam.

Naponta úgy félórát körözhettünk az udvaron, ez naponta húsz kört jelentett, és tizenkét egyenruha állt körülöttünk. A teológus tehát mindenképp kétszáznegyvenszer hajolt meg, és kétszáznegyvenszer kellett minden erőmmel azon lennem, hogy ne őrüljek meg. Tudtam, hogy három nap már enyhítő körülménynek számított volna – erre nem voltam képes. Teljesen kimerülve értem vissza a cellámba. Egész éjszaka mégis a kék egyenruhák végtelenül hosszú sora előtt jártam, mind úgy nézett ki, mint Bismarck – egész éjszaka ez előtt a milliónyi halványkék Bismarck előtt hajlongtam: „Áldott ünnepeket, Őrmester Úr!”

Másnap sikerült megoldanom, hogy a sor elhaladjon mellettem, és más álljon előttem. Elhagytam a papucsom, majd egészen körülményesen előhalásztam, s végül visszabotorkáltam a léckerítésbe. Istennek hála! Végre kiderült a nap. Majd mégse – elsötétült. A most előttem haladó pofátlanul magas volt, s a 180 centim teljesen eltűnt az árnyékában. Mégis létezett a gondviselés – csak a papuccsal rá kellett segíteni. Embertelenül hosszú végtagjai összevissza kapálóztak, és egészen eredeti módon mindeközben mégis haladt, pedig biztosan nem látta át karja és lába mozgását. Szinte már megkedveltem – igen, imádkoztam, hogy ne essen össze holtan, mint a paróka, vagy ne őrüljön meg, s ne kezdjen gyáván hajlongani. Imádkoztam hosszú életéért és szellemi egészségéért. Annyira védve éreztem magam az árnyékában, hogy tekintetem hosszabban időzött a pitypangon, és nem féltem, hogy elárulom magam. Ennek a mennyei férfinak, aki előttem haladt, még az undorító orrhangját is megbocsátottam, ó, s nagyvonalúan még beceneveket sem aggattam rá, mint Oboa, Polip vagy Imádkozó Sáska. Már csak a virágomat láttam – az előttem haladó pedig addig és úgy hülyéskedhetett, ahogy csak akart! Ez is csak egy nap volt a többi közül. Csak abban különbözött, hogy a 432-es cella foglyának a pulzusa félóra elteltével szaporább lett, és szemében elrejtett ártalmatlanság és rosszul leplezett bizonytalanság tükröződött.

Ráfordultunk az utolsó előtti körre – a kulcscsomók újra életre keltek, és a léckerítés úgy bóbiskolt a gyenge napsugarakban, mintha örökre rács mögé került volna.

De akkor mi volt ez? Egy léc egyáltalán nem bóbiskolt! Teljesen ébren volt, és idegességében pár méterenként megváltoztatta a járását. Nem látta ezt senki sem? Nem. Majd hirtelen lehajolt a 432-es léc, piszmogott a lecsúszott harisnyájával, és egyik kezével villámgyorsan egy megrémült virág után nyúlt, letépte – majd újra hetvenhét léc zörgött a megszokott nemtörődömséggel az utolsó körben.

Mi annyira komikus: egy fásult, bűnbánó fiatalember a gramofonlemezek és az űrkutatás korában a 432-es fogolycellában áll a magasra épített ablak alatt, és magányos kezével egy apró, sárga virágot tart a vékony fénysugárba – egy egészen szokványos pitypangot. És akkor ez az ember, aki megszokta a lőpor, parfüm, benzin, gin és rúzs szagát, a pitypangot az éhező orrához emeli, ami hónapok óta mást sem szagolt, mint a priccsek fáját, a port és a verejtékes félelmet – és mohón magába szívja az apró sárga darab javát, mintha csak egy orrból állna.

Ekkor kinyílt benne valami, és kiáradt a szűk térbe, mint a fény, valami, amiről eddig nem is tudott: gyengédség, támasz, és semmihez sem hasonlítható melegséget érzett a virág iránt, ami egészen kitöltötte.

Már nem bírta elviselni a teret, becsukta a szemét, és csodálkozott: mégis a Föld illatát árasztod. A nap, a tenger, a méz illatát, kedves élő valami! Szemérmes hűvössége olyan volt, mint az apa hangja, aki sohasem érdeklődött különösebben, most viszont csöndje vigaszt nyújtott – úgy érezte, mintha egy sötét asszony hófehér válla lenne.

Óvatosan, mint egy szeretőt, elvitte egy vizespohárhoz, s beleállította a kimerült, apró lényt, majd hosszú percekre volt szüksége – annyira lassan ült le a virágjával szemben.

Szabad volt és boldog, hogy mindent elintézett, és ledobta a terheket: a fogságot, az egyedüllétet, a szeretetéhséget, huszonkét év tehetetlenségét, a jelent és a jövőt, a világot és a kereszténységet – igen, azt is!

Egy barna balinéz férfi volt, egy „vad” nép „vadembere”, aki félelmet és rajongást érzett a tenger, a villám és a fák iránt. Tisztelte, csodálta és felfalta a kókuszdiót, a tőkehalat és a kolibrit, de nem értette őket. Szabadnak érezte magát, tele jó szándékkal, mint soha korábban, amikor a virágnak odasúgta… olyan lesz, mint te…

Egész éjszaka boldogan fonta a kezét megszokott bádogpoharára, és álmában érezte, ahogy földet szórnak rá, sötét, jó földet, és ahogy hozzászokott a földhöz, és olyan lett, mint az; és ahogy virágok sarjadnak belőle: anemónák, haranglábak és oroszlánfogak – parányi, észrevehetetlen napok.