A sziklahideg hídkorláton gubbasztanak, és az ibolyakéken bűzlő kanálisok mentén a keményre fagyott fémrácson. Kilazult, hullámos pincelépcsőkön gubbasztanak. Az útszélen hagyott sztaniolpapíron, őszi lombokon és a park bűnös padjain. Tűzfalaknak dőlve, rézsútosan és a rakpart elvágyódással teli falain és mólóin gubbasztanak.
A hiábavalóságban gubbasztanak, varjúarccal, szürkésfeketében gyászolva és rekedten károgva. Gubbasztanak, és az elhagyatottság bénult, ritkás és szétzilált tollazata lóg rajtuk. A szívek, lányok, csillagok elhagyatottsága.
Alkonyattól pirkadatig a házak árnyékában gubbasztanak, szégyenlősen, kátránysötéten és flaszterfáradtan. Vékony talpukkal, szürkére porozva a világdélután korai párájában, megkésve, egyformaságról álmodozva. Feneketlen mélységek felett gubbaszta
