Carlos megköszörüli a torkát.
– Ri-ricsit kamaszkorom óta i-i-ismerem, azt hi-hiszem, mondhatom, ho-ho-hogy ő a legjobb barátom. Sőt, míg nem csa-csatlakoztam a cso-cso-csoporthoz, a-a-az egyetlen barátom volt. Sze-sze-szeretett volna találkozni veled, gondoltam, e-e-elhozom magammal – süti le szemét a padlóra, közben előre-hátra hintázik a talpán. – Re-re-remek táncos egyébként.
– Jobb lesz, ha elbúcsúzom! – fordulok egy lesújtó pillantás kíséretében Carloshoz, aki akaratlanul ugyan, de a kotyogásával a tűzzel játszik. Pontosan a hasonló, kiszámíthatatlan lépések miatt félek őt és bárkit a titkaimba avatni. Az információ hatalom, én pedig szeretem egyeduralmam alatt tartani az életem. Bőven kijutott gyerekkoromban a kiszolgáltatottságból, köszönöm, nem kérek repetát.
– E-e-ezt ne-ne-ne
