– Fe-feladtad! – tér vissza lassan Carlos dadogása.
Apró fehér hópelyhek táncolnak az orrom előtt. Megérkezett az idei első hó, én pedig kabát nélkül, egy szál pulóverben dekkolok egy kicseszett kémény tetején. Rendkívül romantikus közösen sírni a hóesésben, de jobban örülnék, ha máshol folytatnánk.
– Csalódtam – feleli Annaróza. – Mégsem mászom fel a tetőre, hogy rátok hozzam a szívbajt. Mert ez tényleg semmire nem megoldás.
Carlosnak mit sem érnek az elhangzott szavak.
– Ígérd me-meg, hogy ne-nem adod fel! – sziszegi. – Hogy ne-nem hagyod el, akiket sze-szeretsz!
– Fejezd be a zsarolást, mert tényleg lelöklek! – morgom. – Nem kényszerítheted ki az emberekből azt, amit hallani akarsz!
Ahogy az utolsó mondat elhagyja számat, megvilágosodom: Annaróza és Carlos tulajdonképpen ugyanazt
