– Tisztában vagyok vele, hogy kigúnyolnál, amiért magamban beszélek, mint egy megveszekedett – kuncogtam kínomban, majd a névtáblát megcirógatva, elkomorulva folytattam. – De éppen azért jöttem, hogy beszélhessek. Még mindig te vagy az egyetlen, akiben teljes szívemből megbízom. Mert hallgatsz, mint a…
Mint a sír.
Annak idején válogatás nélkül ömleszthettem Majára a gondjaimat, mert biztos voltam benne, hogy nem él vissza velük. Fiatal kora ellenére nem lehetett olyan lelki nyavalyám, amire ne tudott volna élettapasztalatából hasznos tanáccsal szolgálni. Véleményeit hallgatva rengeteget tanultam az emberi természetről, ő volt az, aki rávilágított például arra, hogy az esendőség nem bosszantó, hanem szeretetre méltó tulajdonság. Én pedig most rettentő gyámoltalannak érzem magam.
Halálába
