– Nem kerülhetett orvos elé, az ólommérgezésnek pedig nincsenek különösebb tünetei – mondom, majd egy mély sóhajjal hozzáteszem: – Azon kívül, hogy az egész szervezetet tönkreteszi.
Gyászos csendfátyol ereszkedik közénk, mindketten saját gondolatainkba merülve tűnődünk az elmúlt húsz éven. Két, boldogságtól megfosztott ember ül a rémségek színhelyének kellős közepén. Annaróza biztosan azt gondolja, őt érte nagyobb veszteség, én ezt éppen fordítva látom. Igaz, borzalmas, hogy nem ismerhette az édesanyját, ebben a helyzetben mégis éppen ez könnyít a helyzetén. Neki soha nem kellett személyesen búcsúznia, nem kellett megtanulnia Rózsa nélkül élni. Tulajdonképpen fantomérzésként gyászol, én viszont nagyon is tudom, mit vesztettem el azon a nyári estén.
– És ki az a nő most odalent? – tér egy
