Aktus

Fejezet 10

Az élet a komforton túl kezdődik

– Pompás! Maradt még negyedóránk a vacsora tálalásáig. Letudhatjuk a kötelező tiszteletköröket! – lelkendezik lányának Mariann, miután a sort kiállva sikerült beadniuk kabátjukat a Millennium Event Center ruhatárába, majd az emeleti bálterem felé vették az irányt. – Örülök, hogy végre rászántad magad, és elkísértél. Legalább húsz éve várok erre a pillanatra. Ezek szerint arra is van esély, hogy…

– Anya, kérlek, bele se kezdj! – nyögi Laura, esetlenül rángatva a derekán megtekeredett koktélruháját.

A nyomozó – egykor ügyvédként praktizáló – édesanyja hosszú évek óta noszogatta lányát, járjon vele társasági eseményekre, hátha valamelyik fogadáson megismerkedik egy szimpatikus, érett, ámde független férfival. Lehetőleg olyannal, aki valamely tudományág elismert vagy legalább feltörekvő doktora, és – miután degeszre kereste magát mások nyomorán – hajlandó feleségül venni. Laura természetesen rendre kifogásokba menekült, inkább túlórát vállalt, mint hogy anyja akaratossága alatt megtörve egy giccses puccparádén szépelegjen. A kötelező illemtől émelyeg a gyomra, és – amint azt a példa is mutatja – bármennyire igyekszik, a kényes anyagból készült ruhákat sem tudja megfelelő kellemmel viselni. Arról már nem is beszélve, hogy a gyerekkora óta halmozódó tapasztalatai alapján vallja: a férfitársadalom tagjai közül a fölényeskedő nyomozóknál csak az önhitt orvosok és a kekeckedő ügyvédek jellemtelenebbek. Természetesen egyetlen kivételnek jár tisztelet: dr. Fényes Nándornak. Laura édesapjának.

Előítéletes volna?

Lehet, de egy szarházi nyomozóval már megégette magát, több arrogáns pöcsfejjel pedig inkább nem próbálkozna.

– Örülnék, ha végre rendeződne… – szavait ízlelve Mariann levegővételnyi szünetet tart, majd miután segít lányának elsimítani a ruhája gyűrődéseit, a következőképpen fejezi be a gondolatot: – A kócos életed.

Mély sóhajában Laura goromba választ fogalmaz, ám jobb belátásra térve inkább kifújja a levegőt. Az elmúlt hónapok fényében tudja, édesanyja nem rosszindulattól hajtva tett epés megjegyzést, így igazságtalan, sőt egyenesen aljasság volna részéről, ha ráripakodna.

Veszekedéssel sót szórna a nyílt sebre.

Amióta Nándor közel egy éve tragikus hirtelenséggel elhunyt, a fekete kosztümöt viselő asszony ugyan igyekezett tartani a látszatot, de a magány egyre jelentősebb és napról napra mélyülő ráncokat vájt az arcára. Egy harmincöt évig közösen épített életben tökéletesen egyedül maradni, és ötvenhat esztendősen új jövőképet alkotni több mint kétségbeejtő. A törődés női lelket gyógyító orvosság, ám ahelyett, hogy Mariann például vásárolt volna magának egy dögönyözhető ölebet, cirka húszesztendőnyi kihagyás után újra anyáskodni kezdett egyetlen gyermeke fölött.

– Olyan gyönyörű vagy! Apád büszke volna, ha látna ebben a meseszép ruhában – mosolyog elmerengő, párás tekintettel Mariann, majd lényegesen fesztelenebb hangulatban hadarja: – És ő is azt mondaná, itt az idő, hogy végre megállapodj! Egy erős és határozott férfira van szükséged, olyanra, aki körülrajong. Jártam tegnap Rubinnál. Tudod, ő a jósnőm, vetett rád is kártyát. Azt mondta, rövidesen végre rád talál életed nagy szerelme. Talán éppen itt, ezen a fogadáson!

Laura a feltűnési viszketegségben szenvedő vendégeket figyelve igyekezett kizárni anyja érdektelenségig szajkózott szavait. Megakadt a szeme az egyik budapesti polgármester kapafogú, minden lében kanál feleségén. Az asszony gyakran válik közröhej tárgyává, amiért olyan szituációkban is a férje mögött tündököl, amelyekben jó politikusfeleségként a háttérben illene meghúzódni. Vajon tényleg elhiszi magáról, hogy különleges, csak mert az ura révén, a polgárok verítékkel kifizetett adójából vásárolja magának csicsás ruháit? Laura soha nem választana hasonló sorsot magának, inkább…

– Alig várom, hogy unokám szülessen – jelenti ki Mariann, majd kacarászva hozzáteszi: – Tudom, hogy fontos a karriered, én majd foglalkozom a gyerekkel. Felnevelem neked.

Még csak az kellene! – feleli gondolatban a nyomozónő, majd felteszi magának a kérdést: Hol csesztem el? Butaság volt alapvető szkepticizmusában meginogva elhinnie, hogy amit addig véletlennek vélt, valójában sorsszerűség. Például, hogy nem véletlenül kényszerült édesanyjával azonos időben változtatni az életén, ami cirka másfél esztendeje, amolyan „összehordta a szél” módon, valóban összekócolódott.

Magánéletét felemésztette a munkája, a karrierje pedig a magánélete martalékává lett. Mattot kapott az élettől, majd két út közül választhatott: beletörődik, hogy vesztett, vagy visszavágót követel. A kitartásáról híres Fényes Laura az utóbbi mellett döntött. Miközben a kibogozhatatlanul kócos tincseket nyesegetve lezárni próbálta magánélete eddigi legsiralmasabb korszakát, kilépett a rendőrség fullasztó követelményrendszeréből, és függetlenségre törekedve, a felvetődő akadályoktól sem megrettenve, saját vállalkozásba fogott: megalapította a Fényes Magánnyomozó Irodát.

Egy éve új életet kezdett.

Tettvágya az édesanyjára is átragadt, aki felajánlotta, a legfelsőbb körökig ágazó kapcsolatrendszerén keresztül megbízásokat szállít lányának, ennek fejében, jutalék helyett közösen eltöltött órákat kér. Mariann tagadhatatlanul rettegi a magányt, lánya elhivatottságát ismerve pedig tudta: amint beindul a szekér, jó, ha havonta egyszer találkozhatnak. A nyomozónőt csábította az ajánlat, hiszen az induló vállalkozása a gazdasági válság kellős közepén nehezen juthatott volna ügyfelekhez.

Itt csesztem el! – ismeri be magának. Eladta áhított függetlenségét.

Ahogy Mariann távolodott a gyász epicentrumától – nyilván csupa gondoskodó jóindulatból –, egyre több kérdésben kezdett döntéshozói szerepkörben tetszelegni. Míg csak apró-cseprő ügyeket igyekezett kézben tartani, Laurának hasznára is vált a segítség, hiszen a magánzói lét addig ismeretlen nehézségei felőrölték a figyelmét. Amikor azonban az anyja önkényesen megbízásokat kezdett vállalni a nevében, és az irodáját is átalakíttatta, a nyomozónőben megkondult a vészharang: minden egyes Mariann-nal töltött perccel az áhított önállóságát kockáztatja. A helyzet túlságosan kényessé, ő pedig egyelőre tehetetlenné vált. Ha jelzi ezt, Mariann minden bizonnyal megsértődik, és a habitusát ismerve, a sátorfáját szedve a megbízókat is magával viszi. Ám ha nem áll a sarkára, Laura előbb vagy utóbb robbanni fog, mint rémálmaiban visszaköszönő kamaszkorában. Mindkét megoldás balhét sejtetett, egyelőre tehát magát takaréklángon tartva megpróbálja kibővíteni a saját, külön bejáratú ügyféllistáját. Ezért adta be a derekát, és parádézik ma este az anyja elit ismerősének privát fogadásán egy kényelmetlenül mélyen dekoltált ruhában.

A nemrégiben átadott Millennium Event Center téglalap alakú, minden tekintetben grandiózus bálterme letűnt korok kastélyhangulatát idézi. Lenyűgöző. A plafonról hatalmas kristálycsillár lóg, a falakat karamellszínű szövettapéta fedi, és minden lehetséges felületet aranyfuttatással vagy faberakással díszítettek. A mélabús sárga fényben úszó terem egyik végében színpad áll, azon kamarazenekar játszik. A klasszikus zene zajos csatát vív a közel kétszáz fős tömeg okozta pohárkoccantós zsivajjal. Elszórtan hófehér terítővel takart, tízfős kerek asztalok várják, hogy a hőtartó tálalóedényekben szervírozott fogásokat elköltsék rajtuk. Laurának nyugtalanító érzései támadnak, közelebb áll az ízléséhez az irodája szomszédságában működő hamburgerező olajban tocsogó hasábburgonyája, mint az eltartott kisujjal majszolandó kaviár. De ha le szeretné nyűgözni a fogadáson összegyűlteket, muszáj vegyülnie.

Lazíts!

– Kinek a fogadásán vagyunk pontosan? – kérdezi az anyjától, közben hálás mosollyal leemel egy pohár pezsgőt a mellé lépő, langaléta felszolgáló tálcájáról. Általában távol tartja magát az alkoholtól, ezért reméli, néhány kortytól már feloldódhat.

– Apád régi évfolyamtársa ünnepli a fia harmincötödik születésnapját – válaszolja Mariann, majd tökéletes műmosolyával fordul is az első szembejövő ismerőshöz.

Rendre olyan, anyja korabeli emberekkel keverednek felületes bájcsevejekbe, akiket Laura – noha gyerekkorában számos alkalommal találkozott velük, talán még a nevüket is fel tudná idézni – valójában nem is ismer. Ellenben ők régi ismerősként köszöntik, ehhez nyilván annak van köze, hogy a gyilkosságiak vezetőjeként hetente legalább egyszer feltűnt valamelyik országos napilapban vagy televíziós hírműsorban.

Megdöbbentő, mennyire elfuserált az emberek értékrendje: sokuk számára a médiaszereplésekkel válik kézzelfoghatóvá a siker. Ezért is kételkednek, amikor Laura azt mondja, önszántából távozott a rendőrségtől. Hiszen ki az az eszement, aki a pályája csúcsán felmond, hogy a bizonytalant választva piti magánnyomozónak álljon? Legtöbben simlisséget sejtenek Laura szavai mögött, és arra gyanakszanak, valamit nagyon elkúrhatott. Vagy sokkal inkább: valamelyik befolyásos pasas már nem kúrja. Egyik ötvenes beszélgetőpartnere például fájdalmasan szomorú arccal közli:

– Sajnálom, hogy így alakul. Sok sikert az újrakezdéshez – majd Laura vállát biztatóan megmarkolva továbbáll.

És nem ő volt az egyetlen, aki hasonlóképpen búcsúzott, így nem csoda, hogy Laurának az érkezés után mindössze fél órával – és három pohár pezsgővel – később már rohadtul elege lett a fogadásból.

Élete egyik legnagyobb tévedése volt, hogy szót érthet a rongyrázó népséggel. Főképp ekkora dózisban mérve. Öntörvényűbb ő annál, minthogy a hamisságukat magáévá téve, könnyedén elvegyüljön közöttük. Ahhoz sokkal erősebb gyomor kellene, mint a legbrutálisabb módon meggyilkolt áldozatok látványához.

A hangoktól és illatoktól megcsömörlötten éppen levegőzni indul, amikor egy hatvan körüli, aszalódott, kopasz úr a tőle karnyújtásnyira álló feleségével mit sem törődve, a következő bókkal illeti a nyomozónőt – pontosabban a mellét.

– Nézzenek oda, hogy rohan az idő! Laurácska megnőtt, és milyen gyönyörűséges lett! – majd vérbeli kéjencként megnyalja a szája szélét. – Emlékszem, amikor még a popsikájával a térdemen lovagolva viháncolt.

Laura nehezen találja el a gúnyos vigyor és a lesajnáló mosoly közti átmenetet. Megfordul a fejében, hogy az ízléstelen megjegyzésen felülemelkedve, szemét forgatva továbblép, aztán meggondolja magát. Egy kis szórakozás neki is jár.

– De édes! – gügyögi, és mintha csak egy felnőttesen viselkedő kölyökkel tenné, megsimogatja a nála legalább másfél fejjel alacsonyabb férfi májfoltos fejét: – De azt ajánlom, foglalkozzon a felesége lovagoltatásával. Vagy már a térde sem elég kemény hozzá?

A kopasz úr hangtalanul tátog, teltkarcsú neje pedig vörös arca elé kapja a kezét.

Ha valamit, hát az idióták szarvát letörő riposztolást alaposan kitanulta a rendőrségnél töltött évei alatt. Munkalehetőségek ide, jó hírnév oda, egyetlen megalázó, szexista megjegyzést sem visel el csak azért, mert a nőkre vonatkozó illemszabályok visszafogottságot diktálnak. Elmúltak azok az idők, amikor hagyta, hogy lealacsonyítóan beszéljenek vele. Ő nem csak egy szembetűnő dekoltázsú nőcske! Persze mindezt megelőzhette volna, ha a férjfogást szorgalmazó anyja nyomása ellenére sem húzza magára a kihívó hacukát, amellyel együtt a mély kivágás következményeit is viselnie kell. De miért mindig ő legyen az okosabb?

– Ma… ma… – a férfi nehezen jut szóhoz, de emelt hangú dadogására a néhány méterrel arrább társalgó Mariann is felfigyel, majd felmérvén a helyzetet, elszakad társaságától, és Lauráék felé indul.

Már csak ez hiányzott.

– Mi történt? – kérdezi gondterhelt tekintettel az anyja.

– Az úr éppen arról áradozott, milyen kellemes volt, amikor kislány koromban az ágyékát… – undorral folytatta – a popsikámhoz dörgölhette.

A mondat második felét lényegesen többen hallják, mint ahány embernek köze volna hozzá. A döbbent csend minden ragálynál gyorsabban terjed. A legtöbben elcsitulva fülelnek, azonban akadnak, akik leplezetlen megdöbbenéssel figyelik az eseményeket.

– Te… kis…! – sziszegi az öreg.

Laura fejét csóválva felkacag.

– Mielőtt befejezné a mondatot, gondolja át újra, és inkább kérjen bocsánatot!

– Laura, elég lesz! – ragadja karon az anyja, hogy arrább vonja.

– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – felesel a nyomozónő, majd a szorításból kiszakadva folytatja: – Inkább azt magyarázd meg, miért hagytad, hogy ez a szatír kislányként taperoljon!

Néhányan méltatlankodva felhördülnek körülöttük – eldönthetetlen, hogy a szatír szó hallatán vagy Laura hőbörgésére reagálva.

– Csillapodj le, szívem! Szerintem félreértettél valamit. Túlreagálod a helyzetet.

Mialatt Laura igyekszik elcsípni anyja hallgatóságra sandító, szégyenkező tekintetét, azon tűnődik, Mariann komolyan gondolja-e, hogy túlreagálja a helyzetet.

Apa kiállna mellettem.

Laura megcsóválja a fejét, és mielőtt mindenki szeme láttára elbőgné magát, a bálterem kijárata felé indul. Az embertömeg szétnyílik előtte, ő pedig az elfogyasztott pezsgőmennyiség ellenére, meglepően egyenes léptekkel hagyja maga mögött a fogadást. Boríték méretű retiküljéből előkotorja a mobiltelefonját, majd pötyögni kezdi a taxitársaság számát, ám a hosszú lépcsőn lefelé baktatva, idegességében elejti a készüléket. A fokról fokra pattogó mobilt egy felfelé tartó férfi fényes bőrcipője állítja meg.

– Az öné? – kérdezi az illető, és mivel Laurának elcsuklana a hangja, szavakat spórolva, mindössze helyeslőn bólint. – Rosszul érzi magát, hölgyem?

Nem akar ránézni. Nem akarja, hogy bárki meglássa könnyektől vöröslő szemét. Lehajtott fejjel bólogat, reméli, hogy a férfi beéri ennyivel, és átadja a telefont, aztán beleolvad a pojácák sűrűjébe. Ehelyett azonban váratlan fordulat történik.

– Na, jó, jöjjön velem! – karol az idegen a nyomozónőbe, hogy levezesse a hátralévő lépcsőkön.

Ki az ördög ez, és miért nem kopik le rólam?

Laura megrökönyödve felpillant.

– Csak azt ne mondd, hogy csokoládét majszolsz, mert menten megáll a szívem! – sopánkodik a telefonvonal túlsó végén Lulu. – Mindössze egy hetünk van az előadásig. Mi lesz az alakoddal, kicsikém?

Vállamon nehéz sporttáskámmal kifordulok az öltözőből, majd embereset harapok a kezemben lévő Snickersből.

– Nem tudom, miről beszélsz. Miből gondolod, hogy… – lenyelem a falatot, majd cukkolva folytatom – bármit is eszem?

Hangom visszhangzik a recepcióhoz vezető, szűk folyosón, amely napközben forgalmas ugyan, de most, jócskán záróra után kifejezetten kísértetiesen fest. A gipszkarton álmennyezetbe süllyesztett spotlámpák erőtlen fénye képtelen kiszorítani az árnyakat. A derengő félhomálytól annak ellenére a frász kerülget, hogy tudom, rajtam kívül már senki nem tartózkodhat az edzőterem területén. Október közepe óta nagyjából minden áldott este én távozom utoljára a belváros szívében álló bérház első két emeletén kialakított FlatFitnessből. A nyolcig tartó aerobikórák után kezdődik ugyanis a Lélektánc névre keresztelt kurzusom, amely az utóbbi hónapokban – nem túlzok – máris az életem egyik alappillérévé vált. Kitaszított, veszteséget szenvedett, illetve önbizalomhiányos embereknek segítek a mozgás eszközeivel előbújni a személyes tragédiáik árnyékából. A számomra is lélekemelő másfél órás foglalkozás után pedig – élve a lehetőséggel, hogy nagy magányomban senki nem zavarhat – kisajátítom a termet, és táncolok. Általában a saját örömömre, néha pedig édes kötelességből. Szóval a Lulu által emlegetett előadás napközben tartott próbái, valamint a legalább háromórányi esti mozgás mellett a nagy fenét fogok koplalni! És ha elárulnám Lulunak, hogy hétfő óta minden áldott este az általa megálmodott koreográfiát önszorgalomból gyakorolom, szerintem belátná, hogy igazán kiérdemeltem ezt a kis nyalánkságot.

De a fenébe is, imádom heccelni!

– Kincsecském, tudom, hogy profi vagy, de kérlek, vedd komolyan ezt a munkát. Tudod, hogy a társulat jövője múlik rajta. Rengeteg segget nyaltam fényesre azért, hogy megcsípjük ezt a lehetőséget – nyögi úgy, mintha a világ összes terhét cipelné a vállán.

Nem sikerül elhessegetnem a fülembe duruzsoló kisördögöt.

– Legalább szép kerek seggek voltak?

A kijárat felé félúton megállok a tükörfalú, parkettázott aerobikterem bejáratánál, és mielőtt lekapcsolnám a világítást, mosolyogva körbenézek az én kis szentélyemben. Irgalmatlanul szerencsés vagyok, amiért a nyugalom a legfőbb munkaeszközöm, és ezáltal azon kevesek közé tartozhatom, akik az idejük számottevő részében lényegi értékekkel foglalkozva, a külvilág problémáit kizárva tölthetik a mindennapjaikat.

Természetesen nem voltam mindig ennyire szentimentális.

Előző és egyben első munkámként például közel két éven keresztül ráztam a seggem az Ördögnek. Azaz falatnyi, flitteres bikiniben, erotikus csípőtekergetéssel bájoltam a budapesti Ördög bár cigarettafüstbe burkolózó férfi vendégeit. Hogy kurva voltam-e? Mindenféle hamisság nélkül állíthatom, hogy nem! Természetesen fizettek a táncért, elfogadtam a bugyipénzt, és lázadó korszakomban kedvemet is leltem abban, hogy kiéhezett férfiak ettek a tenyeremből. De már a kezdet kezdetén felállítottam néhány erkölcsi korlátot, amelyekhez aztán szigorúan tartottam magam: soha nem vetkőztem pucérra, nem vállaltam öltáncot, és az összes, a kettyintésre vágyó pénzes vadbarmot élből elutasítottam. Sok lánnyal ellentétben sikerült a szó összes értelmében tisztán átvészelnem a fertőben tocsogó hónapokat – szűzként kezdtem bele, és ártatlanul hagytam fel az éjszakázással. Nincs fércelésre váró szégyenfoltom.

– Látod, nem veszel komolyan! Soha nem veszel komolyan! – háborgásával Lulu visszarántja nosztalgiázó gondolataimat a jelenbe. – Pedig az első előadáson annyi jóképű és fiatal bróker lesz a nézőközönség soraiban, hogy ha becsukott szemmel böknél valamelyikre, akkor sem választanál rosszul.

– A tőzsdére azért nem vezetsz be, ugye? – szúrok oda, miközben a bőrdzsekimbe bújok.

– Egy igazi befektetőre volna szükséged. És most a fektetésen van a hangsúly – vág vissza játékosan Lulu.

Megtévesztő beceneve ellenére Lulu férfi, ráadásul az apám. Egészen pontosabban az egyik apám. Naiv kislányként persze még elhittem, hogy a sminkmester, Pedro mindössze Lulu jó barátja, és azért alszanak közös hálószobában, mert a fennmaradó egyetlen szabad helyiségre nekem volt szükségem. Aztán, ahogy teltek az évek, és az osztálytársaim a szüleiktől kifülelt pletykákon felbátorodva, a buzi lányának csúfolva kiközösítettek, elkerülhetetlenül szembesültem a valósággal, miszerint apám nem csak komaságból és alvási céllal osztja meg a franciaágyát egy másik férfival.

Kis világom, mint amikor viharban kimarad az áram, egy csapásra sötétbe burkolózott, én azonban a felvillanó villámok fényében választ találtam életem legnagyobb talányára: miért hagyott el születésem után alig egy évvel az édesanyám? Lulu elferdülésének tudatában és az emberek szánakozó pillantásainak eltűrése helyett inkább új életet kezdhetett. Apám semmiféle elfogadható magyarázattal nem szolgált arra vonatkozóan, hogy anyám engem miért nem vitt magával. Gyerekes dühömben és faramuci helyzetemben azzal a teljességgel képtelen önámítással tartottam magam minél távolabb a meghibbanástól, hogy a mindössze fotókról és videofelvételekről ismert édesanyám valamelyik születésnapomon visszatér, és kiment abból a nyomorúságból, amelyre egyáltalán nem akartam az életemként gondolni. Egészen tinédzserkoromig csimpaszkodtam ebbe a teóriámba, de úgy tizennégy évesen beleuntam a várakozásba, és elvadult viselkedéssel, mintha a múlt is megváltoztatható lenne, háborút indítottam a sorsom ellen. Gyűlöltem Pedrót, a mostohámat, amiért minden bizonnyal elcsábította, illetve megrontotta az apámat, eközben követeltem Lulutól, hogy változzon vissza, és legyen újra normális. Istent pedig imának álcázva utasítottam arra: ha az anyám önszántából nem gondol rám, ő kötelezze hazatérésre. Azt leszámítva, hogy gyámoltalanságomban telesírtam a párnámat éjszakánként, semmit nem értem el.

Az idő múlásával a remény egyre csak kopott, a magánnyal egyesülő tehetetlenség pedig a nyakam köré kulcsolta jeges ujjait. Pánikba estem, és mint egy sarokba szorított kutya, a felém közelítőkbe martam. Kamaszéveimre bezárkóztam, kizárólag fekete ruhákat hordtam, hajamat pedig arcomba lógattam, hogy elrejtsen a világ elől. Hálás vagyok Luluéknak, hogy a csípéseimet, szúrásaimat és harapásaimat tűrve nem löktek javítóintézetbe a többi problémás gyerek közé. Könnyebbé vált volna nélkülem az életük, ők azonban kivárták, hogy lüktető őrületem csillapodjék, és beismerjem: súlytalan harcaimmal csak a saját helyzetemet nehezítem. Bármennyire dühös voltam a világra, nyitnom kellett, ha nem akartam a szobámba zárkózva, a Paramore lemezeit bömböltetve megöregedni. Ekkor kezdtem el táncolni, és bár Lulu is mozgásművészettel foglalkozik, szándékosan tőle független kurzusra jelentkeztem, ahol hamarosan összebarátkoztam a nálam tíz évvel idősebb oktatómmal.

A vakmerő és mohó Maja huszonnyolc esztendős korára ahelyett, hogy kortársaihoz hasonlóan komolykodóra vette volna a figurát, csak a pillanatnak élt. Másodállásban több lebuj – köztük az Ördög – számára táncos-, illetve az erősebb gyomrúak esetében hancúrlányokat szervezett. Annak ellenére, hogy a habitusunk különbözött, felfogásunkban kifejezetten hasonlítottunk Majával, ezáltal olyannyira összenőttünk, hogy amikor az addigi lakótársa elhordta a sátorfáját, gondolkodás nélkül hozzáköltöztem. És ezzel elindultam a züllés útján – gondolhatják sokan, sőt pálcát is törhetnek Maja feje felett, amiért alig a nagykorúság határán beszervezett az Ördögbe. Az igazság azonban az, hogy én könyörögtem nála munkáért, mert szerettem volna pénzügyileg mielőbb függetlenné válni Luluéktól. Maja rémtörténetekkel próbálkozott eltántorítani az éjszakázástól, majd amikor rájött, hogy törekvése hiábavaló, elkezdte rágni a fülemet: a megkeresett pénzemből tanuljak, és szerezzek diplomát táncművészetből. Akaratosságával sínre tette a jövőmet. Ráadásként általa ismertem meg életem első – és hiszem, hogy egyetlen – szerelmét.

– A helyes brókerek befektetéséhez nyilván Antonnak is volna egy-két szava. Emlékeztetlek, hogy engem már a szerelem lángja emészt. Néha kénköves ugyan, de kétségtelenül lobogó láng – hangsúlyozom a mondatot, mintha verset szavalnék.

Öt esztendeje már, hogy rögtön az első munkaestémen megismerkedtem Antonnal. Az ártatlan arcú, ellenben szégyentelen tekintetű, festői ambíciókat dédelgető fiú, a legrosszabbak közül valóként bátyjával, Leonnal drogdílerként kereste a luxuséletre valót. Maja, valamint „lányai” számára is az Erős fivérek rendszerén keresztül érkezett a kábszer, sőt barátnőm évek óta „se vele, se nélküle” viszonyt folytatott Leonnal. Kísértetiesen hasonló viszonyt, mint amilyen néhány találkozó után köztünk is kialakult Antonnal – csak velünk ellentétben Majáék a szexet nem spórolták ki a kapcsolatukból. Bár hiába habarodtam bele első látásra Antonba, kitartóan kapaszkodtam a vágy peremébe, ellenálltam, nehogy a romlott fiú tejesen elvegye az eszem, és mélyebbre rántson. Pedig semmit sem kívántam jobban, mint a rendelkezésére bocsátani testemet és lelkemet egyaránt, hogy szeressen, kényeztessen és vigyázzon rám. Utóbbiról azonban tudtam: hiába ígéri, képtelen volna rá, ezért – gyakran kínkeservek árán – regulában tartottam a szenvedélyt, hiszen nem egy folyton drogmámorban úszó, megbízhatatlan srácnak terveztem odaadni a szüzességemet. Még akkor sem, ha minden porcikámmal kívántam őt. Biztos vagyok benne, hogy nekem nehezebb volt nemet mondanom, mint neki teátrális kitörésekben azt hallani: mégis ő a listavezető.

Aztán bekövetkezett az a szörnyűség, amely mindkettőnk életét a feje tetejére állította: Maja és Leon szerelme végzetes kimenettel zárult. A tragédia hatására Anton a poklok poklát megjárva bebizonyította, hogy élni akar, ezért minden tekintetben búcsút intett a szernek. Akaratereje számomra is elég bizonyíték volt ahhoz, hogy elhiggyem: velem akar élni.

Szenvedését látva, sőt közben a kezét szorítva, én is megtanultam, mit jelent a feltétlen szeretet. Életemet átértékelve otthagytam az Ördögöt, és immáron Anton mellett, egymást támogatva, álomtégláinkból kezdtünk közös jövőt építeni.

Mentális érettségem egyik első lépéseként megbékéltem Lulu és Pedro szerelmével. Beláttam, párosuk egyetlen zavarba ejtő tulajdonsága, hogy olyan őszinte hűséggel szeretik egymást, amiről sok heteroszexuális pár csak ábrándozik. Igaz, kapcsolatunk Luluval nem alakulhatott tipikus apa-lánya kötődéssé, inkább amolyan baráti lett, aminek egyik jele, hogy a becenevén szólítom, ám mindez mit sem változtat a tényen: Pedróval mindketten a szüleim. Ők neveltek fel engem, és adtak nekem egy olyan erős erkölcsi alapot, amelynek köszönhetően nem kallódtam el, pedig én mindent megtettem ennek érdekében.

– Jaj, mindig megfeledkezem erről az Anton fiúról…! – mímel szórakozottságot Lulu. – Talán azért, mert a szerelmednek sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Pont, mint egy középiskolás kapcsolatban. De hát végtére is nem egy férfival élsz együtt, hanem egy gyereket nevelsz.

– Most, hogy mondod… Lehet, hogy ezért olyan virgonc az ágyban, mert még lelkes fiúcska? – vigyorgok kacéran a FlatFitness bejáratához érve.

Lulu zsigeri ellenszenvet táplál Anton iránt. Félt tőle, amiért – szerinte – nincs rendes munkája, és mert mégiscsak bűnözővér csörgedezik az ereiben. Persze felhánytorgathatnám apámnak az összes, gyerekkoromban a toleranciáról végighallgatott okítását, de nem teszem, hiszen szerencsére a véleményformáláson kívül nem próbál beleavatkozni az életembe. A civakodás helyett pedig van egy sokkal hatékonyabb módszerem arra, hogy lepöccintsem a témáról. Tapasztalataim alapján a melegek többsége szereti ugyan kipletykálni a pasikat, Lulu mégiscsak az apám, és melyik apa hallgatná szívesen a lánya intim viszonyairól szóló beszámolókat? Persze nyilván találni hasonlóan aberrált fazonokat, de Lulu elméje egészséges: amint szóba hozom a szexuális életemet, gyorsan témát vált. Ahogy most is.

– Térjünk vissza inkább a csokoládéhoz… – köszörüli meg a torkát, én pedig elégedetten vigyorgok, amiért sikerült elriasztanom. Ez a módszer a házassági meghívómig biztosan kitart. – Szeretném, ha megmutatnád, te képes vagy megvalósítani mindazt, amit neki nem sikerült.

Lulu nagyon ritkán emlegeti keresztnevén az édesanyámat. Mintha a Rózsa név az élete legérzékenyebb korszakát rejtő doboz fedele volna, amelyet ha felnyitna, kipattanó bohócként szemberöhögné a múltja.

Szüleim együtt kezdtek táncolni, majd a vasfüggöny lehullása után közös, világjáró társulat alapításán fáradoztak, ezáltal a magánéletükben és a munkájukban egyaránt elválaszthatatlanokká váltak. Közös cél, közös életszemlélet, közös jövő – veszettül romantikus. Lulu a társulat vezetőjeként hosszú távon saját színházról álmodozott, amelyet a szakmai körökben egyre elismertebb édesanyám tehetségére alapozott volna. Anyunak világszínpadokat jósoltak, és azt mondták róla, hogy Isadora Duncan típusú magasságokig szárnyaló tehetség lakozik benne. Aztán, ahogy egyik napról a másikra a családja életéből, úgy a táncos körökből is szó nélkül kilépett, és ezzel az összes, hozzá köthető álmot ripityára törte. Mindezek ellenére Lulunak soha egy rossz szava nem volt az édesanyámra, meg sem kísérelte ráirányítani gyerekkori gyűlölködésem célkeresztjét. Mi több, mindig a lehető legnagyobb tisztelettel beszélt róla, valószínűleg ennek köszönhettem, hogy bár elhagyott, és még ünnepnapokon sem nézett felém, csodáltam őt. Rajongtam a sugárzó, mégis fájdalmas tekintetű, törékeny táncosnőért, akivel külső vonásainkban kísértetiesen hasonlítunk egymásra. Mindössze az általam kincsként őrzött videofelvételek, fotók és hátrahagyott ruhái maradtak nekem belőle. Egy vörös selyemsál még most, huszonkét év távlatában is sejteti jellegzetes parfümje illatát.

A személyes tárgyain felül a táncszeretet jelenti az egyetlen biztos, édesanyámhoz fűző köteléket. Kötődés – furcsa, befolyásolhatatlan és gyakran viszonzatlan érzés. Hogyan kötődhetek valakihez, akit nem is ismerek? Aki olyannyira nem kötődik hozzám, hogy egy gyűrött képeslap nem sok, annyit sem küld nekem… Ahogy teltek az évek, egyre többször merült fel bennem a kérdés, hogy örömmel fogadnám-e, ha gyerekkori fantáziálásomat valóra váltva, egy nap anyu bekopogtatna hozzám. Vagy haragudnék rá? Megérthetném-e valaha az indokait? Egyáltalán emlékszik rám? Talán szégyelli, hogy elhagyott, és nincs bátorsága felkeresni? Ma már nem kutatok válaszok után, csak teszem, amit a szívem diktál: kötelességem helyrehozni mindent, amit ő elrontott. Lulunak meggyőződése, hogy velem színpadra állhat az egykori terv, a Pillangókisasszony című, Puccini operaváltozatában népszerűvé lett történet táncszínházi adaptációja. A pillangó és a herceg című átirat ötlete, illetve történetváza az édesanyám fejéből pattant ki, és ő játszotta volna az egyik címszerepet. Vajon készült valaha bármilyen színházi előadás több mint húsz éven keresztül?

– Megcsináljuk! – biztosítom elcsukló hangon apámat, és máris lelkiismeret-furdalásom támad a csaknem teljes egészében befalt Snickers miatt.

– Büszke vagyok rád, kicsikém – Lulu lágy hangja nem segít könnyeim visszatartásában. Egy csepp már ki is gördült, és sűrűn pislogok, hogy a társait megfékezzem.

És ekkor valami összetörik – nem bennem, hanem körülöttem. A hang, a fitneszterem bejáratához közeli teakonyhából érkezett, most pedig olyan neszezés hallatszik, mintha valaki a járólapon szétszóródott üvegcserepekkel babrálna. De ez képtelenség! Az utolsó két vendégtől, a Lélektáncon összeismerkedő szépkorú pártól másfél órája búcsúztam el, utánuk pedig biztosan kulcsra zártam a bejáratot. Sőt, azóta újabb másfél óra telt el, míg a Luluval közös előadásra próbáltam. Szóval vagy hallucinálok, vagy… betörő jár az edzőteremben? Esetleg egy szokásaimat kileső kukkoló settenkedik idebenn?

Élénk a fantáziám.

– Most leteszem – suttogom, és hallom ugyan, hogy Lulu rémült faggatózásba kezd, bontom a vonalat.

Néhanap, amikor a többi lánytól elszakadva távoztam az Ördögből, a szokásosnál is elővigyázatosabbnak kellett lennem. A vendégek között estéről estére megfordultak kétes alakok, nem kockáztathattam, hogy valamelyikük kövessen, és egy sötét sikátorban a torkomnál fogva a falhoz szorítson. Mindig tartottam magamnál paprikasprét, a tapasztaltabb lányok pedig azt javasolták, mielőtt kilépnék a bárból, pötyögjem a mobilomba a segélyhívó számát, és tartsam az ujjamat a tárcsázás gomb fölött. Utóbbi tanácsnak ezúttal is a hasznát vehetem, bár mire a rendőrség kiszállna a FlatFitnessbe, engem akár agyon is verhetnek. Szóval vagy gyáván kimenekülök, és a folyosóról hívok segítséget, vagy keresek egy a sprét pótló, önvédelemre alkalmas… A falnak támasztva megpillantom a recepciós lány teniszütőjét. Rika soha nem teniszezett, csak kiszemelt szívtiprója a sportág megszállottja. Először kiröhögtem az ismerkedős ötletért, ezúttal kifejezetten örülök a beszerzett ütőnek.

Óvatos léptekkel haladok a teakonyha felé, cipőm alatt nyikorog a recepció padlózatát fedő parketta.

– Ki van odabent? – kérdezem, de választ nem kapok. – Bárki is az, lépjen elő feltett… Nem, inkább… a tarkó mögött összekulcsolt kézzel!

Komikusan festhetek, amint egyik kezemben „élesített” telefonnal, a másikban egy teniszütőt lengetve, dadogva játszom a vagányt, közben pedig úgy lopakodom a teakonyha felé, mintha valójában én volnék a bűnöző. És az mennyire mókás lesz, amikor a helyiségbe lépve egy a több száz éves múltra visszatekintő épület padlásteréből éjszakai portyázásra indult egérrel nézek majd farkasszemet. Vagy valamelyik nyitva felejtett ablakon a hűvös éjszaka elől beszökött macskát kapok rajta… Vagy bármit… A lényeg, hogy hívatlan látogatóm biztosan nem ember. Az önnyugtatás egészen addig válik be, míg résnyire nyitom a helyiségbe vezető ajtót, és megpillantom az odabent tartózkodó ember árnyékát.

Egér, mi? Hülye!

Hogy meglepetésként érje, feltépem az ajtót, és ugyanazon lendülettel, az ütő hálózott lapjával elvakultan püfölni kezdtem a betolakodót.

– Basszus, ez fáj! – ordít rám az ismerős hang.

– Szofi? – lihegem, és a felszálló adrenalinköd ellenére sem hiszek a szememnek.

A lány cseppet sem idegen, a Lélektánc egyik állandó vendége, de az ottléténél mélyebben megdöbbent, hogy mindössze egy falatnyi bugyiban áll velem szemben. Miközben az egyik kezével reflexszerűen eltakarja a mellét, a másikkal pedig kapkodón igyekszik megszabadulni hatalmas fejhallgatójától, én felidézem a vele kapcsolatos, utolsó emlékeimet. Szofi ma este is megjelent a foglalkozáson, és feltűnt ugyan, hogy a szokásosnál zárkózottabban viselkedett, de esélyem sem adódott rákérdezni, mi lelte, mivel az óra végén elsőként távozott a teremből. Pedig akkor talán már kérdés nélkül is tudnám.

– Mi a francot keresel itt éjnek évadján csaknem teljesen pucéran? – mordulok rá, és igyekszem az előtt megszakítani a segélyhívó tárcsázását, hogy az kicsöngene.

– Ennivalót – nyögi zavarodottan. A nyakába csúsztatott fejhallgatóból rockzene recseg.

A földön szétszóródott üvegcserepek között megfonnyadt salátaleveleket, répakarikákat és zabbundában kisütött csirkemellet látok. Olyan menü, amilyet a recepciósunk, Rika a fogyókúrája alatt ebédre fogyaszt. Vagyis nem olyan, hanem pontosan az a menü. Ezek szerint Szofi éppen azon volt, hogy megdézsmálja a hűtő tartalmát. Éjjel. Monokiniben. Őrület.

– Nem a konyhában, hanem az edzőteremben mit keresel? Rég vége van a foglalkozásnak – igyekszem megfejteni a rejtélyt.

Szofi válasz helyett alsó ajkába harap. Meglep. A lány velem egyidős, mégis igyekszik minden körülmények között érett nőként viselkedni. Öltözéke túlzón elegáns, sminkje erős, mozdulatai kecsesek, szúrós tekintete pedig – akár egy lándzsa – távol tart, felnyársal és térdre kényszerít. Most mégis a tetten ért, vásott kölykök durcásságával bámul maga elé, és véletlenül sem nézne a szemembe. A többszörösen szürreális helyzetet aztán egy abszolút indokolatlan kérdéssel tetézi.

– Az egy Snickers? – mutat a farmerzsebemből kikandikáló csomagolásra.

Bólintok.

Mielőtt csapnivaló, noha annál bátrabb biztonsági őrré avanzsáltam, a zsebembe tuszkoltam a csokoládém maradékát.

– Nekem adod? Éhen halok – még mindig nem néz rám.

– A tied, ha elmondod, mi folyik itt. Áll az alku? – Miután beleegyezően bólint a kezébe nyomom a néhány falatnyi édességet.

Olyan elánnal tépi fel a papírt, mint aki legalább egy hete nem evett. Ahogy a csokoládé olvad a szájában, úgy terül szét pirospozsgás arcán a megkönnyebbülés. Hullámos, természetesen is vörös hajtincseit festékkel még tüzesebbre színezte, fehér bőrével, arcpírjával és telt ajkával olyan, mintha Botticelli róla mintázta volna a Vénusz születését.

– Szóval… – töröm meg a csendet, miután lenyelte a csokit. – Hogy jutottál be a zárt ajtón?

– Úgy, hogy nem mentem ki rajta – válaszolja, és végre rám pillant.

Mindig gőgös, smaragdzöld macskatekintete ezúttal vizenyős, ez pedig számomra sok mindent megmagyaráz.

Szofit egyedül nevelte az édesanyja, majd amikor az asszony hosszan tartó betegség után elhunyt, az akkor tízéves kislány intézetbe került. Nagykorúsága első évében jelent meg debütáló verseskötete, amelyben szókimondó, erotikus költemények kaptak helyet, és amely a témája ellenére hosszú hetekig vezette az eladási listákat. Sőt, az egyik költeményét megzenésítették, a dal slágerré vált. Értelmiségi körökben ígéretes tehetségnek tartották, ám második, két esztendővel később publikált kötetére már a kutya sem volt kíváncsi. A lírának egyébként is esetleges a divatja, ráadásul a kritika is lehúzta: csak ismétli önmagát, továbbá polgárpukkasztással zsonglőrködő bohócként jellemezték. Szofi azonban a mai napig kapaszkodik a Lepedővágyak akrobatái sikerébe, hiszi, hogy egyszer újra a csúcsra törhet. Élete egy cseszett nagy inspirációkeresés, amelyhez néha drogokat is segítségül hív, és le merném fogadni, hogy most is fel- vagy elszívott valamit.

– Miért nem? Otthon nem tudtál betépni? – a tőlem szokatlanul éles kérdés a pillanatba hasít.

Általában finomabbra hangoltan társalgok, de túlontúl fáradt vagyok ehhez az agyrémhez. Szofi tekintetébe könnyek gyűlnek, és megtörik.

– Nincs hol laknom.

– Na, ne szórakozz velem! – köszörüli sóhajtozástól kiszáradt torkát Laura. A férfi göndör fürtös hajába túr, hogy nyirkos ágyékához irányítsa fejét.

Hihetetlen, hiába a tapasztalat, a férfiak érettségük bármely szakaszában képesek félreérteni a női igényeket. Jelen esetben a pasas néhány perce még úgy esett neki, mintha hónapok óta éheztetett kannibálként kívánná felfalni, majd amint a bugyijához ért, rejtélyes oknál fogva megszelídült, és textilszaggatás helyett gyengéden csókolgatni kezdte a belső combját.

Ki érti ezt?

Ha már egyszer felhúzta, minek akarja újra felizgatni? A gyengéd puszik a rávezetés kellékei. Egy begerjesztett nő sem vágyik másra, mint a férfi: finomkodást mellőző, szemérmetlen aktusra.

Hagyja, hogy a férfi a lehető legszélesebb terpeszbe feszítse szét a lábát, majd amikor a nagyajka végre összecsókolózik a forró szájjal, a nyomozónőből fékezhetetlen elánnal szakad fel az élvezet. A fürge, nedves nyelv olyan jóízűen táncol a csiklója körül, mintha odacsöpögtetett, édes szirupot nyalogatna róla. Először csak épphogy érinti a bőrt, majd egyre határozottabban feszül neki újra és újra.

Aztán szívni kezdi.

Atyaég! Atyaég! Atyaég!

Laura nyüszítő hangot hallat, ezért megelőzvén, hogy sikoltozós élvezésével felverje az egész házat, saját öklébe harap.

– Kapcsoljunk villanyt. Látni akarlak, ha már kitéped a hajam! – hörgi a férfi közvetlenül Laura nyílásába.

A nyomozónőnek megtetszik az ötlet, máris nyújtózkodik az éjjelszekrényhez, de a fogadáson elkortyolgatott pezsgőtől, illetve az otthon rátöltött vodkától váratlanul szétcsúszik előtte a szoba, és elvéti a mozdulatot. A padlóra rántott éjjeli lámpa csörömpölve ripityára törik. Íme, a kis kaland számlájára írható első veszteség.

– Csessze meg! – horkan fel a férfi.

– Mocskos a szád! – Laura kacéran mosolyogva megpaskolja partnere arcát.

– Mocskos vagy mocskosul ügyes? – a pimasz kérdés hallatán a nyomozónőnek csodálkozón felszalad a szemöldöke.

Milyen eszes.

Milyen bátor.

Milyen…

Ha le kellene írnia, milyennek látja a férfit, egy szóval jellemezhetné: homályosnak. Látása becsiccsentve, a derengő félhomályban nem éppen a legtisztább. Természetesen a fickó jóképű, különben nem engedte volna az ágyába, ám ennél pontosabb jellemzésre jelenleg alkalmatlan. Főleg, hogy az ingerektől eltelve egészen más személyt képzelt a helyébe…

– A lényeg, hogy jó lesz vigyáznod, mire használod a szád, mert egy rossz szó, és a rendőr néni megbüntet!

Fogalma sincs, miért viselkedik úgy, mint egy ősrégi pornófilm dominája. Talán abban az illúzióban lebegve, hogy ő tette magáévá a férfit, nagyobb eséllyel lesz képes másnap tükörbe nézni. Hiszen mégiscsak egy idegennel hempereg, ami nincs rendjén.

Nagyon nincs rendjén.

– Féltsem a seggem a gumibotodtól? – kérdezi a férfi, majd egy kipukkanó nevetéssel folytatja: – Vagy egy életre magadhoz bilincselsz?

Az illúzióromboló kacaj az alkohol okozta zúgás és a vágy zsibongása ellenére is tisztán visszhangzik Laura fülében. Egy életre magadhoz bilincselsz? Butaságot beszél, aminek nyilvánvaló oka, hogy lassan egy perce – azaz túlságosan régen – szabad a szája.

Azzal, hogy a lámpát lerántotta, a hangulatot is kettétörte, Laurának tehát jó háziasszonyként muszáj feltalálnia magát, és ha a vendég az imént fényt óhajtott, neki kutya kötelessége csiholnia. Ráadásul izgatja az ötlet, hogy a folytatást minden érzékszervével figyelemmel kísérhesse.

– Add a tabletemet!

– Minek?

– Csak add! – parancsol a nő, majd válaszol a férfi egy fel sem tett kérdésére: – Az éjjeliszekrényen!

A táblagépet tavaly karácsonyra kapta az anyjától, néha e-könyvek olvasására használta, de leginkább csak porfogóként vándorolt körbe a lakásban. Most azonban spicces leleményességében eszébe villant a készülék egy korábban felfedezett és eleddig feleslegesnek tartott funkciója. A lámpa halálbukfencéből okulva különösen óvatosan forgatja a masinát, hiszen az még józanul is folyton kicsúszott a kezéből. Végül megtalálja a kamera applikációt, majd a gép hátoldalába szerelt vaku fénye könyörtelenül a szobába gyűlt sötétségbe hasít.

– Ideje, hogy süketelés helyett ismét valami hasznosat tegyél a száddal! – Laura mostanra különös izgalmat lel a dirigálásban.

A kifejezetten jóképű férfi tekintetében komisz lelkesedés villan, és a különböző testnedvektől csillogó ajkával visszavándorol oda, ahol éppen a legnagyobb szükség van rá. Miközben a korábbi produkcióján is túlszárnyaló gyakorlottsággal kényezteti Laura legérzékenyebb pontját, égkék szemével az optikába pillant, homlokán férfias ráncok gyűlnek. A nő beleborzong a jeges, mégis falánk tekintetbe, és úgy bámulja a gép kijelzőjén keresztül, mint akit megdelejeztek. Aztán egy óvatlan pillanatban a férfi vastag ujja becsúszik a nedvekkel síkosított vájatba, és mintha térképet követne, rögtön Laura örömpontjára tapint.

– Atyaég! – veti hátra fejét a nyomozónő, majd a kéjhullám apadásakor, kontrollálatlan nyögéseiből fakadó, halovány szégyenérzetét palástolva, sóhajtva hozzáteszi: – Isten hozott idebent!

– Olyan szűk vagy, mintha le akarnád harapni az ujjam! – tesz egy újabb, ezúttal igazán arcpirító megjegyzést a férfi. – Húsevő!

Laura egy pillanatra eltűnődik azon, mennyire keskeny az izgatót és az undorítót elválasztó határmezsgye, de a szeme sem rebben. Lehet, hogy a testét érő, legapróbb kényeztető ingerekre is szokatlanul hevesen reagál, a mentális ingerküszöbe magasabban van, mint azt a göndör fürtös gondolná. Igaz, zavarban érzi magát, ez azonban nem a férfi incselkedése, hanem sokkal inkább a saját, buja gondolatai miatt van. Izgatja a nyáltól, valamint a nedvességétől csillogó borosta, majd a ki-be csúszkáló ujjakat követő, elmélyült tekintet.

Mikor vált ennyire élveteggé?

A kérdés költői, hiszen világéletében kedvelte a szex szabadosabb formáit. A piszkos fantázia is része lehet annak a halomnyi maszkulin jellemvonásnak, amely annak idején arra ösztönözte, hogy rendőrnek álljon. Vagy talán minden nőben ott szunnyad a szexuális ragadozó, amelyet a társadalmi elvárások gyerekkorban megszelídítenek, és amelyet csak egy könnyen az életére törő, veszedelmes szerető tud felébreszteni? Például valaki olyan, mint akit Laurának másfél éve, a saját testi épsége érdekében az ágy rúdjához kellett bilincselnie?

Nem!

Nem!

Nem!

El kell terelnie róla a gondolatait!

– Dugj meg! – Laura utasításán áttetszik a könyörgés. – Most azonnal!

Szüksége van arra, hogy végre megdugják. Nem, még véletlenül sem szeretkezni, hanem dugni akar. Az élet az elmúlt hónapokban többször alaposan megszívatta, sokszor és sok mindent lenyeletett vele, így most itt az ideje, hogy végre neki is jó legyen. Cifra gondolatai közé beszivárog a közelmúlt összes sara, a felmondása, a bunkó exvőlegénye, a szemétláda Lengyel Dávid, a haldokló vállalkozása, valamint a feje búbján trónoló, fontoskodó anyja.

Vajon ezeket a nyűgöket kidughatja magából?

A göndör fürtös felegyenesedik, és a bokájánál szorítva derékszögbe állítja, majd szorosan összezárja a nyomozónő lábát. Laura csupasz lábszára a férfi felsőtestének simul, az égkék tekintet a lábujjai közül néz vele farkasszemet.

– Könyörögj érte! – A férfi makkja a nő szűk hüvelyének feszül.

Laura éppen válaszolna, de a férfi beléfojtja a szót azzal, hogy ajka közé szívja, majd szopogatni kezdi mindkét nagylábujját.

Ez meg mi a fene?

A csiklandozó érzéstől a nyomozónő szíve szerint hangosan felröhögne, ehelyett egyszerűen elhúzódik, majd a benne lakozó uralkodónőt szabadjára eresztve, terpesztve várja a férfit. A göndör fürtös Laura fölé emelkedik, az ágyra csúszott táblagép vakujának rideg fénye erőszakos árnyakat fest csalódott ábrázatára. Arcukat néhány milliméter választja el egymástól, a férfi lehelete szexszagú. Meg akarja csókolni, a nő azonban elfordítja a fejét.

Ez pusztán szex. Egy vibrátorral sem csókolózik az ember lánya.

– Ne érzelgősködj, hanem dugj meg! – közli, és a nyomatékosság kedvéért beleharap a feje mellett cövekelő izmos alkarba.

– Húsevő – sziszegi fölényeskedő mosollyal Laura fülébe a férfi.

A nyakát cirógató forró lehelettől lúdbőrzik, hüvelye, akár egy szirmait bontott, harmatcseppes virág, befogadón várja a férfit. Úgy dönt, ha szavakkal nem értik meg egymást, a testével magyarázza el: ebben a felállásban csak főnökasszony létezik. Csípőjét emeli, hogy felnyársalja magát, a férfi azonban gyorsabb, és alkarjával a nő lágyékára nehezedve az ágyhoz szögezi.

– Kérd szépen! – a férfi sustorgása mint pattanó szikra lobbantja lángra a nő vágyakozását.

Laura szexuális éhsége egyre emésztőbb, lába között lüktet a vágyakozás, ám moccanni sem bír.

– Dugd belém a farkad! – követeli jól tagoltan a nő, majd mind a tíz körmével végigszánt a férfi hátán. Aztán nyájasságot mímelve hozzáteszi: – Kérlek!

A férfi lehunyt szemmel, feszülő izmokkal hagyja, hogy az inger végiggördüljön a bőre alatt. Laura már azt gondolná, megnyerte a dominanciaharcot, amikor vaskos ujjak kulcsolódnak vékony nyaka köré.

– Azt mondtam, kérd szépen! – a pasas egyébként rideg tekintete túlhevült acélként izzik. – Szólíts a nevemen!

És Laura, az este folyamán átélt, összes szégyentelen pillanat ellenére ekkor érzi magát először igazán kínosan: nem emlékszik a pucéran fölé tornyosuló fickó nevére. Biztosan megkérdezte, ő pedig nyilván válaszolt, de a nő jelenleg azt sem tudná pontosan felidézni, miként jutottak a Millennium Event Center lépcsőjétől a lakásáig, onnan pedig az ágyába.

– Kérlek, dugj meg, te… – pironkodó magyarázkodás helyett a legkihívóbb tekintetével szuggerálja a férfit. – Rohadék!