Aktus

Fejezet 9

Lépj tovább!

Kíváncsi voltam a férfira, aki elragadta tőlem az édesanyámat. Fogalmam sem volt, mit válthat ki belőlem a találkozó, de egészen egyszerűen látnom kellett. Habár csak az ügyvédjén keresztül üzenhettem neki, Richárd szerencsére megértett, és az unokabátyjával elintéztette, hogy látogatást tehessek Székely Csabánál. Most itt állok a férfi lakhelyéül szolgáló szanatórium egyik közösségi szobájának ajtajában, körülöttem a legkülönfélébb mentális betegségben szenvedők nyüzsögnek, veszekednek, mormolnak, dúdolnak és táncolnak magukban és maguknak, én viszont csak és kizárólag az ablak melletti asztalnál ülő ősz úrra tudok koncentrálni. Ő csonkította meg az életem.

– Most már láttad. Mehetnénk? – szűköl mellettem Anton, aki kezdettől fogva butaságként emlegette a találkozót. Tudom, azért morgolódik, mert félt, hogy padlóra küld a szituáció, de ez esetben biztosan nem hallgatok rá.

Székely Csaba egyenes háttal egy sakktábla felett ül, a bábuk helyett mégis a rácsos ablakon bámul kifelé. Vágyódik? Vagy csak unatkozik, mert nincs sakkpartnere?

– Szeretnék vele beszélni – nézek Székely Vilmosra, az intézet vezetőjére.

– Na, ne! – horkan fel Anton.

Vilmos sincsen túl jó véleménnyel az ötletről.

– Ma jobb napja van, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna.

Nem érdekel, ki gondolja jó ötletnek. Ha már itt vagyok, nem távozom anélkül, hogy Csaba szemébe néznék. A lelki békém múlik ezen. Vitatkozás helyett egészen egyszerűen elindulok a társalgó túlsó végébe, egyenesen Székely Csabához. A többiek utánam iramodnak ugyan, de mikorra beérnek, én már megszólítom a férfit:

– Jó napot, uram! – Csaba komótosan felém fordul, kedvesen biccent. – Sakkozik?

– Hébe-hóba – ingatja a fejét.

Fizimiskáját tekintve nagyon hasonlít a fiára. Ugyanaz a karakteres, beesett arcforma és előkelő tartás. Ártalmatlanul ábrándozó tekintetéből ítélve az elméjén élősködő szörnyeteg valóban fogságba került. Mindezek ellenére elmélyült ráncaival megkeseredett ember látszatát kelti.

– Játszana velem? – kérdezem.

A férfi lesajnálóan somolyog.

– A sakk nem hölgyeknek való szórakozás.

Anélkül, hogy győzködném, leülök a szemközti székre. Bizarr, de éppen az én térfelemen sorakoznak a világos bábuk, nálam van a fehér királynő. Én vagyok a fehér királynő. Ő a fekete király.

– Azért tennék egy próbát – mondom, és megnyitom a játékot. Különc szokás, de Maja rendszerint kérte, hogy sakkozzunk. Elmondása szerint ezzel kívánta bővíteni a stratégiai tudását, amelyet aztán az éjszaka parasztjai között hasznosított. Gyakori játékaink során számtalan fortélyra megtanított. Ha nem is vagyok világklasszis, a jobb sakkozónak is okozhatok némi fejfájást.

– Elismerésre méltó, hogy tudja, mindig a fehér nyit a sakkban – hízeleg. – Hogy hívják a bátor kisasszonyt?

Kósza másodpercre eltűnődöm, eláruljam-e a valódi nevem, aztán kibököm:

– Annarózának hívnak.

– Gyönyörű név. Az egyik nejemet Rózsának hívták. Ő is vonzó és bátor volt – mondja merengő pillantással, majd lép az egyik parasztjával.

Nejét? A tévképzete szerint a fogságba ejtett nők a feleségei voltak? Vagy az Alzheimer-kór kuszálta össze az emlékeit?

– Emlékszik Rózsára? – érdeklődöm, és én is lépek.

– Foszlányosan – mormogja homlokát ráncolva, aztán emlékre találva felderül a tekintete. – Imádtunk keringőzni.

– Táncolt? – vezetem rá.

– Igen. Azt hiszem, táncosnő volt – feleli hunyorogva.

Minden egyes emlékmorzsával kisimultabbnak tűnik. Ami neki derültség, számomra gyomorszorítás. Vajon mint az iszap, az ő memóriája is felkotorható?

– Született gyermekük?

– Nem tudom, hogy van-e gyerekem – feleli zavartan. Hagyom, hogy tűnődjön magában. – Richárd – pillant rám. – Richárdnak hívják a fiamat – lép néhányat.

– Ő Rózsától született? – mosolygok rá biztatóan.

– Ki az a Rózsa? – kérdezi visszakézből.

Mit is gondoltam? Erősebb a zár annál, hogy felfeszíthessem. El kell fogadnom, hogy Székely Csaba soha nem fog az elkövetett szörnyűségeiért törvény előtt felelni. Előttem azonban még messze terül az élet, nem létezhetek örökös gyűlöletben. Megvetem és elítélem a férfit, de nincs már bennem iránta harag, semlegesség tölt el.

– Nem érdekes – csóválom a fejem, majd a tekintetemmel a pepita táblára bökök. – Sakk-matt. Köszönöm a játékot.

A férfi tátott szájjal bámulja a táblát, majd amikor felállok, ököllel az asztallapra csap, amitől a még álló bábuk felbukfenceznek.

– Visszavágót követelek! – vicsorogja. Alapvető jellemvonásából megmaradt annyi, hogy méltóságába taposson, ha legyőzi egy nő.

Kifelé menet Antonba karolva, a vállam fölött válaszolok:

– Ez volt a visszavágó. A fehér királynő sakk-mattot adott a fekete királynak.