Aktus

Fejezet 8

Amikor az élet kemény, arra emlékeztet,

te még keményebb vagy!

A kórház kora esti, bágyadt nyugalomban úszik. Laura a kilences számú kórterem ajtaja előtt, keresztbe tett kézzel rostokol, a kör alakú ablakkivágáson keresztül figyeli Lengyel Dávid gépekre kötött, tehetetlen testét. Bemehetne, leülhetne mellé, beszélhetne hozzá, még a kezét is megszoríthatná, de fél. A zárt ajtó kellő távolságot teremt közte és a konok tények között. Amint belépne a helyiségbe, megrohamoznák és rágcsálni kezdenék az elmúlt napok keltette lélekélősködők.

Dávid megnyert ugyan egy csatát, túlélte a műtétet, de a háború még hátravan. Most eszméletlenül fekszik, állapota labilis. Laura környezetében a legtöbben lemondtak róla, azt gondolják, soha nem tér magához. A nyomozónő hite mégis kitart, mert tudja, hogy a férfi rendíthetetlen harcos, ha a saját démonjait képes kordában tartani, egy eltévedt golyó nem foghat ki rajta. A pulóvere ujjával kitörli a szeme sarkába gyűlt könnycseppeket. Dávid annyira fiatal, és annyira szeretett volna végre boldog emberként élni. Miért éppen most történt mindez? Miért éppen akkor, amikor kezdett magára találni? Lelketlen az élet.

A nyomozónő érzi, hogy valaki mögé áll. Válla fölött hátrasandít, és Róbertet megpillantva összerezzen. A férfi magánpraxisa mellett gyakran vállal önként ügyeletet a budai kórházban. Pénteki szakításuk után, magányos Valentin- nap elé nézve átvette frissen házasodott kollégája éjszakai műszakját – így eshetett meg, hogy a rohammentő által szállított sebesültek az ő felelőssége alá kerültek. Laura ziláltan, melltartóban, véresen és némiképp hisztérikus állapotban konstatálta, hogy a sors újabb fintoraként Dávid élete attól a férfitól függ, akivel egy nappal korábban éppen a kriminálpszichológus miatt különböztek össze. Az incidens óta nem adódott lehetőségük beszélni egymással. A nyomozónőt teljesen lefoglalta az utolsó pillanatban duplává dagadt ügy, Róbert pedig a pedofil férfit operálta, így a felhajtás miatt levegőt venni is alig maradt ideje. Laura most tudja először kifejezni a háláját.

– Köszönöm, hogy megmentetted!

– Ez nem olyasmi, amiért hálával tartozol – bólint Róbert a nő mellé lépve. Immár ő is a lélegeztetőgépre kapcsolt Dávidot figyeli. – Ez a munkám.

Habár Laura napközben munkával foglalta le a gondolatait, álmatlanul átforgolódott éjszakák sora adott kéretlen alkalmat számára a körülötte lezajlott események átértékelésére. Visszajátszott magában szituációkat, felidézett szóváltásokat, és bár tudta, teljesen feleslegesen teszi, lehetőségeket is latolgatott. Ma már egészen más szemmel néz Szentesy Róbertre, mint az elválásuk napján. Itt van például a pedofil Varga András ügye, ami péntek reggel vaskos, erkölcsi dilemmák elé állította a nyomozónőt. Laura akkor még hajlott afelé, hogy az elítélt férfi megoperálása ellen tiltakozók mellé álljon, most elképzelni sem tudja, miként juthatott eszébe életek közül válogatni. Még szerencse, hogy a sebész nem differenciál, hiszen akkor Dávidra is egészen biztosan csak legyintett volna. Vagy legalábbis nem tett volna meg mindent azért, hogy életben tartsa a mellkaslövést szenvedett konkurenciát. De Róbert egy hős, akinek helyén a szíve.

– Szerinted túléli? – kérdezi Laura olyan kíméletesen, mintha ez hasonlóan gyöngéd választ garantálna.

A sebész nehezen felsóhajt.

– Nem akarlak áltatni. Az is nagy szó, hogy eddig kibírta – mondja, aztán a nőre sandítva hozzáteszi: – Találtunk a nadrágzsebében egy antidepresszánst, aminek sajnálatos módon véralvadásgátló mellékhatása van. Rengeteg vért veszített. A lövés hatására légmell alakult ki nála, a tüdeje összeesett, ami az intenzív vérzéssel együtt eszméletvesztést, majd kómát idézett elő. Egyelőre nem tudjuk, hogy károsodott-e az agya, és ha igen, milyen mértékben. Nincs más lehetőség, mint a várakozás. Egy azonban biztos, hogy ha a színházteremben nem őrzöd meg a lélekjelenléted, már nem élne.

Róbert szavai egy csapásra a nő elé idézik a borzalom perceit. Amikor Dávid a nő keze alatt, hosszan fuldokolva elvesztette az eszméletét, Laura azt hitte, szó szerint kilehelte a lelkét. Az igazi dráma a mentőautóban kezdődött, amikor Dávid szíve leállt, és újra kellett éleszteni. Háromszor. Senkinek nem kívánja azokat az ólommásodperceket.

– Sajnálom, hogy mindezt át kell élned – mondja a sebész támogató hangon, mire Laura hálás pillantást vet rá. – Biztosan nehéz lehet, hogy…

– Össze vagyok zavarodva – szól közbe.

Azok az engedetlen, álmatlan éjszakák természetesen magánéleti talányokkal is szembeállították a nyomozónőt, mindenekelőtt az élet-halál harcot vívó Lengyel Dávidhoz fűződő érzései vártak tisztázásra. Nehezen mondta ki, de végül arra jutott, hogy bár kedveli, vonzó férfinak tartja, és szeret a kriminálpszichológussal időt tölteni, a korábbi, esztelenségbe hajszoló zsongást már nem érzi. Sokkal inkább izgatta a fantáziáját a férfi borultsága, mint jelenlegi, sugárzó énje, és ezen a nosztalgia sem változtathatott. Igaz, a máz alatt ott él a rozsdás lélek. Amennyiben a gyógyszer végre boldog emberré varázsolja Dávidot, a nő nem várhatja el, hogy a kedvéért lemondjon a kiegyensúlyozottságról. Akkor sem, ha elmondása szerint érte, vagyis pontosabban miatta szedi, és most részben a pirulák vérhígító hatása miatt fekszik kómában. A férfi, aki a távolléte ellenére másfél évig hatással volt Laurára, délibábként elmosódott, a nő kiéheztetett fantáziájában tökéletes szeretővé csiszolt Dávid nem létezik. Persze mindez nem csillapít a férfi ébredéséért érzett zsigeri aggodalmán.

– A halál közelsége mindenkit összezavar – bölcselkedik Róbert.

Dávid tusája sarokba állította, de várt ébredése után Laura újra szabadjára engedheti rakoncátlan vágyait? Kétli. Nem érez a kriminálpszichológus iránt ártatlan emberi szeretetnél többet. Ennek tudatában reagál.

– A halál közelsége inkább jel.

– Mit jelez? – érdeklődik a férfi.

– Hogy ideje átértékelnünk az életünket.

– Te megtetted?

Laura a göndör fürtös férfi felé fordul.

– Szeretnék tőled bocsánatot kérni azért, amit…

– Tudom, hogy nem gondoltad komolyan – rándul mosolyra a férfi ajka, majd Laura elkerekedő tekintetét látva hozzáteszi. – Bocsánat, csak próbállak kicsit jobb kedvre deríteni – mondja, aztán komolyra fordítja a szót. – Ez a bocsánatkérés részedről pusztán illedelmesség? Egyfajta hála? Vagy jelzés arra, hogy tudunk felnőtt emberekként is beszélni egymással?

Laura elfordítja, és a linóleumpadlóra szegezi a tekintetét. Ennél egyértelműbben ki sem fejezhetné bizonytalanságát.

– Miután eljöttem tőled péntek reggel, végig azt vártam, hogy a megtagadhatatlan kérésem ellenére mikor keresel.

A férfi méltatlankodón felsóhajt.

– Megint én vagyok a hibás?

– Nem – pillant a sebész gyémánttekintetébe. – Én vagyok a hibás, amiért vártam. Ahelyett, hogy kerestelek volna.

Legutóbb másfél évig várt arra, hogy emésztő hiányában Lengyel Dávid majd újra felkeresi, és míg Laurában ez idő alatt hibernált érzések dolgoztak, a férfit átalakította a világ. A pillanat gyorsan változik. Lehetőségek maradnak le mögöttünk, a múló időnél kevés dolog barátságtalanabb.

– Szeretnék veled időt tölteni – közli csillogó szemmel Róbert.

Laura halványan elmosolyodik.

– Ez a megtagadhatatlan kérésed?

A Julietben elköltött első közös vacsorájuk alatt játszottak, és mindketten nyertek egy-egy szalvétára jegyzett bizonylattal igazolt, megtagadhatatlan kérés lehetőséget. Paprikás kedvében Laura pénteken felhasználta a sajátját, ám Róbertnek még megvan az opciója.

– Nem – ingatja a fejét keserédes mosollyal a sebész. – A megtagadhatatlan kérésem az volna, hogy légy a feleségem.

Atyaég!

Laura hátrahőköl.

– Kicsit gyors ez a tempó, nem gondolod?

Eddig óvatosan sasszéztak jobbra-balra, azonban a férfi most rátört. Íme, itt az álom, amire Laura epedve várt. Lehetne egy jóképű, sikeres, hős férje, tőle pedig születhetne nagy családja. De hát ez őrültség, hiszen mindössze másfél hete ismerik egymást, ez idő alatt pedig egyszer már szakítottak is! Lehetetlensége ellenére Laurának imponál a felvetés, belepirul, és rózsaszín köd lengi körbe. Idővel talán tényleg komolyra fordulhat a kapcsolatuk. A nyomozónőnek nincs ellene kifogása.

– Te mondtad, hogy a halál közelsége átértékelteti velünk az életünket. Velem is megtette. – Róbert tekintete fájdalommal telt. – Tudom például, milyen nőre van szükségem – húzza féloldalas mosolyra az ajkát. – Olyanra, aki eszes és mégis esztelen. Olyanra, aki minden őrültségbe velem tart, amíg azt megtehetem.

– Azaz a következő száz évben? – búgja a romantikus szavaktól ellágyulva Laura.

A férfi égszín tekintete beborul. Körbenéz, hallja-e őket valaki, majd miután meggyőződik arról, hogy a folyosó üres, fojtott hangon belekezd.

– Amikor az apám történetéről kérdeztél, nem mondtam el mindent – köszörüli meg gyötrődőn a torkát. – Apám azok után lőtte főbe magát, hogy előrehaladott agydaganatot diagnosztizáltak nála. Ő olyan típus volt, aki inkább kiszállt a játékból, semmint veszítsen.

Laura összerezzen, és eszébe jut, amit előző napi kihallgatása során Székely Richárd mondott neki. A férfi szerint az emberek azzal, ha önszántukból mérnek magukra halálos ítéletet, a kilátástalanságból vezető egyetlen menekülőútra lépnek. De ez nem igaz! Mindig van más irány.

– A kór engem is megtámadott – közli kíméletlenül, sötét hangon a férfi. – A cambridge-i éveim alatt diagnosztizálták. Akkor már ismertem Corneliát, onkológushallgatóként segített megtalálni a legmegfelelőbb idegsebészt. Mindent végigcsináltam, a sugárterápia után megműtöttek. Még a családomat sem értesítettem a beavatkozásról, nem akartam, hogy lássák a pokoljárásomat.

Laura megszédül, és szája elé kapja kezét.

– Atyaég! – bukik ki belőle, a rózsaszín köd pedig kezd felszívódni.

– A műtét sikeres volt, az immunrendszer-erősítő gyógyszerek hatására híztam el – utal a Laura által is látott, kövér fotójára a férfi, amiről a nő azt gondolta, az egy elkényelmesedett időszakában készült. – Cornelia ápolt, és egymásba bonyolódtunk. Teherbe esett, én pedig azt hittem, végre átsejlik a viharfelhőkön a napsugár.

Róbert története gyomorszájon vágja a nyomozónőt. Áll, és elhűlve bámulja a göndör fürtös férfit. A napokban érzett gyengesége valójában rettegésből eredt.

– Tegnap volt esedékes a kontroll. Féltem, mert az utóbbi időben gyakran fájdogált a fejem – vallja be férfiasan, aztán közli az eredményt. – Nincs gond. – Laura kifújja az izgalomtól benntartott levegőt. – De minden egyes vizsgálat előtt rájövök, valójában megértem az apámat. Nem akarnék újra végigmenni a tortúrán, hogy aztán mégis veszítsek.

– Pedig ha úgy alakul, végig kell menned rajta! – közli ellenmondást nem tűrőn Laura, aztán hozzáteszi. – De nem alakul úgy.

A férfi elmosolyodik a nő határozott kijelentésén, aztán merengőn folytatja:

– Egyetlen vágyam nem teljesült eddig az életben, mégpedig az, hogy családom legyen. Szeretném a kisgyerekemet a kezemben tartani, mielőtt meghalok – cirógatja meg mutatóujjával Laura arcát. – Emlékszel, mit mondtam neked a konyhámban, nyers tojással a fejünkön? – kérdezi, miközben a nő ajkára ejti a tekintetét. – Azt, hogy én akarom az esővizet gyűjteni neked, a húsevő növénynek. De valójában én magam akarok lenni számodra az esővíz. Te vagy az első nő, akiben minden testi és lelki vágyamat megtaláltam. Félek, hogy amilyen rohadék az élet, éppen a visszaszámlálás idején lennénk a legboldogabbak – húzza el a száját, Laurának pedig könnybe lábad a szeme. – Azért nem kerestelek péntek óta, mert beláttam, nem akaszkodhatom a nyakadba. Egyszerűen nem tehettem meg veled, hogy visszacsábítalak, miközben tudom, bármikor beüthet a ménkű. Meséltél az egykori vőlegényedről, Kovácsról. Hogy a balesete után pusztán szánalomból maradtál vele. Én nem viselném el, ha sajnálnál, és nem férfiként tekintenél rám. Bármennyire vágyom a közelségedre, a szükséget most uralja a józan ész. Ameddig megvan – vigyorodik el erőtlenül bizarr szójátékán.

– Szóval azért… – küszködik könnyeivel Laura. – Varga műtétjét is azért vállaltad el, mert…

– Mert versenyzek a halállal – fejezi be a mondatot a férfi. – Mielőtt elragadna, igyekszem minél több embertől elzavarni. Ezért vállalok ügyeletet, ezért segítek ott, ahol tudok. Ha esetleg kiújul…

– Nem újul ki! – vág közbe Laura.

Róbert bólint.

– Ha esetleg mégis kiújul, idővel abba kell majd hagynom a praxist, hiszen a daganat burjánzásával lelkileg és testileg is bizonytalanná válnék. Addig minél több emberen akarok segíteni. Ez a misszióm. Ez a hivatásom.

Amikor az élet kemény, arra emlékeztet, te még keményebb vagy! – visszhangzik fejében a Jó Nap Lapból húzott, ma reggeli üzenet. Laura mélyet sóhajt.

– Róbert, nem újul ki! – ismétli üveges tekintettel előző mondatát. A férfi reagálna, de beléfojtja a szó. – De ha mégis kiújulna, a betegség elleni harc engem eltökéltté tesz. Szánalmat éppen azzal keltenél bennem, ha feladnád a küzdelmet. – A férfi lehunyja szemét, úgy hallgatja a folytatást. – Ha úgy alakul…

Ezúttal Róbert szól közbe vigyorogva:

– De nem alakul úgy…

– Olyan, mintha várnád, hogy megtörténjen. Ne emlegesd ennyit! – ingatja a fejét Laura. – De bárhogy alakul, rám számíthatsz! – mosolyodik el. – Hős vagy, sok ember számára magad vagy a két lábon járó remény. Nem adhatod fel!

Róbert, talán könnyeit leplezendő átöleli a nőt, Laura pedig forró, biztonságot adó karja közé olvad. Szertefoszlik körülöttük a tér, andalog az idő. A férfi két tenyere közé fogja a nő arcát, és olyan habzsoló telhetetlenséggel csodálja, mintha egy bármelyik pillanatban elillanó káprázat volna. Laura egyszerre érzi különlegesnek és szerencsésnek magát. Aztán könnyű, lebegtető boldogsága mindent elragadó, orkán erejű szenvedélybe fordul, amikor Róbert megcsókolja. A férfi ezúttal érzelmileg is magáévá teszi. Hiába a közösen eltöltött, gátlástalan szexcsatákkal tarkított egy hét, az első, mindkettejüket elemésztő csókjuk valahogy mindig elmaradt. De nem is baj, talán éppen így lett igazi. Laura mástól számított mellkasában robbanó, csiklandozó szikrákat szóró tűzijátékra, pedig Róberttől kaphatta meg. Alig tud kiszakadni a testét-lelkét remegtető csókból, amikor a sebész köpenyének zsebében felzizzen a mobiltelefonja. A férfi eltátott, nedves ajakkal túrja elő a készülékét, majd a kijelzőre pillantva, gyötrő sóhajjal közli a nővel:

– Munka.

– Nehéz a hősök sorsa – leheli elvarázsolt mosollyal a nő, majd ahogy Róbert hátat fordít neki, ismét a pulóvere ujjával törli meg a szemét, ezúttal viszont örömkönnyeit itatja fel, aztán ő is előkotorja zsebéből a saját telefonját. Az új, érintőképernyős készüléket előző nap vásárolta. Még nehezen használja, de a csengő-rezgő funkció kiiktatását már sikeresen megtalálta, a kórházba érve aktiválta is. Az elmúlt fél órában két értesítés gyűlt a kijelzőre, ezekből az első szöveges üzenetet Judit írta. Barátnője, aki a tragédia után néhány napra átköltözött Laurához, örömködik, amiért visszahívták a város legismertebb stand-up comedy klubjának meghallgatásáról: felléphet a havi egyszer megrendezett kezdők napján. Laura nagyon büszke rá, és amennyire ellenezte, most annyira örül, hogy barátnője nem félt meghozni a szabad szíve által diktált lépést. Az elszalasztott boldogság valóban az élettől beszerezhető legfájóbb sérelem, Laura nem szeretné átélni.

A második értesítés egy nem fogadott hívás, ami az édesanyjától érkezett. Vasárnap a lövöldözés, valamint Lengyel Dávid tragédiájának hírétől kétségbe esve Mariann annyiszor kereste, hogy Laura este végül felvette. Viszonyukat még nem rendezték ugyan, a fő problémáról nem ejtettek szót: Sára ügyében döntésre kellett jutniuk. Laura úgy határozott, segít a tervezőasszonynak, mert Judithoz, illetve a világ összes nőjéhez hasonlóan ő is megérdemli a lelki szabadságot. A fotókat még nem küldte át neki, előtte még a tiszta lap kedvéért szeretné az egész kellemtelen esetet megosztani Róberttel. Szerinte így helyes.

Szabadság. Laurának még fogalma sincs, miként alakul tovább az élete. A polaroid-ügy kapcsán visszahívó ajánlatot kapott a rendőrségtől, de az sem kizárt, hogy folytatja, azaz felépíti a magánnyomozói karrierjét. Még nem döntött. Egyben mégis biztos: szeretne még egy esélyt adni kettejüknek.

– Sürgősségi eset, mennem kell – érkezik vissza a sebész, aztán némi vonakodás után megkérdezi. – Este nálam egy afrodiziákumos vacsora? – utal az első randevújuknál tett rendelésükre. – Ha jól tudom, a garnélarák is fokozza a nemi vágyat.

Rák. Vajon a férfi szándékosan játszik a szavakkal? Talán éppen a probléma szemberöhögése ad neki erőt a kitartáshoz és a félelmei leküzdéséhez.

– Alig várom! – bólint Laura vidáman, majd amikor Róbert magára hagyja, visszafordul Lengyel Dávid kórtermének ajtajához. Csaknem felsikolt, amikor a körkivágású ablakon keresztül összenéz a férfival.

Felébredt.

És az ajtón vágott körablakon keresztül mindent látott.