Aktus

Fejezet 7

Az életed alig egy másodperc

a Föld történetében.

Mihez kezdesz ezzel a másodperccel?

Utolért, és módszeresen felzabál.

Három napja tartanak a rendőrségen, a fogda és egy szűkös, fáradt neonfényű kihallgatóhelyiség között ingáztatnak. Utóbbiban a legkülönfélébb, válogatott alakok látogatnak azért, hogy újra és újra kifaggassanak, de a legtöbbjüknek már a bemutatkozásuk utáni percben sem emlékszem a nevére. Nem hittem volna, hogy ennyire kimerítő lehet szakadatlanul ugyanazokat a válaszokat szajkózni, pedig attól, hogy tucatszor is elmeséltetik a históriámat, semmi nem íródik felül a múltban, mindössze a kérdező stílusa, illetve a technikája változik.

A mai napon az a félszemű nyomozó indította a kihallgatások sorát, aki már a kezdetektől puhít, és rettenő nyers modorral próbál belőlem meg nem történt részleteket kicsikarni. Egészen nyilvánvaló, hogy ő ellenem játszik, szíve szerint életfogytig, sőt csontvázra bomlásomig rács mögé küldene. Csak azért, mert apám fia vagyok. Az acsarkodó férfit egy fiatal, barna hajú, szemüveges nő követte. Elmondása szerint ő a rendőrség egyik pszichológus szakértője. Gyaníthatóan alávetettséget igyekezett sugallni azzal, hogy a tekintetemet kerülve olyan halkan beszélt, mintha a saját hangjától is félne. Ez hatásos, bokorból nyuszit kiugrasztó csel lehetne, ha pszichopata volnék, de így ez szimpla bohóckodássá fajult. A csalódottan távozó hölgyet egy korombéli férfi nyomozó váltotta, aki sörrel és cigarettával érkezett. Erősködött, hogy gyújtsak rá, de nem tettem, mert a cigaretta mellőzése része az Annaróza által bennem épített akaraterőnek, aminek egyetlen kihúzott eleme is lelkileg a romjaimba dönthet. A férfi ezután nőket becsmérlő viccekkel fárasztott, és amolyan bizalmaskodó stílusban faggatott arról, miket csináltam a pincében láncra vert nőkkel. Hozzátette, hogy ő biztosan kihasználta volna a lehetőségeket, mire én replikázva megjegyeztem, hogy a vágyait kezeltetnie kellene. Dühösen, elvörösödő fejjel, ajtót maga mögött becsapva hagyott faképnél, nagyjából tizenöt perce.

Két kihallgatás között általában órákig ültetnek a süket szobában. Gondolom, a várakoztatás is a megtörésemet szolgálja, pláne, hogy az ügyvédem kibírhatatlan alak. A negyvenes férfit a nagybátyám sózta a nyakamba. Nevetségesen öltözködik, ma például a mélykék szaténöltönyéhez rikító lila nyakkendőt kötött. Politikai napilapot olvas, aminek címlapján a szívműtéten átesett, elítélt pedofil férfiról írnak. Unottan sóhajtozik, és nagyjából tízpercenként a platinaórájára pillant. Lerí róla, hogy a háta közepére sem kívánja az ügyet, vagy legalábbis annak körülményeit, ami leginkább a hajthatatlanságom következménye. Első konzultációnk során a sikeres védelem érdekében megpróbált rábírni, hazudjam azt, hogy Annaróza félreértett, és valójában nem én okoztam Rózsa halálát. Ő magasról tesz az igazságra, szeme előtt kizárólag a győzelem lebeg, én azonban vállalom a felelősséget a tettemért. Ha bűnösnek ítélnek, bűnhődni fogok, mert ezt követeli a tisztesség. Persze az elkövetettnél többet akkor sem vállalok magamra, ha a nyomozók még heteken keresztül táncolnak az idegeimen, éppen ezért tartom teljesen feleslegesnek az ügyvéd úr jelenlétét. Tudok magamra vigyázni, ő viszont levakarhatatlanul mellettem marad. Gondolom, óradíjban fizetik. Komolyan, az ő jelenléte százszor idegesítőbb, mint a várakozás.

Az ügyvéd harmadszorra néz az órájára, amikor, mintha csak a gondviselés küldte volna hozzám, újra nyílik az ajtó, és egy ismerős lépi át a küszöböt.

– Többször találkoztunk már, de még nem sikerült bemutatkozunk – szólít meg komoran, majd kezet nyújt. – Engem Fényes Laurának hívnak, ön pedig tudtommal Székely Richárd.

Ő volt a fénypróba napján felbukkanó nő, aki Annaróza szerint túlságosan elegánsan öltözött ahhoz, hogy örömhírekkel érkezzen. Luluval beszélt, és mint kiderült, akkor már napok óta az apám által fogságba ejtett nők után kutakodott. Kollégájával egy véletlen folytán jutottak a polaroidgyűjtemény darabjaihoz. Apám, gondolom, élvezkedési céllal a munkahelyére is magával vitt néhányat a relikviái közül, és a könyvespolcán sorakozó kötetek egyikének megbuherált borítójába rejtette őket. Erről én nem tudtam. Amikor betegségének elhatalmasodása idején döntenem kellett az apám irodai holmijai felől, azt javasoltam, a köteteit iktassák az intézet könyvtárába. Most az egyik kezelt ráakadt az elrejtett felvételekre. Fényes Lauráék kacskaringós úton ugyan, de végül eljutottak az apámig, akiről kiderült, bűnelkövetés szempontjából biztosan inaktív. Ezek után kerestek engem, a bemutató után készültek kifaggatni, de a tervüket keresztülhúzta Carlos ámokfutása, illetve hogy a nyomozónővel érkező kriminálpszichológus golyót kapott a mellkasába. Szerencsétlen flótás.

– Sajnálom a kollégáját – morgom együttérzőn, miközben az ügyvédemmel is bemutatkoznak egymásnak.

A nyomozónő gyászos arccal bólint. Vajon engem hibáztat a történtekért? Hiszen Carlos engem akart bántani, rajtam igyekezett bosszút állni, miattam rántott fegyvert. Ennek is én vagyok az oka?

Laura a szabályoknak megfelelően tájékoztat bennünket, hogy kamerával rögzíti a beszélgetésünket. Elhadarja a felvétel elejére szükséges adatokat, például a dátumot, valamint felsorolja a jelenlévőket, végül hozzám fordul:

– Ígérem, amennyiben együttműködő lesz, egy ideig biztosan nem faggatjuk tovább.

– Az ön olvasatában mit jelent az együttműködés? – fontoskodik az ügyvéd, ujjaival egy összehajtogatott újságpapíron dobol.

– Azt, hogy Székely úr felfedi előttem a kendőzetlen igazságot – felel kimérten a nő a szaténöltönyösnek, aztán ismét rám pillant. – Átkutattuk a birtokot, és találtunk olyan kézi kamerás videofelvételeket, illetve képeket, amelyeken az apja kínozza a nőket. Ezeket valakinek rögzítenie kellett. Ön volt az? Szemtanúja volt azoknak a helyzeteknek, amikor az apja bántalmazta az áldozatait?

Végre, a sok ködszurkálás után egy okosan kikövetkeztetett kérdés. Nem értem, miért nem vetették be korábban Fényes Laura éles eszét. Szívesen hízelegnék a nőnek, de gúnyolódónak hangzana, ezzel pedig csak rontanék helyzetemen. A számomra legkedvezőbb utat választom, szó nélkül bólintok. Persze a nyomozónő nem éri be ennyivel.

– Kérem, meséljen erről!

– Nem muszáj felidéznie a borzalmakat – figyelmeztet az ügyvéd.

A nyomozónő arcára keménységet festenek a halványsárga neonfénnyel szembeszálló árnyak, tekintetéből mégis együttérző biztatás árad. Ha nem is áll mellettem, legalább nincs ellenem.

– Akkor kezdődött, amikor hazahozta a második áldozatát, Tündét – fogok bele. – Hatéves voltam. Ez az a kor, amikor egy gyerek már megbízható különböző feladatokkal, ráadásul a szülőjére felnézve, nem is ellenkezik. Apám a kezembe adott egy kamerát, megmutatta, hogyan használjam, majd arra utasított, hogy rögzítsem, amiket Tündével művelt.

– Miket csinált vele? – forszírozza a nő.

A szemem sarkából látom, hogy az ügyvéd megint figyelmeztetne, de a válaszommal megelőzöm.

– Minden bizonnyal ön is látta a szalagokon. Erőszakoskodott vele.

– Szemtanúja volt, hogy szexuálisan bántalmazza Tündét? – szorítja a témát a nő.

Talány számomra, hova szeretné kifuttatni a témát, hiszen az említett videoszalagokon minden kérdésre megtalálható a válasz, de ha szükséges, elismerem.

– Láttam.

– Végignézte, hogyan kínozza? – soroz kérdéseivel Fényes Laura. – Látta, hogyan kötözi, hogyan égeti meg, hogyan fojtogatja, és hogyan alázza?

Szavaival kórust alkotva borzalmas emlékképek villannak előttem, egy pillanatra lehunyom a szemem, majd bólintok.

– Láttam Tünde és Rózsa esetében is.

– Debórát kihagyta.

– Debóra elfogásának idején az apám már hatvannégy éves volt, és tartott attól, hogy a megfogyatkozott ereje miatt kudarcot vall.

– Miért nem kérte a maga segítségét? Mondjuk, hogy fogja le neki.

– Mert én nem vagyok olyan, mint az apám – sziszegem, miközben szúrós pillantást vetek Fényes Laurára. – A segítségmegtagadásból korábban bőven akadt nézeteltérésünk, amíg gyerek voltam, büntetett érte eleget. Erre pedig a bőrömön viselt stigmáknál nem tudok erősebb bizonyítékokat felmutatni.

Az első kihallgatás után egy orvos szakértő fotókat készített minden egyes, a testemet borító hegről. Százötven kép után felhagytam a számolással.

– Soha egyetlen nőhöz sem ért hozzá? – néz hitetlenül Laura.

– A kollégái is folyton ezt kérdezték – dőlök hátra a székben, unom már a mantrázást. Minden részletet a rendőrség tudomására hoztam, még azt is elmondtam, hogy a ház körüli erdő melyik részén találják az elhantolt holttesteket.

A nyomozónő fürkészőn néz.

– Az ingatag férfikorban, amikor az ember keresi önmagát, maga körül kiszolgáltatott nők éltek karnyújtásnyira, láncra verve. Az árnyékukban cseperedett férfivá. Következmények nélkül bármit kipróbálhatott volna rajtuk. Felfedezhette volna önmagát. A saját határait. A szexualitását.

Elég a gyanúsítgatásból!

– Utoljára mondom el, egyiküket sem bántottam!

Ugyan nem áll szándékomban, ellenségesnek tűnhetek. A nő néhány másodpercig szótlanul tanulmányozza az arcvonásaimat, végül megőrzött hidegvérrel közli:

– A kérdés arra vonatkozott, hogy hozzáért-e valaha valamelyikükhöz – magyarázza, és mivel nem reagálok, kifordítja a témát. – Azt mondja, egyik nőt sem bántotta soha, ám azt elismeri, hogy Fehér Rózsát maga ölte meg. Ez például ellentmondás, Richárd.

– Ezt is sokadjára mondom el – sóhajtok. – Ő kérte.

– Ő kérte, hogy ölje meg? – kérdez vissza rezignáltan, én pedig bólintok. Tényleg úgy érzem magam, mint amikor apám diliházában a betegek ugyanazt ismételgették. – És miért tette meg?

– Azért, hogy ne szenvedjen – felelem mélyen a szemébe nézve. Azt hiszem, ő ebből az egy mondatból is megértette az indíttatást, a forgó kamera miatt mégis részletesebb magyarázatot szeretne. Pedig magamtól nem fogok jobban megnyílni.

– Mit jelent magának Rózsa halála? – közelít hátulról, filozofikusan.

– Feloldozást – vágom rá. – A rémségek alóli feloldozást. A kilátástalanságból kivezető egyetlen utat. Érezte, hogy az állapota javulni egészen biztosan nem fog, szenvedni pedig érthetően nem akart. Nem is érdemelt kínlódó halált.

– Tehát könyörület gyakorolt? – piszkál a nő.

Nem dőlök be az ártatlannak álcázott kérdésnek.

– Nem szeretném, ha kiforgatná a szavaimat, nincsen istenkomplexusom, nem akarok senki felett könyörületet gyakorolni – felelem kifejezéstelen hangon, mire az ügyvéd megköszörüli a torkát, de leintem. – Ha látta a birtokon talált videoszalagokat, pontosan tudja, milyen állapotban volt Rózsa a halála előtti időben. Ő kérte, hogy öljem meg. Azért, hogy ne szenvedve kelljen meghalnia – tudatosítom a nőben.

Laura elgondolkodik.

– Miért nem vetett véget a saját életének? Miért keverte magát gyilkosságba?

– Mert engem védett – felelem teljes komolysággal, aztán némi hallgatás után, a nyomozónő csodálkozására megmagyarázom: – Apám előtt az öngyilkosság vörös posztóként lebegett. Ha Rózsa tizenöt nálunk töltött év után megöli magát, az egész tévképzet még tekintélyesebbre duzzad, újabb áldozatot követelt volna. Így legalább volt esély arra, hogy apám leálljon.

– Az apja tehát úgy tudta, Rózsa természetes halált halt – állapítja meg Laura.

Bólintok.

– Ez volt az egyetlen esélye annak, hogy leálljon. Meg is tette, és a Rózsa halálát követő két évben nem keresett utánpótlást. Aztán egy véletlen folytán beleakadt Debórába. Ő Kerekes Orbán nevelt lánya. Apám egykor barátságot ápolt a férfival, majd megromlott a viszony.

– Ismerjük a történetet – küld felém Laura halvány, biztató mosolyt.

– Szóval apám bosszantani akarta Orbánt azzal, hogy fogságba ejtette a lányát, de a férfit különösebben nem érdekelte Debóra sorsa. Nem tudott neki fájdalmat okozni.

A nyomozónő az eddigieknél is hosszabban méreget, majd visszavezet a fő csapásirányra.

– Bensőséges kapcsolatuk lehetett Rózsával.

Tudja.

Látom a tekintetében, hogy kikövetkeztette a teljes igazságot. Azt, amit Annarózának sem volt szívem bevallani. Amikor azt mondta, testvérként tekint rám, egyértelműsítette, hogy a valóságostól egészen eltérő minőségű viszonyt feltételezett Rózsa és köztem.

– Tudja, gyilkossági nyomozóként számtalan meghökkentő esettel találkoztam, messziről kiszagolom, kiben maradtak még ki nem mondott apróságok. Magából csak úgy árad az elfojtottság. Érzem, hogy van valami, és addig fogom passzírozni, míg vagy az agya, vagy a szükséges információ ki nem folyik a száján – közli legutolsó mondatát is rendkívüli nyugalommal, de nekem a szemem sem rebben.

– Tiltakozom! – csattan fel az ügyvéd.

– Azt tanácsolom, ne raboljuk egymás idejét – fordul a férfi felé Laura, szemében pedig lángol a kérlelhetetlenség. – Minél együttműködőbbnek bizonyulnak, annál több enyhítő körülményt tudnak majd felsorakoztatni a bírósági tárgyaláson.

Igaza van. Azt hittem, ez a titok alászállhat velem a sírba, de előbb-utóbb úgyis mindent kivet magából a föld. Mielőtt meggondolhatnám magam, kibököm:

– Szerelmesek voltunk egymásba.

– Tessék? – horkan fel az ügyvédem.

Fényes Laura szemében elégedettség villan, de teljes nyugalommal kéri.

– Elismételné?

– Szerelmesek voltunk egymásba Rózsával – teszek eleget a kérésének.

– Mint ahogyan a gyermek szerelmes az anyjába – igyekszik kiköszörülni a csorbát az ügyvéd.

– Mint ahogyan férfi szerelmes a nőbe – cáfolom, eközben Fényes Laurát nézem. – És fordítva.

– Kérem, meséljen erről! – bólint, pillantásában a vallomásom gerjesztette elismerés csillan.

– Tiltakozom! – üvölt fel az ügyvéd.

Egy pillanatra mindenki elcsendesedik.

– Magunkra hagynál bennünket? – kérdezem, de a szaténöltönyösnek szánt kérésem valójában utasítás. A férfi elhűlve néz. – Menj ki, kérlek! – ismétlem, mire morogva összeszedi a cókmókját. Miután bevágódik mögötte az ajtó, Laurához fordulok. – Tudja, a vonzalom nem döntés kérdése – idézem fel Annarózának az első szerelem, illetve aktus témakörére fűzött gondolatát. – Nyolcéves voltam, amikor Rózsa a birtokra került. Apám hiába akarta elhitetni velem, hogy normális, amit a nőkkel tesz, a sikítások és a könnyben úszó tekintetek engem folyton megrémisztettek. Rózsa ezt észrevette. Meglátta a szörny fiában a reményt. Sajnált. Pláne, amikor ellenálltam apám akaratának, és ezért rendszerint büntetést kaptam. Vagy amikor a Rózsa iránt táplált haragját magamra tereltem.

– A hegei – jegyzi meg.

Bólintok, majd folytatom:

– Az első néhány hónap után Rózsa a korábbi két áldozathoz képest meglehetősen együttműködően viselkedett. Apám megnyugodott, mert működni látszott a teóriája, így visszatért az életkedve, és dolgozni kezdett a szanatórium pénzügyi osztályán. Mivel magántanulóként végeztem el az általános iskolát, napközben nekem kellett ellátnom Rózsát. Rengeteg időt töltöttünk együtt.

– Ellátni?

– Egy láncra vert embert etetni, itatni kell. És tisztán kell tartani – mondom, és szenvedő tekintettel jelzem, hogy nem szeretnék ebben a témában mélyebbre merülni.

– Miért nem engedte el?

– Apám az összes kulcsot elvitte magával. Gyerekkoromban még a bejárati ajtót sem tudtam kinyitni, gyakorlatilag én is börtönben éltem – válaszolok, mire Fényes Laura indokomat elfogadva bólint. – Rózsa segített a tanulásban, mesélt, énekelt, és táncolni, valamint illemre tanított. Azt hiszem, a lehető legszebbé akarta tenni a gyerekkoromat. Nem akarta, hogy az apám őrülete miatt én bármiben is hiányt szenvedjek – vakarom meg merengő mosollyal a halántékomat, aztán folytatom. – Tizenhárom éves voltam, amikor megkérdezte, volt-e már barátnőm. Költői kérdés volt. Hogy is lehetett volna? Az életem kilencven százalékát a birtokon töltöttem – kacagok fel kényszeredetten. – Azt mondta, hogy nagyon jóképű férfi lesz belőlem. Aztán megcsókolt. Így váltunk egy csapásra egymás titkaivá – harpok alsó ajkamba.

Számítok arra, hogy Fényes Laura ilyen vagy olyan megjegyzéssel kommentálja a hallottakat, ő azonban a tényekre koncentrál.

– Hogy készültek azok a felvételek, amelyeken Rózsa szabad volt? – céloz az Annarózának is lejátszott részletekre.

– Tizennégy éves koromban apám úgy látta, a nyolcadik osztály elvégzése után felelősségteljes férfivá értem, és minden, a birtokhoz tartozó kulcsból másolt nekem. Onnantól fogva, amikor apám nem volt otthon, Rózsa rengeteg időt töltött fenn a házban. Főleg amiatt, hogy nem tanultam tovább, már az életem kilencvenkilenc százalékát otthon töltöttem, vele. Aludt az ágyamban, evett az asztalnál, és tisztálkodott a fürdőszobában – sorolom, de intimebb szokásainkat nem szívesen teregetném ki. A nyomozónő egyelőre nem is kéri tőlem.

– Az apja nem szerzett tudomást ezekről az esetekről?

Ingatom a fejemet.

– Rózsa eljátszotta, hogy együttműködik az apámmal. Elhitette vele, hogy tiszteli. Az apámnak semmi nem tűnt fel, így együtt lehettünk.

– Ha tizennégy éves korában kapott kulcsokat, és tényleg szerelmes volt, miért nem szöktette meg Rózsát a birtokról? Miért nem mentek el? Miért nem jelentette fel az apját?

Íme, a számomra legnehezebb kérdés. Annarózának nem tudtam rá válaszolni, amikor feltette.

– Mert gyáva voltam – ismerem be. – Féltem attól, hogy amint véget ér a rabság, Rózsa kijózanodik, és elhagy. Ne mondja, hogy amikor közöltem, szerelem szövődött köztünk, maga nem rögtön arra gondolt, hogy Rózsa csak kiszolgáltatottságában, megborult lélekkel vonzódhatott egy jóval fiatalabb férfihoz, egy gyerekhez! – mondom megremegő hangon. – Minden bizonnyal csak a bezártság okozta benne ezt a szédületet. Szüksége volt a borzalmak között valakire, akit szerethetett. Akitől gyengédséget kaphatott. Egymásnak jelentettünk menedéket. A szenvedés tartotta össze a kapcsolatunkat. – Levegővételnyi szünetet tartok, mielőtt belekezdenék. – Tizennyolc éves koromban már másképp gondoltam. Meg akartam szöktetni. De akkor Rózsa visszakozott – mesélek, és Laura bolygató kérdését megelőzve folytatom: – Már betegség gyilkolta. Azt mondta, ő ennyi borzalommal a háta mögött úgysem lenne az, aki volt, nekem viszont felborulna az életem, ha ő elhagyná a birtokot. Inkább meg akart halni, hogy vele együtt az örökkévalóságba tűnjenek a birtokon átélt emlékei. Ezek után még évekig élt, de az állapota egyre romlott. – Látom a nyomozónő tekintetében a hitetlenséget, lehajtom fejem. – Maga szerint nekem könnyű volt ez az egész? – kérdezem, és folyni kezdenek a könnyeim. – Maga szerint milyen érzés volt eltűrnöm, hogy az apám kínozza a szerelmemet? A boldogságomért szörnyűségeket kellett eltűrnöm, de ez nem maradt büntetlenül. Gyarlóságomért lesújtott rám a sors azzal, hogy nekem kellett megölnöm Rózsát –zokogom. – Mosolygott, amikor az arcába nyomtam a párnát. Boldog volt, amiért örökre elaludhat. Mindössze egyetlen dolgot sajnált, azt, hogy a lánya biztosan azt hiszi, elhagyta. Utolsó szavam egy ígéret volt, miszerint megkeresem Annarózát, és felfedem előtte az igazságot. – A nőre pillantok. – Ez az én történetem.