Aktus

Fejezet 6

Te vagy a felelős a boldogságodért

Imádom Bimbi hajának zöldalmás samponnal keveredő illatát, bele is dünnyögöm: Hiányoztál.

El sem hiszem, hogy újra együtt vagyunk.

Néhány órája meglátogatott, és ahogyan azt annak idején az elvonón is tettük, a szabályokra magasról tojva bebújt mellém az ágyba. Egy hetvenen túli pasassal vagyok közös kórteremben, aki amióta bekerültem, összesen nagyjából negyedórát volt ébren, egyébként a lóbőrt húzza, úgyhogy azt sem fogja tudni, hogy nálam járt a csajom. Anna hozzám simul, én pedig formás fenekére csúsztatom a jobb kezem. Ennyi malackodás kijár akkor is, ha kapcsolatunk a külön töltött hét alatt némiképp bizonytalanabbá vált. Bőven van átbeszélnivalónk, de egyikünk sem akar belecsúfítani a meghitt hangulatba.

– Szerencse, hogy a bal vállad sérült, így nyúlkálni tökéletesen tudsz – közli Anna a hozzá méltó szarkazmussal.

– Nyúlkálni a ballal is tudnék – mormolom mosolyogva, bár ez nem teljesen igaz. Ugyan a színpadon az adrenalin még tompította a fájdalmat, most a kemikáliák ellenére is minden egyes mozdulattól irdatlan sajgás nyilallik a felkötözött vállamba. Ha fogcsikorgatva is, de igyekszem tartani magam. Anna hősnek lát, én pedig szeretném ennek minden másodpercét kiélvezni.

– És mondd csak, merre nyúlkáltál az elmúlt napokban? – faggat cseles átvezetéssel.

Féltékeny? Ő? Elképesztő ez a nő! Hiszen éppen ő hagyott el, és lakott napokig egy másik férfinál. Tulajdonképpen én forszírozhatnám, hogy mi történt Székelykáposzta otthonában. Vagy ágyában. De ehhez nincs bátorságom. Nem Bimbitől félek, hanem attól, amit esetleg mondana.

– A kispárnádat szorongattam – felelem mindenféle színezet nélkül, de tudom, úgysem hiszi majd el ezt nekem.

– Na, persze! – prüszköl fel egy hitetlenkedő kacajt, aztán témát vált. – Szofival jól kijöttetek?

Nos, erre a kérdésre tényleg nem számítottam. Vöröske mellékága az életemnek, arról nem is beszélve, hogy annyi izgalom történt körülöttem az elmúlt negyvennyolc órában, hogy már meg is feledkeztem a létezéséről. Most mégis elém villan, ahogy pucéran felkínálkozott, majd hisztérikus rohamot kapott, amiért visszautasítottam. Hibbant egy tyúk. Lehet, hogy Anna már Szofinak is feltette ezt a kérdést, aki kapva az alkalmon, megkavarta a szart? Kinézem belőle, hogy zokszó nélkül, csak azért, hogy a kapcsolatunkba rondítson, azt hazudja, kikezdtem vele. Bimbit mielőbb szembesítenem kell azzal, milyen álságos kis lotyót védelmez, de nem biztos, hogy most jó az időzítés. Nem akarom a bezsebelt csalódásait egy frissebbel tetézni. Anna mindenbe beavatott, az édesanyja tragédiáján felül kiderült, az apja sem az édesapja. Ráadásul amint lebuktatom Szofit, piszkos alkunk is felfedődik, és kiderül, hogy nyomoztattam utána. Mindezeket számba véve inkább kitérő választ adok: – Megkért, hogy készítsek illusztrációkat az új könyvéhez. Miért kérdezed?

– Carlos azt mondta a rendőröknek, hogy tőle szerezte a pisztolyt – búgja egyszerűen.

Csessze meg! Bár valóban ugyanolyan gyártmányú fegyvert csavartam ki Carlos kezéből, amilyet Sebestől kaptam, fel sem merült bennem, hogy a két stukker megegyezhet. Lehet, hogy le kellett volna lőnöm szombaton azt a hülyegyereket, akkor most nem gubancolhatná össze a szálakat, de én nem vagyok gyilkos. Úgy érzem, körénk szorul a szoba, kiver a víz.

– Mindjárt kiugrik a szíved a helyéről – jegyzi meg Anna álságos csodálkozással.

Lefejtem magamról az ölelését. Majdnem becsinálok a fájdalomtól, míg a bal oldalamra fordulva az ágy szélére evickélek. Bimbi meglepetésként hozott három üveggel a kedvenc sörömből, most legalább az egyikre nagy szükségem lesz.

– És Vöröske erre mit mondott? – érdeklődöm Annának háttal, majd az éjjeliszekrény peremén lepattintom a zacskóból előhúzott üveg kupakját. Az első kortynál érzem, valami nincs rendben a sörrel. Fancsali képpel veszem szemügyre a címkét, amin nagy betűkkel virít, hogy alkoholmentes kiadás. Önkéntelenül elmosolyodom azon, amiért azt gondoltam, hogy Anna majd szabályszegőn alkoholt csempész nekem a kórházba.

– Azt mondta, hogy Carlos hazudik – felel Anna. – Hogy megpróbálja ráterelni a felelősséget.

– Lehet, hogy így van – dünnyögöm, és bár nincs illúzióm afelől, hogy Vöröske önzetlenül hazudott, izgalmam némiképp apad. Kíváncsi vagyok, milyen úton akarja majd behajtani rajtam, hogy kimentett a csávából.

– Lehet – helyesel Bimbi, sejtelmes hangszínéből pedig kihallatszik a csalafintaság. Pontosan tudja, hogy Carlos Szofitól, ő pedig tőlem szerezte a pisztolyt. Ahogy azt is tudja, a bátyámék tragédiája óta milyen vad viszonyt ápolok a fegyverekkel, ezért sejtheti, nyakig merültem a szarban. Csak néhány napot szeretnék felhőtlenül eltölteni. Olyan nagy kérés ez?

– Szofi segítséget kért tőlem – szólal meg újra Anna. – Azt mondta, súlyos problémák jelentkeztek nála az elmúlt napokban. Elvittem egy drogelvonóra. – Annának még mindig háttal hallgatom, mennyi minden történt, míg lábadoztam. – Nem okoz több galibát nekünk.

Most már minden kétségen felül áll, hogy Anna pontosan tudja, mi zajlott a távollétében. Bár most a drogra fogja, de hála az égnek, végre belátta, Szofi személyében egy időzített bomba ketyegett az otthonunkban. Talán ez a felismerés az első jele annak, hogy lassan, de biztosan minden rendeződni fog körülöttünk.

– Az elmúlt napok legnagyobb tanulsága számomra, hogy foggal-körömmel védjem azt, ami az enyém. Védjem azokat, akik fontosak nekem – búgja, és hátulról óvatosan átölel. – Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem – mondja, én pedig belebizsergek a nyakamat cirógató, forró leheletébe.

A megrendezett pillanatokkal nincs túl nagy szerencsém, talán spontán kellene meglépnem azt, amire jó ideje készülök, és amibe már kétszer beletörött a bicskám. Persze a mostani sem a legromantikusabb szituáció. Kórházba kerülésemkor a véres ruháimat odaadták Annának, de szerencsémre az egyik kedves nővérke idejében ráeszmélt, hogy a nadrágzsebemben dudorodó ékszeres dobozkával terveim lehettek, így míg én altatásban voltam, ő az éjjeliszekrény mélyére süllyesztette a gyűrűt. Egy karnyújtásnyira van tőlem, kitúrhatnám, letérdelhetnék, és feltehetném Bimbinek a nagy kérdést, de ezt valahogy álságosnak érzem. Mindig törekedtünk normális keretek között tartani a kapcsolatunkat. Felállok, szembefordulok vele, az éjjeliszekrényre teszem a sörösüveget, majd letépek egy darabkát a kezem felkötözésére használt gézszalagból.

– Szerdán azért ragaszkodtam ahhoz, hogy gyere el az árverésre, mert ott szerettem volna megkérni a kezed. Készítettem egy festményt. Az elárverezéséből befolyt összeget az esküvőnkre fordíthattuk volna – mondom bármiféle bevezetés nélkül, és érzem, ahogy szétárad a testemben a szabadság.

Annyit görcsöltem ezen a lánykérés dolgon, hogy teljesen elveszítettem önmagam. A titkok megfertőztek. Látom, ahogy Annában összeáll a kép: éppen azon a napon hagyott faképnél, amikor megkérni készültem a kezét.

– Szombaton a Valentin-napot, illetve a premieredet kihasználva akartam újabb kísérletet tenni, abban meg Carlos akadályozott meg – folytatom. – Most viszont semmi nem állja az utamat, hogy megkérdezzem, hozzám jössz-e feleségül.

Hosszú másodpercekig fájdalmas ábrázattal néz. Elszorul a torkom, hogy valóra fog válni a rémálmom, és kikosaraz!

– Nehéz időszakon vagyok túl – pillant félre. – Minden, amit magamról, a múltamról, illetve a származásomról hittem, alapjaiban rendült meg. Az egész életem a feje tetejére állt, minden, amit biztosan véltem, most elbizonytalanodott. Rá kellett jönnöm, mindössze néhány olyan ember van az életemben, akikre mindig számíthatok. Kettő közülük Lulu, illetve Pedro, és te vagy a harmadik.

Nem tetszik ez a hosszú monológ. Én egy egyszerű igent vártam, helyette mindjárt kapok egy furfangosan körülírt nemet.

– Szégyellem magam, amiért azt hittem, a birtoklási vágyad jellemhiba, pedig valójában őszinte lángolás volt. Félreértettem. Azt hittem, ki akarsz sajátítani, ezért egyre távolabb löktelek, nehogy összelapíts – suttogja, majd végre rám pillant. – Engem még soha senki nem szeretett annyira, mint te. Szeretnélek ugyanennyire szeretni téged, de ehhez át kell szakítanom magamban néhány gátat, mert világéletemben féltem attól, hogy mi lesz, ha teljesen odaadom magam neked. Ha teljesen elveszed az eszem. Most azt hiszem, készen állok odaadni magam neked, de… – Nagyot nyel. – Előtte meg kell tudnom, ki is vagyok valójában. Mert azok, amiket én a legmélyebb érzéseimnek véltem, valójában csak felszínkapargatásnak felelnek meg. Te egy különleges fiú vagy, megérdemled, hogy egy kevésbé macerás menyasszonyod legyen.

Ez most nemet jelent? A picsába is!

– Mit vársz most tőlem? – kérdezem szenvedőn, könnyvisszatartó pislogással. – Amióta elmentél, úgy érzem, mintha elvesztettem volna a céljaimat. Mintha az életem egy elcseszett, kádba ejtett regény volna, aminek a legfontosabb jeleneteit elmosta a víz. Ha nem írlak vissza, nem lesz teljes a könyv, értelmetlen belekezdeni.

Némán bámul rám.

– Annyira közhelyessé tett ez a három év – mosolyodom el kényszerűen, üveges tekintettel. – Igen, ha nem toppantál volna annak idején az életembe, talán most már a földben feküdnék vagy egy cellában sínylődnék, de legalább nem érezném ezt a veszett fájdalmat itt belül. – A mellkasomra mutatok. – Csak léteznék a nagy semmiben, magammal foglalkoznék, és nem azon töprengenék, hogyan varázsoljam szebbé veled az életem – mondom, miközben meredten bámuljuk egymást. – Te azt mondod, hogy hagyjalak, és ha szeretlek, engednem kell a kérésednek. Eközben én azt érzem, hogy szükségem van rád. Mit tegyek? Mit vársz tőlem?

Lenyeli a könnyeit, mielőtt válaszol.

– Azt várom, hogy ha szeretsz, segíts megtalálni engem ebben a káoszban – mosolyodik el halványan. – Menyasszonyodként.

Te jó ég!

Megszédülök. Egy rémisztően mélyről jövő sóhajtással az ágyra térdelek, és forró csókot nyomok Bimbi ajkára, aztán a szájába dünnyögöm:

– Ha még egyszer ilyet játszol velem, halálra csikizlek.

– Csak tudni akartam, ragaszkodsz-e még hozzám – válaszolja arcomat két tenyere közé fogva. – Szeress mindig, ugyanígy, ugyanennyire!

Mielőtt elpityerednék, belemormolom a szájába:

– Fel kell rád kötözni az eljegyzési gyűrűt.

– Szerintem nincs a világon még egy nő, akit gézdarabbal jegyeztek el – kuncog vidáman, majd segít nekem, a félkezűnek, hogy bal keze gyűrűsujjára kössem a gézdarabot. Nem kell méregdrága, fényűző ékszer a boldogsághoz, ha a lány szereti az ember fiát.

Anna megcsókol, nyelve tolakodó, kedvem kicsattanó, délen egyre jelentősebbre duzzadok. Tudom, hogy nem lehet, de eljátszom a gondolattal, hogy az ágyra döntöm Annát, és hátulról… Ekkor megrezzen az éjjeliszekrényen pihenő mobiltelefonom.

– Vedd fel! – mosolyog telhetetlen csókomba Bimbi.

– Majd visszahívom – felelem habzsolón.

Ekkor túlkoros szobatársam felköhög, majd egy dörgedelmeset szellent. A romantikus varázs elillan, Annával mindketten felkacagunk.

– Alig várom, hogy otthon legyünk. Kettesben – markolok egészséges kezemmel Bimbi fenekébe, aztán a telefonért nyúlok. Számomra ismeretlen számról keresnek, nagyon remélem, nem a Főnök úr jelentkezik. A huszonnégy órás ultimátum letelt, nem jelentkeztem. Ha betartja a fenyegetését, most retorzió következik. Megnyugvásomra a vonal túlsó végén nem a karcos hangú asszony, hanem egy fiatal férfi szólal meg, Fedor Erik néven mutatkozik be, nyomozó.

– Elmondtam tegnap a kollégáinak mindent, amit tudtam – közlöm vele, miközben elégedetten nézem a végeredményt Anna gyűrűsujján. Nincs szükség gyémántra ahhoz, hogy igent mondjon.

– Én egy más ügyön dolgozom – felesel a telefonba a férfi, és megrettenek, hátha a behajtással kapcsolatban kutakodik. – Mikor hallott utoljára a testvéréről?

– Bertonról?

Kicsit aggódom, mit tehetett az öcsém. Huszonegy éves, éppen most van abban a korban, amikor a fiúk hülyeségekre vetemednek.

– Nem. Leonról.

– Leonról? – ismétlem a kérdést döbbenettel. – Három éve. Miért? – Kortyolok a maradék sörömből.

Bimbi érdeklődve fürkészi az arcomat, nyilván felkeltette az érdeklődését a bátyám nevének említése.

– Történt a napokban egy betörés, ahol a két menekülő tettes egyike elhagyta a fegyverét. A ballisztikai elemzés egyezést talált azzal a fegyverrel, amellyel az ön bátyja lőtte le a menyasszonyát – közli kíméletlenül a nyomozó.

Vajon az említett betörés az, amelyben én is részt vettem? A Sebes által elhagyott fegyverrel ölték meg Maját? Talán Leonnak köze sincs a gyilkossághoz? A Főnök úr erre a fordulatra célzott, amikor azt mondta, ideje megtudnom az igazságot? Miután Maját vérbe fagyva találták, a rendőrség kikérdezett, volt-e Leonnak illegálisan birtokolt fegyvere. Igennel feleltem. Az akkori albérletünkhöz közeli, ligetes részen, ahol többször, mókázásból konzervdobozokra célba lőttünk, a bizonyítékgyűjtők találtak is szétszóródott töltényeket. A ballisztika kimutatta, a bátyám fegyvere gyilkolt. De hogy került Sebeshez a pisztoly?

Annára sandítok. Íme egy újabb kaland, ami közelebb vonhat vagy eltaszíthat bennünket egymástól.