Aktus

Fejezet 5

Istenem, hol a bűn határa!

Az igazságot rendre csordultig tölti borzalommal az élet. Tényeket követelünk, azt gondoljuk, azok nem lehetnek kínzóbbak a hazugságokban leledzésnél, mígnem földre kényszerítenek, és a szuszt is kiszorítják belőlünk. Igaza volt Majának: mindig van lejjebb, és bizony az igazság lejt a legmeredekebben. Az ember már csak ilyen, ha beleszakad is, de igazságra vágyik.

Miután Richárd feltárta előttem a pokol kapuját, szavai sorban, egyesével és szabadon erőszakolták elmémet. Meglepően erős maradtam, jó ideig cipeltem a terhet. Apatikus hangulatban kértem, induljunk mielőbb a főpróbára, nem érdekelt se élő, se holt. Most, a sminkasztalánál ülve, mintha dézsából ömlene rám, eláraszt a jeges, egész testemet átjáró fájdalom. Fáj. A lelkem. A jövőtől való rettegés kiszorít belőlem minden emberit. Üres vagyok.

A próbaidőszak rövidsége okán ma délután négyszer, sminkben, kosztümben, díszlettel és fénnyel ismételtük el az egész előadást, Lulu pedig minden alkalommal vérben forgó szemmel üvöltözött velem. Igaza volt, figyelmetlenül, lelketlenül táncoltam. Őszintén szólva egyáltalán nem volt kedvem a felhajtáshoz, szívem szerint a sarokban kuporogva töltöttem volna az egész napot. Apám egyre dörgőbb dorgálására aztán visszafeleseltem, szó szót követett, végül az öltözőmbe rohantam.

– Nincs túl jó hangulatod – jegyzi meg Pedro visszafogottan, miközben vékony rétegben krémet ken az arcomra a sminkszobában.

– Nincs – ismerem el lágy mosollyal az arcomon, pedig az elmúlt órák fényében mosolyogni van a legkevésbé kedvem. – És hidd el, nyomós okom van rá.

Richárd ölte meg az édesanyámat, pontosabban átsegítette a halálba. Elmesélése alapján a fogságban sínylődő anyukám a lebukás kockázata miatt nem kaphatott orvosi segítséget, így állapota látványosan romlott, jobb híján Richárd ápolta. Ő volt az egyetlen, aki reményt töltött a hónapjaiba, ő volt, aki megélte vele szenvedéseit, és ő volt, aki anyám kérésére, az elmúlást gyorsítva, az arcára szorította a párnát. A fiatalkori hervadást ólommérgezés okozta, amit ősrégi gyártású fehérítő krémmel juttatott a szervezetébe. Most Pedro ilyesmivel mázolja az arcomat. Bizarr, hogy éppen az a férfi sminkel, aki ugyan édesanyám után, de semmiképpen sem a helyére érkezett a megtépázott mindennapjaimba.

– Mi nyomja a lelked, kicsi lány? – puhatolózik kedvesen. – Szívzűrök?

Kipukkan belőlem egy elkeseredett kacaj:

– Az egész életemet nyomja, és tartok attól, hogy felhasítja a lelkemet.

A Richárdtól kapott hírek vaskos függönyt eresztettek elém, még most sem látok át rajta, pedig súlyos erkölcsi kérdésekben kell állást foglalnom. Richárd tőlem vár ítéletet, de hogy lehetnék elfogulatlan egy olyan férfival, akit a videofelvételek tanúsága alapján imádásig szeretett az édesanyám. Aki mindezek alapján testvérem is lehetne, és aki ebben a történetben éppolyan áldozat, mint én magam. Aki a végre elnyert függetlenségétől kezdve, a szabadságán keresztül mindenét elveszítheti, csak mert tűrte a sodródást. Vajon én mit tettem volna egy hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben? Te jó ég, hiszen a saját helyzetemben sem tudom, mit tegyek…

– A lélek időről időre felhasad – keneget Pedro a sminkasztal égőinek fényében. – Nincs ember szakadások és toldozások nélkül. Minél tarkább valaki lelke, annál kevesebb hely marad újabb foltokra, mint egy sokat látott takarón. Emiatt ne keseregj! Sőt, örülnöd kellene, hogy színesedsz, azaz tapasztalsz!

– Akadnak tapasztalatok, amelyekre nem vágyik az ember – mormolom.

– A kellemetlen tapasztalatokra senki nem vágyik. Mégis ezek a pofonok tesznek bennünket erősebbé – felel kedvesen. – Képzeld el, ha csupa jó történne velünk, mennyire elkényelmesednénk.

– Huszonkét éves koromig annyiszor kellett legyőznöm a káoszt, mint egy átlagos embernek egész életében sem – méltatlankodom. – Fáradok, és nehezen választom el a helyeset a helytelentől.

Bűnös-e Richárd, amiért kiszolgáltatottságában az apját szolgálta? Gyarló-e, amiért férfikorba lépve sem riasztotta a hatóságokat? Elítélendő-e édesanyám túlvilágra segítéséért ahelyett, hogy gyógyulásáért harcolt volna? Igen, mindezekért bűnös, de valamelyest, parányi részben, a múlt elém tárásával ma vezekelt. De én csak egyetlen áldozat vagyok az apja által összehordott halomból.

A valódi bűnös természetesen Richárd apja, aki bár még él, hatvanhét éves korára az Alzheimer-kór megfosztotta a számára igazán értékes relikviáitól: kínzásai emlékeitől. A rettegett zsarnok mostanra abszolút kiszolgáltatott állapotban, az egykor gazdasági vezetőként általa irányított szanatóriumban tengeti a napjait. A bűn ezúttal valóban a fiúra száll, Richárdnak a maradék két, elhunyt áldozat családjának is igazságot kell szolgáltatnia, Debórát pedig mielőbb szabadon kell engednie. Nehéz ép ésszel felfognom, hogy fél éve, amióta Székely Csabát a családi alapítvány finanszírozta intézet falai közé költöztették, Richárd továbbra is láncra verve tartotta Debórát a kastély titkos alagsorában. Igaz, állítása szerint nem bántja, de hát ez akkor is tébolyult állapot!

Mi a fenét kellene tennem? Ha a lelkiismeretemet követem, és mielőbb rendőrségre küldöm Richárdot, Lulunak teszek keresztbe. Akkor visszajutnánk ugyanoda, ahol Richárd csatlakozása előtt jártunk, és a mai premieren felül minden betervezett előadást le kell mondanunk. Az időhúzással én is tettestárssá válok, hiszen törvénybe foglalt kötelességem jelenteni a tudomásomra jutott bűnt. De ha nem volna előírt kötelesség, a lelkiismeretem akkor is Debóra szabadságát követelné.

Felmerült bennem, hogy ma este, az előadás után lemehetnék az alagsorba, és beszélhetnék Debórával. Elmesélhetném neki a kálváriámat, megoszthatnék vele minden részletet előde, azaz az édesanyám megismert múltjából. Kifaggathatnám arról, vajon Richárd tényleg ártatlan-e, és ha igen, meggyőzhetném, hogy ezt a rendőrségen is mondja el. Debóra állítólag pszichológusi álmokat dédelget, talán megértené, mennyire érzékeny ez a helyzet, és minden a lehető legbékésebben zárulhat. De mi történne, ha nem bizonyul meggyőzhetőnek? Ha utána engem is nyakig belerángatna az egészbe?

– Te azt kérdezed, mi a helyes, és mi a helytelen – tolakodik Pedro hangja a csapongó gondolataim közé. – Én azt kérdezem tőled, van-e egyáltalán helyes és helytelen? Szerinted, ha például én a klasszikus értékek szerinti úton jártam volna, most téged sminkelnélek? Az apáddal élnék egy sokak által megvetett kapcsolatban? – kérdezi a fehérítés utolsó simításai közben. – Az a fontos, hogy számunkra mi a helyes, mi szerez örömet. Az sem baj, ha a boldogságunk a világ normáival szemben áll, az egyetlen szabály, hogy ne ártsunk vele másnak.

Istenem, hol a bűn határa?!

Bárhogy logikázom, minden lépés kétségtelenül ugyanarra az útra vezet, amelyen Richárdnak mielőbb fel kell fednie a titkait. Csak úgy küzdhet meg a múltjával, ha feltárja az összes testi és lelki sebét. Én kizárólag kitárulkozásra ösztönözhetem, illetve, mint jó testvér, támogathatom, ha emiatt omladozni kezd az élete. Ahogy Lulut is támogatni fogom, ha a ránk vetülő múlt megroppantja anyagilag.

– Mit tennél, ha ismernél egy titkot, ami alapjaiban változtatja meg emberek életét? – érdeklődöm Pedrónál.

– Az egész emberiségét? – kérdez vissza a szememet festve.

– Nem – mosolyodom el. – Csak néhány családét.

– Fájdalmas titok? – puhatolózik, én pedig óvatosan bólintok. – Megtartanám magamnak, hiszen a titkokat azért hallgatjuk el, mert fájdalmat okoznak.

– És ha az érintettek olyannyira akarják tudni a titkot, hogy a kiderülése érdekében mindent elkövetnének?

– Melyik ember ne akarna minél több titok birtokában lenni? – vigyorodik el. – De a titok olyan, mint a hamburger. Finom, de minél többet eszel, annál termetesebbre hízol, végül szidod magad, amiért annyit zabáltál.

Pedro megnevettet, ami jelenlegi helyzetemben komoly teljesítmény. Oldottságomban arra jutok, hogy bár különböző okokból, de A pillangó és a herceg mindenkinek fontos, ezért legyünk túl a ma esti premieren, utána pedig meglátjuk, pontosan milyen terv szerint igyekszünk helyrehozni azt, amit Székely Csaba tönkretett.

– Mit gondolsz a birtoklási vágyról, ha személy a tárgya? – terelem új mederbe a beszélgetésünket. Jólesik, hogy valakivel, ha csak rébuszokban is, de kibeszélhetem a problémáimat.

– Ez igazán érdekes kérdés – hümmög, majd a pirosítóért nyúlva közi: – A férfi alaptermészetének része a birtoklás iránti vágy. Ennek fényében képzeld el, milyen lehet két férfi kapcsolata – forgatja a szemét. Természetesen apám és a saját viszonyára céloz. – A szerelem valójában vörös szaténba csomagolt erőszakos akarás. Úgy vágyjuk a másikat szőröstül-bőröstül, mindenestül magunkévá tenni, hogy közben pontosan tudjuk, a birtoklástól csak sérülhetünk. A boldogság folyamatos harc eredménye. Aki elkerüli a konfrontálódást, lesheti a királyfit – mondja kacsintva. – Meglátásom szerint, a mindent elsöprő szerelmekben mindkét fél birtokolni akarja a másikat, ettől lesz a kapcsolat emésztően borzalmas, vészjóslóan romantikus és gyönyörűen végzetes – néz merengve a semmibe.

A szeretet a rettenet jóslata. Ha megszeretünk valakit, idővel biztosan sok borzalom szakad miatta a nyakunkba, hiszen önmagunk elveinek szétrombolásán felül a másik szenvedéseiben, gyötrelmeiben is tartócölöpökként állunk. És ez a szeretet összes árnyalatára vonatkozik.

A nagykorúvá cseperedett Richárd például színtiszta szeretetből maradt a haldokló édesanyám mellett, a lehető legtöbb időt akarta vele tölteni, hogy ezzel is megkönnyíthesse számára az elmúlást. Majd szeretetvezérelve és az összes ellenérzését leküzdve, megtette a legalább annyira kegyes, mint amennyire kegyetlen lépést…

Istenem, hol a bűn határa?

A szeretet borzalmas, mégis vágyik rá az ember, mert megment valami sokkal szomorúbb állapottól, a feneketlen magánytól. Én pedig most, a személyiségembe furakodó tragédiáktól magányosnak érzem magam. Az elmúlt húsz, ködfátyollal átszőtt évem a mai nappal végre kitisztult, immár egészen másképp látom az életemet. Őrültség volt Antonnal összevesznem, hiszen ő mindössze szeret, és nem vár többet kölcsönösségnél. Amint elüldözzük a kettőnk közötti elhidegülést, boldogan élhetünk. Ehhez muszáj elhatároznom, hogy tényleg őt akarom, és az összes áldozatával együtt hagynom kell, hogy szerethessen. Erre vágyom?

Pedro az ajkamat rúzsozza, én pedig kegyetlen kérdést fogalmazok magammal szemben, de azt hiszem, ebben a helyzetben helytelen volna finomkodni. Vajon, ha Richárd múltja nem fonódna össze az enyémmel, és elfojtásai okán nem tűnt volna annyira titokzatosnak, miként alakulna most a jövőm? Vajon otthagytam volna azon az estén Antont? Vajon gondoltam volna rajta kívül más férfira potenciális jövőképként? Vajon…?

Ahogy Margó mondta, a volna a legnyakasabb élősködő, ami életünk végéig a lelkünkbe vájt csápjaival szipolyoz. Imént Pedro is megerősítette bennem, nincs jó vagy rossz, kizárólag ilyen és olyan döntés létezik. Soha nem tudom meg, merre haladt volna az életem, ha akkor este Antonnak kedvezek, és elmegyek vele az árverésre, ami apró áldozatként csupán néhány órát vett volna el az életemből. Talán békében élnénk, de talán éppen ez a bús kaland kellett ahhoz, hogy megacélosodhasson az évek alatt ellágyult kapcsolatunk. Bárhogy is legyen, egyvalamiben egészen biztos vagyok: mielőbb látni akarom Antont. Mert hiányzik. Ő évek óta mellettem áll, szemérmeskedés nélkül beszélhettem ki neki az összes bánatom és örömöm, még akkor is, ha ezeket esetleg gyarlóság szőtte. Szeretném vele most is megosztani a gondolataimat, de előbb bocsánatot kell tőle kérnem.

Remélem, megbocsátja a szédületem.

Anton mellett biztonságban érzem magam, bízom benne, ismerem, és tudom, tőle nem érhet kellemetlen meglepetés.

Szeretem.

Ő az enyém.

A szerelem örökkévalósága talán valóban a kölcsönös birtoklásban rejlik.

– Készen vagy! Gyönyörű vagy! – mosolyog rám Pedro. – Eljött a te időd! Ez egy különleges este, ami mindent rendbe fog tenni. Ez a te estéd! Mutasd meg, hogy te vagy a legjobb!

Könnyeimmel küzdve megköszönöm Pedrónak a sminket, majd visszatérek a saját öltözőmbe, és rögtön a telefonomért nyúltok. Tegnap este, amikor a Miss Mambóból a Székely-birtok felé vezető úton megcsúsztam a kocsival. Lulu és Pedro után Antont is felhívtam, szerettem volna megkérni, hogy valamelyikük jöjjön értem, ám apámék akkor már kikapcsolták telefonjukat, Anton pedig nem fogadta a hívást. Csak ma, amikor Richárd vallomása után a Millennium Event Center felé autóztunk, vettem észre, hogy visszahívott, de abban az állapotomban inkább eltettem a készüléket.

Átgondolom, a köztünk történtek fényében mit írhatnék Antonnak, végül arra jutok, inkább személyesen foglalnám össze számára a bennem lévő kavalkádot. Megkérem, hogy este, a premier után találkozzunk. A telefon éppen jelzi, hogy elküldte az üzenetet, amikor az öltöző bejárata fölé szerelt hangszóróból Lulu színpadra hívó szava harsan.

– Tudod, hogy nem lenne szabad innod! – feddem a cefreszagot árasztó Carlost.

– Kis lélekerősítő lámpaláz ellen – felel dadogás nélkül, amitől elfog a pánik.

– Nem kellene tönkretenned az előadást – morgom.

– Nem én vagyok az, aki tönkretesz dolgokat – felesel, majd arrébb lép.

Nagy a nyomás Carloson, komoly megmérettetés számára a premier. A lélekerősítővel nincs is bajom, gond abból lehet, ha az alkohol tompította koncentráció miatt elhibázza a koreográfiát. Nála sosem lehet tudni, mit húz elő a kalapból, legutóbbi rumozása eredményeképpen öngyilkossággal fenyegetőzött, ugyebár.

– Jól sikerült az éjszaka Annával? – terem mellettem Gábor, aki a Miss Mambóban meglesett bensőséges viszonyunk fülledt folytatásában reménykedik.

– Félreérted a helyzetet.

– Biztosan – mondja, és tudom, egy szavamat sem hiszi. – Gabriellával a lehető legjobban alakultak a dolgok. Bár őszintén szólva, nehéz az ágyban egy olyan nővel, akivel valaha erőszakoskodtak. De az biztos, hogy érzelmileg a legkielégítőbb, akit csak kívánhattam magamnak.

Gyűszűnyire zsugorodik a gyomrom. Testközelből kísértem figyelemmel, mennyire nehéz a nemi erőszakon átesett nők élete, és azt is pontosan tudom, milyen intenzitással tudnak szeretni. Szerencsémre, mielőtt bármiféle reakcióra kényszerülnék, Annaróza kilép az öltözőjéből, és magára tereli a figyelmet. Bőre hófehér, ajka vörös, szeme fekete tussal húzott, fején fekete paróka, kosztümje kimonóra hasonlít.

– Tökéletes! – kurjant a hátam mögül Lulu, majd szapora léptekkel Annarózához siet, megragadja a kezét, és torkát köszörülve ösztönző beszédbe kezd:

– Ezért az estéért dolgoztunk oly…

– Én szeretném – szakítja félbe kedvesen Annaróza, majd a színpad mögé gyűlt szereplőtársainkhoz fordul. – Eljött a bizonyítás estéje! Ma megmutatjuk, hogy az élet megannyi akadálya megingathat, de kárt nem tehet bennünk! Hogy a lélek olyan, mint a testünk sejtjei, idővel regenerálja magát. Mi vagyunk az élő példái annak, hogy… – Elcsuklik a hangja. – Sötétben is születhetnek csodák.

Annaróza az édesanyjáról szóló keserű történet hatására minden tekintetben a Lélektánc csoport tagjai közé olvadt. Az eddigi, kétséggel átszőtt remény tragédiába fordulva, valamiféle biztos hajtóerőként ég el a lelkében. Végignézek a Lélektánc tagjain, mindannyian érzékenyülten figyeljük a vezetőnket, és várjuk, hogy a bemutató kezdetével belekóstolhassunk munkánk beérett gyümölcsébe, majd a vastaps idején közösen intünk be a bennünk élősködő nyavalyáknak, amik folyton azt sugallják: nekünk semmi esélyünk a sikerre.

– Kéz- és lábtörést, lélektáncosok! – mosolyog Annaróza, majd azt kéri, miután háromig számol, üvöltéssel demonstráljuk közösségünk összetartó erejét.

Egy.

Kettő.

Három.

Együtt vagyunk.

A társulat tagjai elvonulnak, hogy színpadra lépésük előtt még utoljára végiggondolják a koreográfiát, Annaróza pedig hozzám lép, és félrevon.

– Bárhogy is történt… – süti le a szemét. – Bármit is tettél… – pillant újra rám. – Ma mindketten ugyanazért az emberért táncolunk. Kaptunk egy lehetőséget arra, hogy egymást támogatva, egyszerre engedjük el a múltat. Testvéremként tekintek rád, és segítelek, amiben csak tudlak. Az édesanyámmal közös videóitok és a történeteidből áradó szeretet alapján úgy érzem, ez így helyénvaló.

Az emelkedett hangulat tetőtől talpig átjár, majd a fejembe száll. Átölelem Annarózát, ő pedig vonakodva ugyan, de viszonozza a gesztust. Miután megtudta, hogy Rózsa a kezem által vesztette életét, szinte egy szót sem szólt hozzám, a főpróbán is pocsék alakítást nyújtottunk emiatt. Fogalmam sem volt, mit gondol rólam és a múltamról, azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy örök életre meggyűlölt. De a fejlemények szerint rendelkezik a mindennél többet érő erénnyel, a megbocsátás képességével. Mint egy pezsgőtabletta, úgy oldódik bennem a félelem.

– Készen állok! – suttogom Annaróza fülébe.

Nem érti, mire célzok, majd mielőtt kérdezhetne, kibújok a kosztümöm piros felsőrészéből. Perifériámból látom, ahogy széles mozdulataim hatására a társulat tagjai egy emberként fordulnak felém. Megbámulják ugyan a hegekkel tarkított, meztelen felsőtestemet, ám szörnyülködő megjegyzés vagy tolakodó kérdés egyiküktől sem érkezik. Büszke vagyok a múltamra, pontosabban arra, hogy kibírtam és túléltem. Annaróza, kézen fog, a színpadi feljáróhoz vezet.

– Büszke vagyok rád! – mondja őszinte elismeréssel.

Nem hittem volna, hogy valaha lámpaláz nélkül fogok színpadon állni, pláne félmeztelenül. Észre sem veszem a közönség érdeklődő tekintetét, olyan könnyeden és gördülékenyen táncolunk Annarózával, mint még egyetlen próbánkon sem sikerült. Lulu biztosan ugrál örömében a világosító pultnál.

Vasárnapi, balul elsült tangózásunk előtt huszonhárom éves koromban táncoltam utoljára: Rózsa kérte, hogy keringőzzek vele. Teste már törékenyen vékony, bőre aszott, tekintete szürke volt. Lábfejemre lépett, úgy vezettem, ahogy kislányát táncoltatja az édesapa. Ő eközben a fülemhez hajolt, és fátyolos hangon szabadkozott, amiért nem az alkalomhoz öltözött, én pedig megnyugtattam, hogy gyönyörű. Fakón kikacagott, majd fanyar hangsúllyal azt mondta, mindig is gyönyörűen szeretett volna meghalni. Kérdeztem, miért mondja ezt, ő pedig a lehető legtermészetesebben közölte: „Nincsenek illúzióim, Richárd. Meggyógyulni nem fogok, a hátralévő időben csak szenvednék. Segíts nekem meghalni!”

Az előadás, Annaróza által tegnap Aktus-jelenetnek nevezett részéhez érkezünk. Feldereng, milyen meggyőződéssel beszélt az első szexuális aktus fontosságáról. Igaza van, az első szerelem, az első szeretkezés és az első pofon végigkíséri az életünket, a szerencsésekben kellemesen bizsergő érzéseket ébreszt a nosztalgia. Igaz, engem gyászba borít az élmény, a szenvedélyt mégsem irtotta ki belőlem. Annaróza mindent belead a táncba, szinte olvad az ujjaim között: összes porcikájával magáévá teszi, kiélvezi a zenét, vonaglik, lüktet és zakatol a teste. Szerencse, hogy a darab kísérőzenéjét árasztó hangszórókat a közönség felé fordították, így a színpadon hallatott nyögések, nyüszítések és fújtatások nem szűrődnek ki, különben a férfinézők többsége egyre jobban duzzadó bajban vörösödne.

A koreográfia egyik legbensőségesebb pillanatában egy eszelős férfihang harsan a hátam mögül:

– Elég!

Carlos az.

Hogy kerül a színpadra, hiszen nincs jelenése, ráadásul szövegelnie egyáltalán nem kell. Te jó ég, pontosan egy hasonló szituációtól tartottam, amikor az ivászata miatt aggodalmaskodtam! Annaróza a bőrömbe vájja a körmét, felszisszenek, majd elengedem, ő pedig kettőnk közé lép. Utána pördülök, és a Carlos által ránk szegezett pisztoly csövével nézek farkasszemet.

Mi a fene?!

– Carlos, kérlek, tedd azt le! – emeli nyugtatóan a kezét Annaróza.

– Persze, rögtön! De előbb véget kell vetnem ennek az őrületnek – húzódik halvány mosolyra a szája, majd hirtelen elkomolyodik.

Döbbentem nézek a haveromra, aki világéletében jámbor fiú volt. Néha ugyan szájalt, és gyakran hajmeresztően agresszív kinyilatkoztatásokat tett, a cselekvésig soha nem jutott. Most mégis fegyverrel hadonászva acsarog rám.

– Elvett tőlem!

A technikai fülkében dirigáló Lulut olyannyira megdöbbenthette a közjáték, hogy még a zenét is elfelejtette leállíttatni. Bízom benne, hogy mielőbb magához tér, ugyanis komoly logikai feladat lesz részéről a segélyhívás. A színháztermet, hogy a csörgő, rezgő telefonok még véletlenül se zavarhassák az előadásokat, térerő szempontjából leárnyékolták, tehát már a rendezvényközpont biztonsági szolgálatának riasztásához is a folyosóra kellene kijutni. Ha egyáltalán strázsál az épületben a leginkább dísznek tűnő portáson felül rendes őr.

– Miről hadoválsz? – kérdezem. Próbálom megfejteni mi üthetett belé, de ő rám se hederít, és Annarózának tesz vallomást.

– Amikor megláttalak, azonnal beléd szerettem. Te voltál a lány az álmaimból. Szerinted mi másért kezdtem egy érintésalapú csoportterápiára járni, ha nem miattad? Nem érdekelt senki és semmi, minden nap arra vágytam, hogy melletted legyek! – bömböli. – Ricsit is azért vittem, hogy dicsekedjek neki veled. Belerondított az egészbe azzal, hogy balesetet okozott. Ha akkor figyelmesebb, nem süllyedtünk volna idáig!

Észrevettem, hogy Carlos ritka tisztelettel viseltetik Annaróza iránt, de mélyebb érzelmekre nem számítottam. Meglehetősen vakmerő és narcisztikus gondolat Carlos részéről, hogy Annaróza férfiként tekint rá. Azt hittem, Szofi körül legyeskedik, vele még össze is illenének.

– Te erőszakoskodtál, hogy kérjen bocsánatot – ágál Annaróza, Carlos viszont süketen szövegel tovább.

– Azt hittem, hálás leszel nekem azért, mert sikerült Ricsiből kicsikarnom egy ajánlatot arra, hogy bármiben segít – monologizál a megveszett barátom. – Aztán jött Teo! Fogdosott téged, amitől elfogott a kényszer, hogy ártsak neki. Kifröcsköltem egy fél flakonnyi folyékony szappant az öltözőben, hogy elcsússzon rajta. És nagyon boldog voltam, amikor megtörtént – villant ördögi mosolyt. – Csak azzal nem számoltam, hogy a balesete kockáztatja az előadást. Helyre kellett hoznom, amit elrontottam, pechemre nem találtam Ricsinél jobb megoldást. Azt hittem, nekem leszel hálás, amiért rábeszéltem, ehelyett összeszűrted vele a levet! Elvett tőlem! Nem lett volna szabad! Nem lett volna szabad! – üvölti.

– Nem történt köztünk semmi! – emeli fel mindkét kezét Annaróza.

– És a tegnap esti csók semmiség? – csattan fel Carlos, majd gúnyosan folytatja. – Hallottam, mennyire összemelegedtetek tegnap a Miss Mambóban. Ne is tagadjátok, Gabrielláék mindent elmeséltek! – Undorodó képet vág.

Gábor és Gabriella minden bizonnyal boldogan újságolták a társulat tagjainak, hogy összefutottak velünk az este, majd elpletykálhatták, mennyire intim közelségben láttak bennünket. Fogalmuk sincs, hogy enyelgés helyett súlyos dráma zajlott közöttünk.

– Elvett tőlem, ezért lakolnia kell! Ezt diktálja a becsület! – bámul rám meredten Carlos, mégis Annarózának címzi a szavait.

– Őrültségeket beszélsz! – nyögi Annaróza.

Carlos mélyen maga alá került. Az ilyen végletes esetekben kizárólag erővel lehet eltántorítani a tervétől. Nekem pedig jelenleg nincs fegyverem. Kiszolgáltatottságomban jeges tenyérrel szorítja nyakamat a pánik. Lulu felocsúdhatna már, és tehetne valamit, különben…

– Megengedhetem azt a luxust, hogy őrültségeket beszéljek, nem? Hiszen őrült vagyok – provokál. – Igazán felelősségre sem vonhatnak azért, amit most teszek. A sorsom előre elrendeltetett, mindenki arra vár, hogy valami borzalomra vetemedjek. Nesze nektek borzalom! – epéskedik.

– Carlos, miért akarod elhitetni, hogy rossz ember vagy? Nem vagy az, és ez a lépés nem tesz különlegesebbé vagy érdekesebbé – próbálkozik Annaróza, de mindhiába.

– Állj arrébb, Anna! Ne védd a hitványt!

Az alkohol felszívta a józan ítélőképességét, lefegyverzéséhez össze kell zavarnom. Nyilván arra számít, hogy gyáván, magam előtt pajzsként tartom Annarózát, ezért megpróbálok kilépni mögüle.

– Legyünk túl rajta! – közlöm határozottan.

Annaróza nem hagyja, hogy szabad prédává váljak, széttárt karral sasszézik előttem.

– Nem hallani! – kurjant fel a nézőközönségből egy nő. Biztosan azt gondolja, hogy párbeszédünk az előadás része. Hatalmasat téved.

Remélem, Carlos kizárólag rám koncentrál, és még véletlenül sem jut eszébe a közönségből túszt ejteni. Hogy biztosan magamon tartsam a figyelmét, ismételten megkísérlem félretolni Annarózát.

– Hagyd, hogy megtegye! Hagyd, hogy vége legyen!

– Elég meggyilkolt ember van a múltadban, nem hiányzik még egy! – dacol a válla fölött hátrasandítva.

– Milyen önfeláldozó vagy, Ricsike! – vigyorog rosszmájúan Carlos.

– Tedd már le végre azt az átkozott fegyvert! – ripakodik rá Annaróza.

Carlos megdermed, és fájdalmas, kiábrándult tekintettel bámul Annarózára. Egy kósza pillanatig megijedek, hogy csalódottságában őt is fenyegetni kezdi, ehelyett felnyög:

– Miért nem veszel komolyan? Mi kell, hogy komolyan vegyél? – kérdezi rezzenéstelen arccal, majd égnek emelve elsüti a fegyverét. – Ha a színpadon feltűnik egy fegyver, az el is sül, ugyebár!

A nézőtéren többen felsikoltanak, és a zene, mintha elvágták volna, megszakad. Lulut talán a lövés hangja zökkentette ki döbbenetéből, remélem, most már mielőbb megtalálja a módját, hogy segítséget hívjon, nincs hangulatom egy színházteremnyi ember előtt feldobni a bakancsot.

– Kérlek, ne csináld ezt! – fogja Annaróza könyörgőre. – Az egész egy hatalmas félreértés! Tedd le a fegyvert, és beszéljük meg!

– Ezen nincs mit megbeszélni! – makacskodik Carlos, majd újra a levegőbe lő.

A robbanásszerű hangot felerősíti az elcsendesült színházterem akusztikája, a közönség egy emberként tartja vissza lélegzetét, ami kétségbeesett sustorgásként szakad fel. Carlost megszeppenti a rászegeződő figyelem.

– Én… Én… Én… Szeretlek téged! – makogja. – Ő pedig megbolondított téged! Ezért bűnhődnie kell!

– Kockáztatnunk kell! – súgom Annarózának.

– A nagy fenét – suttogja.

– Anna, állj el előle! – kap újult erőre Carlos.

Bosszant, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás. Nem tudok felelősséget vállalni a teremben ülő több száz emberért, ráadásul Annaróza sem enged cselekedni.

– Tedd le azt az átkozott fegyvert, mielőtt megsebesítesz valakit, haver! – kísérlek ismét Annaróza elé kerülni, ő azonban kicselezhetetlen.

– Ez egy remek ötlet! – csillan fel Carlos szeme.

A fenébe! Hogy lehetek ekkora idióta?

Carlos az első sorban ülő padlizsán hajú, kosztümös asszonyhoz lép, felrángatja a székéről, majd a pisztolycsővel túszának halántékára célozva, látszólag hidegvérrel közli Annarózával:

– Addig lövöm le sorban az embereket, míg el nem állsz előle!

A szerencsétlen, túszként használt hölgy retteg, halványlila gőze sem lehet, mi történik körülötte. Egy színházteremben mindig talány, mi hamis és mi valós. Felelősséggel tartozom az elkapott asszonyért. Felelősséggel tartozom a teremben összegyűltekért. Ahogy Annaróza, úgy én sem engedhetem meg, hogy még valaki meghaljon miattam.

– Fejezd be! – ordítok Carlosra, majd Annarózának címzem: – Nem fog meghátrálni. Állj arrább!

– Nézzenek oda, valamiben egyetértünk! – gúnyolódik Carlos. – Ha annyira odavagy érte, hallgass rá, Anna!

– Miért csinálod ezt? Ha azt mondod, hogy szeretsz, miért teszed ezt velem? – kérdezi Annaróza elcsukló hangon.

Ekkor történik valami, és Carlos arcáról leolvad a büszke, dölyfös mosoly. Korábbi monológjában megjegyezte, kiborítja, ha Annarózát sírni látja. Gyanítom, a női könnyek valamilyen gyerekkori trauma részei lehetnek. Megzavarodik tőlük, és zaklatottan kérleli:

– Ne sírj! Utálom, ha sírsz!

– Miből jöttél rá, hogy történt valami borzalom Székely Vilmosék fiatalkorában? – érdeklődik Laura, míg autójával a Millennium Event Center felé közelednek. Jóval gyorsabban, mint ahogyan azt a sebességkorlátozás engedi.

Dávid a budai, zöldövezeti környéket kémlelve válaszol: – Az első jel az volt, hogy bár Vilmos ismerte Orbánt, azt mondta, szívességet tett régi barátjának, amiért gyakornokként alkalmazta a nevelt lányát. A beszámolód alapján Orbán nem szíveli, sőt elutasítja a pszichológiai tanokat, így egyértelművé vált, hogy a régi barátság valójában régen megszakadt barátság lehet. Ha pedig egykor barátok voltak, és Orbán szélsőségesen viszonyul a lélek-, valamint elmegyógyászathoz, gyaníthatóan valamiféle elmérgesedés fertőzhette meg a kapcsolatukat – elemez Dávid. – Eközben pedig tudjuk, Orbán kizárólag pszichológiai szakvéleménnyel tudta fészkébe fogadni madárkáit, tehát megvetése ellenére szüksége volt egy elismert doktor közbenjárására. Hogy férhetett ez össze?

– Úgy, hogy Orbán egy ismerőstől szerezte a szakvéleményeket – vágja rá Laura.

– Pontosabban kizsarolta – bólint a kriminálpszicho-lógus. – Mindegyikük jelen volt a fiatalkori botlásnál…

– Botlásnál azért egy kicsit súlyosabb véteknek gondolok egy gyilkosságot – szól közbe Laura.

– Egyikük sem tudta pontosan, melyikük gyilkolt, ezért annak ellenére véd- és dacszövetséget kötöttek, hogy viszonyuk, hogy is mondjam… Megerjedt. Hiába akartak távol maradni, szükségük volt egymásra, hiszen ha az egyikük rosszul jár az életben, bosszúból magával ránthatta volna a többieket is. Körbezsarolták egymást.

– De ez törvénytelen – mormolja a nyomozónő, miután bosszúsan konstatálta, a Millennium Event Center kültéri parkolója dugig telt. – Mármint, hogy például Vilmos mindenféle megalapozott vizsgálat nélkül szakértői véleményt adott a madárkákról, így pedig gyilkosokat mentett fel a bíróság.

Dávid előbb elvigyorodik a nő törvénytisztelő kijelentésén, majd folytatja:

– Elméletben törvénytelen, ám gyakorlatban nehezen leleplezhető összefonódásokról beszélünk. Pláne, ha magasabb pozícióban lévő férfiak is részt vesznek a folyamatban.

Vajon milyen magaslatokig kell jutni ahhoz, hogy éveken keresztül vagy akár az örökkévalóságig titokban tarthatóak legyenek a Platina tagjainak mocskos titkai?

– Vilmos azt mondta, négyen-öten voltak – számol Dávid. – Abból három főt ismerünk, a maradék egy-két emberről fogalmunk sincs. Egyik, a hiányos adatok miatt talán a rendőrségnél vezető, a másik még befolyásosabb lehet.

– Politikus? – veti fel a nyomasztó kérdést Laura, miközben a rendezvényközpont mélygarázsának lejárójára kanyarodik.

– Nem feltétlenül. A politika változékony, a nagyobb vállalkozások akár a különböző érákon is átívelnek. A politika függ a gazdaságtól, ezért egy-egy nagyobb volumenű vállalkozónak gyakran az ország vezetőinél is erősebb az akarata. De ezen ajtók mögé nekünk most nem kell bekukucskálnunk – teszi hozzá mosolyogva.

Laura azért nagyon szívesen felnyitná ezeket az ajtókat is, ki tudja, mennyi mocsok gyűlhetett fel mögöttük…

– Székely Csaba tulajdonképpen sikeres, győztes típus. Gazdag, ráadásul jóképű volt – állapítja meg a nő parkolóhelyet keresve. – A pszichopatákat pont nem így képzelem el.

– Nincs összefüggés az anyagi biztonság és a pszichopata jellemvonások között. Igaz, a stresszor, azaz a kiváltó ok általában valamiféle, de nem feltétlenül anyagi jellegű nyomorúság hatására tör elő – magyarázza Dávid. – Csaba esetében az aktiváló körülmény mindenképpen a Hollandiából hazahozott prostituált öngyilkossága volt, ami összekapcsolódott az elméjében az anyja szörnyűségével. Tulajdonképpen minden foglyul ejtett nővel azt igyekezett bizonyítani, hogy a szülei tragédiába fulladt házassága működhetett volna. Jobb akart lenni az apjánál.

– Mit gondolsz, a fia szemtanúja volt a borzalmaknak? – A kérdés még számtalan újabb felvetést foganatosít Laurában, de egyelőre ezzel is elég megbirkóznia.

– Valószínűleg igen – bólint Dávid. – Hiszen Csaba egy számára feldolgozhatatlanul hiányzó apaképet kívánt pótolni. Bizonyítani akarta, hogy az ő értékrendszere helyes és követendő. Egy férfi pedig ösztönösen igyekszik a saját elveit a fiába nevelni.

– Lehet, hogy Richárd meghajlott apja nevelő akarata előtt? – szörnyülködik Laura. – Hiszen Debóra még nem került elő. Talán Richárd folytatja azt, amit az apja elkezdett? – kérdezi, de Dávid nem felel. Biztosan nem akar találgatásokba bocsátkozni, a nyomozónő pedig képtelen megfékezni a gondolatait: – Szerinted igaz a mondás, miszerint az apa bűne a fiúra száll?

Túlságosan is elgondolkodtató kérdés ez a kriminálpszichológus számára, hiszen míg ikertestvére gyilkossági kísérlet miatt került a pszichiátriára – ráadásul Dávidnak is bőven akadnak démonai –, apjuk köztiszteletben álló rendőr volt. Vajon a genetika az ilyen jellemvonások tekintetében is hatással van az egyén fejlődésére? Talán Dávid apjának is akadhatnak baljós víziói, illetve vágyai? Vagy a hasadtság nem örökletes? Másfél éve, utolsó közös ügyük során Laurában már felmerült ez a kérdés. Akkor a kriminálpszichológus kibújt a válasz alól, és most sem tesz másképpen: – Az emlékek terhét egészen biztosan örök életre viselni fogja.

Laura végre talál egy helyet, leparkol, majd előtúrja zsebéből a megrezzenő mobiltelefonját. Remek időzítéssel, éppen, amikor a zakkant szülőkről témáznak, az anyja keresi. Napok óta tervezi, hogy viszonyuk enyhítése, valamint Sáráék válási ügyének tisztázása céljából felhívja Mariannt, de az események mindig magával sodorták, és a mostani sem a legideálisabb helyzet csacsogásra, ezért inkább elutasítja a hívást. Kis belső hezitálás után Dávidra pillant, mire a férfi somolyogva sandít vissza rá.

– Anyám volt – magyarázza, pedig egyáltalán nem tartozik elszámolással.

– Sejtettem – feleli mindentudó mosolyával a kriminálpszichológus, majd udvariasan betessékeli maga előtt a liftbe a nőt.

Dávid egészen biztosan azt gyanítja, Róbert hívását utasította el. Pusztán a feltételezés is kifejezetten kínos, hiszen Laura még mindig nem tudja, pontosan mi is történt köztük a bilincses éjszakában. A liftben kialakult kínos csendet Dávid töri meg:

– Tudtad, hogy Szent Bálint nemcsak a szerelmesek, de a lelki betegek védőszentje is volt?

– Akkor A pillangó és a herceg kitűnő időzítéssel debütál a színpadon. Szerelmi dráma egy lelki sérültekből álló csoport előadásában – adja a lehető legsemlegesebb választ a nyomozónő.

– És azt tudod, hogy Japánban a nők ajándékozzák meg a férfiakat? – fordul a nő felé a kriminálpszichológus, Laura mégis meredten bámul előre. – Csokoládéval. Ha egy hónappal később a nők nem kapnak viszonzásul fehér csokoládét, a következő hónap tizennegyedikén szerelmi gyászként jajangmyeont esznek, ami egy fekete szósszal elkészített tészta – búgja Dávid.

A nyomozónő alsó ajkába harap, nehogy kompromittáló választ dörögjön, majd kiszáll a felvonóból, és határozott léptekkel a színházterem irányába halad. Arra számított, hogy amint a Millennium Event Center személyzete megneszeli őket, lecsapnak rájuk, és feltartóztatják. Legnagyobb meglepetésére senki nem állja útjukat. A színházterem bejárata előtt elszórtan pamlagok állnak, egyiken egy öltönyös fickó ül, kezében nagy csokor fehér rózsa. Ekkor Laura tompa durranást hall, amire az öltönyös is felkapja a fejét, egy pillanatra össze is néznek. Biztosan az előadás során használt egyik lámpa robbant fel, megesik az ilyesmi.

– A sós karamellás trüffelgolyó valami isteni – jegyzi meg Dávid.

Laura megtorpan.

– Azt várod, hogy csokit vegyek neked? – kérdezi kimérten.

– Most, hogy felvetetted az ötletet – hümmög a férfi. – Lebilincselő kedvesség volna a részedről.

A férfi kacér, bizalmaskodó megjegyzése övön alul éri Laurát. Szeretne végre tisztán látni, ehhez azonban nyíltan fel kell tennie a kérdést: – Elárulnád, mi történt közöttünk tegnap este?

– Nem emlékszel? – ráncolja homlokát a férfi.

– Miért hozol még inkább zavarba azzal, hogy visszakérdezel? – sóhajt Laura, majd folytatja útját a színházterem irányába. – Nyilván azért kérdezem, mert nem emlékszem. Miért kell ennek még nyomatékot is adni? Lehetnél úriember – csíp oda zárszóként.

– Vittem neked szusit, beszélgettünk, aztán nyugovóra tértél – sorolja a férfi.

– Erre emlékszem – kacag fel Laura. – Arra nem emlékszem, hogy utána mi történt.

– Mire vagy kíváncsi?

Laura a színházterembe vezető, nehéz ajtó kilincsébe kapaszkodik.

– Arra, hogyan kerültél az ágyamba – suttogja.

– Te hívtál – von vállat a férfi.

Hiába is leplezné, Dávid tekintete izzik: élvezi, hogy a bolondját járathatja a nővel. Megpróbálja kicsikarni belőle az arcpirító kérdést, ám Laurát nehéz zavarba hozni.

– Volt köztünk…?

– Szexeltünk-e? – szakítja félbe derűsen a kriminálpszichológus.

– Megtennéd, hogy nem kürtölöd világgá? – pisszegi le a nő, Dávid viszont bűnbánat nélkül vigyorog. – De mit is várok attól a férfitól, aki trüffelt nassol! – jegyzi meg vitriolosan, majd szemét forgatva belép a sötét színházterembe. A fényviszonyokból ítélve javában folyik az előadás, zene mégsem hallatszik.

– Tényleg nem emlékszel, mi történt? – nógatja immár fojtott hangon, de még mindig derűsen Dávid.

Most elkapja!

– Ha maradandó élmény lettél volna az éjszaka, biztosan emlékeznék – karmol oda, a kriminálpszichológusról pedig bizonyosan lepereg a sértés.

Laura vesztett, képtelen sarokba szorítani Dávidot. A színpad felé fordul, ahol még kínosabb meglepetés éri: egy férfi fegyvert fog egy idősebb, padlizsánszín hajú asszony halántékához. Megismeri a pasast, ő volt az, akivel Laura összeütközött, amikor a tegnapi nap folyamán bepillantást nyert a darab próbafolyamatába. Talán ez a darab kulcsjelenete, és belerondítottak a nagy pillanatba? Laura a közönségre sandít, és a riadt tekintetekből kiolvassa, az iménti durranás nem lámparobbanás, hanem pisztolydördülés volt. A fegyveres észreveszi őket, és értetlen tekintettel feléjük fordul. A nyomozónőben szerencsére erősebb a rutin a döbbenetnél.

– Kérem, tegye le a fegyvert! – szól a legmegnyugtatóbb hangján.

– Maguk meg kicsodák? – nyüszít a kétségtelenül labilis állapotban lévő férfi.

– A nevem Fényes Laura, nyomozó vagyok. A társam dr. Lengyel Dávid – mondja jól tagoltan. – A rendőrség már úton van a színházhoz.

Blöfföl. Laura még mindig nem értesítette a rendőrséget, ami a fejlemények tükrében elég nagy hibának tűnik. De hát miből gondolhatta volna, hogy a színházteremben éppen egy fegyveres férfiba botlik? Az orra előtt zajló incidens elméletileg nincs összefüggésben a polaroid-üggyel, közvetlenül legalábbis biztosan nem. Véletlenül keveredett bele a szituációba. Már ha léteznek véletlenek. A Jó Nap Lap pakliból reggel kihúzott kártya azt üzente, hogy Mindenki meghal, de nem mindenki él. A mantra jelenleg inkább jóslatként visszhangzik fejében.

– Ha nyomozónő, akkor… – hebegi szeppenten a fegyveres. – Akkor mutassa a jelvényét!

Persze, miért ne éppen egy ennyire kényes pillanatban érje kellemetlenül a jelvénykérdés! A pokolba is, a Jó Nap Lap hatására legalább a pisztolyát eltehette volna reggel, azzal most meggyőzhetné a pasast. Nincs más fegyvere, mint a meggyőzőképessége.

– Tudunk mindenről! – igyekszik határozottsággal elterelni a nem létező rendőrigazolványáról a férfi figyelmét. – Nem kell, hogy több embernek bántódása essen.

Mi a fene történhetett itt? Miért ejtett túszt a fickó? Laura a fegyveressel szemben álló Annarózára, illetve az általa takart Székely Richárdra pillant. Miközben próbálja összefűzni a szálakat, a pisztolyos gyűlölködő fröcsögéssel kérdezi:

– Ha tudnak mindenről, miért hagyták, hogy idáig jussunk? – kacag fel eszelősen. – Maguk semmiről sem tudnak! Ez a szemétláda elvette tőlem Annát! Ezért meg kell fizetnie!

Laura összesandít Dáviddal. A szemvillanásból megértik egymást: a férfinak kell megkísérelnie a fegyveres bizalmába férkőzni.

– Értse meg, itt a vége! – veszi át a szót. – Hamarosan megérkeznek a rendőrök, innen nincs kiút – lép előre barátságosan. – Maga nem rossz ember, csak összecsaptak a feje fölött a hullámok. Túszejtés? Nem magára vall! Igazából embert sem akar ölni, csak elkeseredett. Megértem, hiszen egy nagyon szép hölgybe szeretett bele…

Tükörsimán lódít. Dávidnak még annyi fogalma sincs az előtte álló fickóról, mint a nyomozónőnek. Ahhoz azonban, hogy kibukjon a konfliktusforrás, beszéltetnie kell. Ha kérdezne, a férfi alá rendelődne, egyetlen megoldás, ha elhiteti, pontosan tudja, miről van szó. Jól csinálja. Vajon a magánéletében is ennyire könnyen vezeti orránál fogva az embereket? Például magát Laurát is?

– Maga is meg akarja baszni, mi? – csattan fel a pisztolyos, ellöki magától az kosztümös asszonyt, aki megbotlik, térde rogy, és a fájdalomtól képtelen felállni. – Vagy már meg is tette? – fogja fegyverét Dávidra a megveszekedett táncos.

Dávidban bennakad a lélegzet, biztosan nem ilyesmi reakcióra számított. Megtorpan, és megadóan magasba emeli mindkét kezét.

– Nem is ismerjük egymást – zokogja Rózsa lánya, majd óvatosan a férfi felé lép. – Mondd meg, mivel érhetném el, hogy ezt abbahagyd!

A pisztolyos a táncosnőre néz.

– Ez már visszafordíthatatlan – ingatja a fejét kiábrándult motyogással.

– Nem az! – ágál Annaróza, és váratlanul megkísérli kiütni a férfi kezéből a pisztolyt. Sikertelenül.

A fegyveres csuklója a közönség felé bicsaklik, a pisztoly eldördül. Az eddig feszült csendben ülő közönség felbolydul. Laura riadtan fürkészi a széksorokat, hogy baja esett-e valakinek, amikor meghallja Dávid hangját.

– Fejezze be, mert valaki meghal…

Újabb lövés.

Anna üzenete későn ért. Ha nem az Inkredible-nek is helyet adó bevásárlóközpontban néztem volna ki a gyémántgyűrűt, egészen biztosan lecsúsztam volna a szombati nyitvatartási időről. A decens ékszerész tamáskodva nézett rám, amiért sebzett homlokkal, borostásan, mosdatlanul, kócosan, karikás szemmel és viseltes ruhában érdeklődtem méregdrága gyűrűk után. Azt hihette, csak az idejét rabolom, majd amikor megvillantottam előtte a zsebemet nyomó készpénzköteget, hirtelen sokkal kedvesebb hangszínre váltott. Végül sikerrel jártam, sőt szerencsémre egy drágább árkategóriába eső gyémántgyűrű éppen Valentin-napi leárazásban szerepelt, tehát a rendelkezésre álló összegből még az interneten kinézettnél is fényűzőbb csecsebecsét sikerült megvásárolnom. Bízom benne, Annának is tetszik majd, ahogy azt is remélem, nem esem másodjára is pofára. Bimbi mindössze annyit írt, hogy a premier után találkozzunk. Ezt én rögtön békülő szándéknak könyveltem el, de mi van, ha valójában atombombát dobva kíván pontot tenni a napok óta húzódó állóháborúnk végére? Képes lenne erre éppen a szerelmesek napján? Kétlem, bár az utóbbi időben több, abszolút nem rá valló lépést is tett.

Mi lesz akkor, ha megvezetem saját magam, és Annának esze ágában sincs az enyhülés? Nos, akkor hülyét csinálok magamból egy színházteremnyi ember előtt, ráadásul mindehhez még egy hatalmas csokor fehér rózsát is vásároltam. Őszintén szólva fosok az elutasítástól, úgy izgulok, mint egy első randijára készülő hülyegyerek.

Késéssel, jóval az előadás kezdete után érkeztem, ezért ahelyett, hogy a színházterembe pofátlankodva megzavartam volna az előadást, inkább a bejárati ajtó előtt elszórt pamlagok egyikén várom ki a finálét. A zene kiszűrődik, bőven ráérek akkor bemenni, amikor a közönség tapsolni kezd. Sőt, talán jobb is, hogy jelenlegi, sérülékeny viszonyunkban nem látom az előadást, csak összezavarna, ha Bimbi az orrom előtt enyelegne Székelykáposztával. Akár színjáték, akár nem. Biztosan megnézem majd a darabot, kíváncsi is vagyok rá, de egyelőre büszkeség helyett haragot éreznék. Még meg kell ezt emésztenem.

Tudván, hogy van időm, bevágódom a férfi mosdóba. Nem volt időm hazamenni, és átöltözni, biztosan bűzlök, de egyszer az életben elviselhető. Jó, kínos, hogy éppen a lánykérésemkor vagyok toprongyos, de legalább lesz egy újabb kalandosan romantikus történetem az unokáinknak. A tükörben megdöbbentő látvány fogad: olyan nyúzott vagyok, mintha egyetlen nap alatt tíz évet öregedtem volna. Jéghideg vízzel átmosom az arcomat, ami természetesen egy fikarcnyit sem javít a helyzeten. Ezt teszi az éjszaka, illetve a stressz. Akaratomon kívül feldereng bennem a néhány órával ezelőtti telefonbeszélgetés a Főnök úrral, aki valójában asszony. Gyakorlatilag megfenyegetett, hogy ha nem csatlakozom a szervezetéhez, tönkretesz. Ebből a zsákutcából még valahogy ki kell tolatnom.

Visszaballagok a színházterem előtti pamlagokhoz, és kezemben a csokor virággal a gondolataim ismét Annára terelődnek. A fehér rózsa a kedvenc virága, ezt már megismerkedésünk legelején elárulta. Azóta minden Valentin-napon kapott tőlem egy hatalmas csokorral, sőt motívumként a belső combjára is felvarrtam. Rejtett tetoválásnak hittem, hogy rajtam kívül nem látja majd férfi. Vajon Székelykáposzta tud róla? Látta? Érintette? Csókolta? Minél inkább belelovalom magam a feltételezésbe, annál szorosabban fogom a virágszárakat, a rózsatövisek már a bőrömbe vájnak. Felszisszenek.

Mi a fenéért kínzom magam?

Ekkor durranást hallok. Kiegyenesedem, ereimben meghűl a vér. Isten bizony, olyan volt, mintha pisztoly dördült volna, de mielőtt ugranék, megnyugtatom magam, hogy a hanghatás a darab része lehet. Fülelek, hiszen a sokk jellemzően a csapás utáni másodpercekben alakul ki. Semmi szokatlan nem történik, a zene ugyanúgy megy tovább, így a megfeszült izmaim elernyednek. Elmosolyodom, ahogy magam elé képzelem, milyen meghökkent arcot vágott volna Bimbi, ha önjelölt hősként felrontok a színpadra.

– A sós karamellás trüffelgolyó valami isteni – hallom a távolból egy férfi hangját, majd a hozzá tartozó alakot is meglátom, amint kilép a liftből.

A pasas nálam néhány évvel lehet idősebb, mégis lényegesen komolyabb figurának tűnik. Olyan bróker vagy titkos ügynök fazon. Egy nála érettebb nő kíséri. Korukban és külsejükben – a férfi elegáns szövetkabátot visel, a nő pedig bőrben vonul – különböznek, mégis látni a körülöttük úszó rózsaszín felhőt. Alaposan lekésték a Valentin-napi programjukat, ami évődésüket hallva nem meglepő. Heves lehet a magánéletük, olyankor pedig nem számít az idő.

– Azt várod, hogy csokit vegyek neked? – csodálkozik a nő.

A férfi vérbeli bugyiszaggató vigyorral közli:

– Most, hogy felvetetted az ötletet, lebilincselő kedvesség volna a részedről.

A válasz hallatán elnyomok egy kacajt, bízom benne, nem hallják meg. Akármekkora tapló is tudok lenni, nem szívesen hallgatok ki másokat, de a férfi még talán nálam is nagyobb pernahajder, csak elegánsabban adja elő magát. Eltanulhatnék tőle néhány fordulatot.

– Elárulnád, mi történt közöttünk tegnap este? – kérdezi fojtott hangon a nő, én pedig leszegett fejjel, sunyin szorítom vissza a vigyoromat. Ezután sajnos már csak foszlányok jutnak el hozzám a beszélgetésükből, de az biztos, hogy a pasas élvezettel ugratja a nőt.

Vajon Annával mi is ennyire furcsa párnak tűnhetünk? A bájos lány és a kidekorált rosszfiú – a szépség és a szörnyeteg.

Előtúrom a zsebemből az ékszeres dobozt, felpattintom a tetejét, és megcsodálom a gyűrűt. Káprázatos és hibátlan a gyémánt. Hihetetlen, de szexuális izgalommal tölt el, ha belegondolok, milyen tökéletesen áll majd Bimbi ujján, miközben odalent simogat… Összevissza csapongó gondolataim közé ékelődik, hogy rövidesen színpadra állok, és megkérem Anna kezét. A szerdára írt szöveget egészen elfelejtettem, mázli, hogy az öltönyöm zsebe még őrzi a lánykérő szöveget tartalmazó cetlit. Előveszem, és átolvasom.

Ismét hallom bentről a durranó hangot, és újfent összerezzenek. Nem tetszik ez nekem. Feltápászkodom a pamlagról, majd a bejárati ajtóhoz lépek. Hallgatózom, de nem igazán hallok odabentről semmit. Se zene, se más hangfoszlány. Aztán hirtelen sikítás üti meg a fülemet, majd a következő pillanatban újra lőnek.

Lőnek!

Csokorral a kezemben rontok be a színházterembe.

– Dávid! – szólongatja az imént érkezett, bőrkabátos nő a karjában tartott férfit, majd a közönségbe kiált. – Lelőtték! Hívjanak mentőt! Valaki hívjon már mentőt!

Egy nő rohan el mellettem, bokáig érő szűk ruhájában csak tipegni tud, félő, hogy a nagy sietségben hasra esik. Hordóhasú férfi követi, majd sorban szaladnak utánuk a nézőközönség tagjai. A teremben elszabadult a pokol, a menekülők sikítanak, ordítanak és jajveszékelnek. A színpad egyik felén a Carlos nevű Lélektánc-tag egy pisztollyal hadonászik.

Mi a fene?

A túloldalon Anna áll, Richárdot öleli.

Meg kell védenem!

Az adrenalin minden józanságot kimos az agyamból, csokrostul a színpad felé iramodom. Ahelyett, hogy a lépcsőig futnék, a színpad szélére húzott vörös bársonyfüggönybe kapaszkodva feltornázom magam a világot jelentő deszkákra, majd Annáék mellett elhaladva Carlosra ordítok.

– Elég lesz!

A fickó rám pillanat, majd riadalmában elkerekedő szemmel hátrál. Felismerhetett, ráadásul egészen biztosan ijesztő lehet számára, hogy golyótól sem tartva, bőszülten haladok felé. Meghalhatok? Az a legkevesebb.

– Tedd le azt a kicseszett pisztolyodat, mert feldugom a seggedbe, és meghúzom a ravaszt! – trappolok felé rendületlenül.

Carlos nem válaszol, csak zavarodottan pislog, majd fejét rázva, felém célozva, minden figyelmeztetés nélkül elsüti a fegyvert.

– Baszd meg! – üvöltök fel, mivel a golyó testemben égető lávaként szétáradó fájdalmat okoz. A sokkhatástól hullámzik a gyomrom, és kiver a víz. Szerencsére néhány pillanattal később realizálom, hogy csak súrolt a töltény, a fájdalom kibírható.

– Anton, ne! – hallom Anna eszelős sikolyát, ami még a jajveszékeléstől zsongó termen is felismerhető.

Félt.

Ezek szerint szeret.

Meg kell védenem.

Carlos újra lő, és ezúttal eltalál. A golyó a bal vállamba fúródik. Alsó ajkamba harapok, érzem a serkenő vér ízét, majd a vállamból sugárzó fájdalommal megküzdve elrugaszkodom.

– Dögölj meg! – ordítom, és a jobb kezemben szorított csokorral teljes erőből megcsapom a rohadékot.

A rózsafejek, mintha felrobbantak volna, fehér szirmokra szakadva szállnak szanaszét, majd ringatózva ereszkednek a levegőben, végül a vérfoltos színpadra hullanak. Carlos megszédül, véletlenül megint elsüti a fegyverét. A golyó mellettem süvít el.

Ebből tényleg elég!

Tántorgását kihasználva kicsavarom a kezéből, majd rászegezem a pisztolyt.

Kezével igyekszik elnyomni a lövedék ütötte sebet, eközben önmagából kifordulva kiabál segítségért:

– A kurva életbe! Hívjon már valaki mentőt!

A fejetlenség megsüketítette a színházterem jajveszékelőit: mint az eltaposott hangyaboly hangyái, úgy rohangálnak fel-alá a félhomályban, egymásnak ütköznek, fellökik a gyengébbeket. A nyomozónő legszívesebben Dávid fölé tornyosulna, hogy testével védelmezhesse, nehogy az elvakultak áttapossanak rajta, de a férfi láthatóan nehezen lélegzik, nem szabad elvennie előle a levegőt.

– Tarts ki! – kéri Laura könnytől fuldokolva a férfit.

Dávid eszméleténél van, tág pupillával bámulja a színházterem plafonját, teste rázkódik, arca szürkül, vére visszaszoríthatatlanul bugyog Laura tenyere alól. Kétségbeejtően sok vért veszít. Laura tudja, muszáj csillapítania a vérzést. Jobb ötlet híján sietve lerázza magáról a bőrkabátját, kibújik a pulóveréből, és egy szál melltartóban, markában a gömbbé gyűrt textillel nehezedik Dávid golyó ütötte felsőtestére.

Amikor ők összekerülnek, egyre súlyosabb tragédiák következnek: először Kovács veszítette el a szeme világát, aztán Laura kollégája, Farkas halt meg, most pedig maga Dávid csúszik lefelé a halál torkán.

Nem halhat meg! Ez nem történhet meg!

A férfi rápillant. Arca verítéktől csillogó, légszomjtól remegő ajka kiszáradt. Megpróbál derűt erőltetni arcára.

– Kívánni sem… tudnék szebb… szebb… – Szavai vérhabosak. – Utolsó pillanatot.

– Ne mondj ilyet! Minden rendben lesz! – nyugtatja Laura, bár a hangja kétségtől remeg.

A férfi lehunyja a szemét, a nyomozónő pedig éppen ráripakodna, hogy maradjon ébren, amikor a férfi ismét felpillant.

– Tegnap este… – kezdi száraz torokkal. Nyelnie kell, hogy folytathassa, de felköhög.

– Majd megbeszéljük – csitítja Laura nehezen visszaszorított könnyekkel. – Ne erőltesd meg magad! Csak maradj ébren!

Dávid ügyet sem vet a kérésre, erőlködve folytatja.

– Belekezdtünk… de… nem akartad… – mondja, és látszik, hogy minden szó kínszenvedés számára. – Csak aludtunk… – Halványan elmosolyodik, fogsorát már vörösre színezte a vér. – Összebújva…

Krákogó, habzó, fulladozó sóhaj kíséretében a férfi elveszti az eszméletét, feje oldalra bicsaklik.

Laura felsikolt.

– Dávid, ébredj fel! – kiáltja, de a férfi nem reagál, így a nyomozónő megismétli a felszólítást. – Ébredj fel! Nem teheted ezt velem! – paskolja meg óvatosan a férfi arcát, aki továbbra sem ad életjelet.

Mindenki meghal, de nem mindenki él.

A zűrzavarban valaki hátulról nekiütközik a nőnek, Laura csaknem Dávid testére esik, de sikerül idejében megtartania magát. A vér még mindig bugyog a férfi mellkasából, ő pedig addig nem ereszti, míg a mentőorvos át nem veszi a helyét.

– Mondja, hogy még életben van! – utasítja hisztérikus állapotban Laura a mentőst, aki a kollégáival összhangban hordágyra emeli a kriminálpszichológus testét. A Millennium Event Centerből kifelé megméri a férfi pulzusát.

– Még él – bólint Laura felé, aki a hordágy mellett halad. – Maga nem jöhet velünk! – szól rá a mentős.

– Azt csak hiszi! – feleli, de tekintetét le sem veszi Dávidról.

A rohammentőhöz érnek, a kriminálpszichológusról levágják az inget, majd gépekre, többek között szívmonitorra kötik. Laura már szállna föl a kocsiba, mikor a mentőorvos felé fordul:

– Mondtam, hogy maga nem jöhet velünk!

– Vele kell mennem! – vicsorog a nyomozónő.

– Ez nem vita tárgya! – mordul a mentős, majd amikor a mentőautó belsejében hosszú, éles hang sípol fel, elordítja magát: – Defibrillátort! – Már nem törődik azzal, hogy Laura bepattan a felsíró szirénával induló kocsiba.

Az első újraélesztési próbálkozás sikertelen.

A második úgyszintén.

A harmadik kísérlet végre sikerrel jár, Dávid szívhangját ismét egyenletes pityegésként jelzi a műszer.

– Ki a mai ügyeletes? – sóhajtja a mentőorvos.

– Szentesy doktor – érkezik a válasz.

Atyaég!