Bomlás

Fejezet 9

Rosanna bántotta. Természetesen nem tettlegesen, de még csak nem is lelkileg gyötörte – a puszta létével okozott fájdalmat neki. És az érzés kölcsönös volt. Alig néhány hete kerültek munkakapcsolatba, és úgy vonzották egymást, mint fémet a mágnes. Egyértelmű volt, hogy képtelenek elkerülni az elkerülhetetlent, már az első privát találkozásukon az ágyban kötöttek ki. Ahol Lengyel csődöt mondott. A fiatalkori traumája miatt önkéntes cölibátusba vonult pszichológus libidója ugyan az egekbe szökött, az aktus előtt mégis visszavonulót fújt, és magára hagyta a nőt. Rosanna önbecsülésén csorba esett, Lengyel híres összeszedettsége szétszóródott, és attól az éjszakától kezdve mindketten hibát hibára halmoztak.

Kutyaharapás szőrével – sejlett fel ismét Lengyelben a közhely. Ha ugyebár valamiben kudarcot vallunk, mielőbb újra neki kell veselkednünk, különben a csalódás örökre ránk nyomja bélyegét. Következésképp: szeretkeznie kéne. A doki le-lecsukódó szemmel, whiskymámorosan elvigyorodott. Milyen kellemes és egyszerű gyógymód volna – már amennyiben nem kerülne utána börtönsorra.

– Ezt Lengyelnek üzenhette – jegyezte meg a szöveg láttán a kamerát kezelő, kamaszos hangú helyszínelő.

A pszichológus a rossz képminőség és a szemhéjára nehezedő álmosság ellenére is látta a képernyőn Rosanna megvetéssel teli grimaszát. Haragszik rá. De vajon milyen érzelmet váltott volna ki belőle, ha megtudja, hogy miközben az ágyban hemperegtek, Lengyel elméjében horrorisztikus fantáziaképek születtek róla? Ennél a lehetőségnél még az is kedvezőbbnek tűnt, hogy érzéketlen tuskónak titulálja.

Az alkohol megtette hatását, az egyébként is fáradt pszichológus eltompult, a valóság árnyalatonként fakult. Mintha hipnotikus állapotba esett volna, felderengtek előtte a borzalmas látomások, amint kikötözi, és a végletekig kínozza a karakán nyomozónőt.

Szállodai vándormadárként kopogáshoz szokott, ezért először azt hitte, a képzelete játszik vele, amikor megszólalt a csengő. A második, szokatlanul hosszú kísérlet azonban kiverte az álmot a szeméből. Az ajtó előtt várakozó, hívatlan vendég türelmetlennek bizonyult, mialatt Lengyel megdörzsölte fáradtságtól viszkető szemét, és leállította a videót. Az illető még kétszer próbálkozott, másodjára már le sem vette ujját a csengőgombról.

– Megyek, megyek már! – kiáltotta a pszichológus.

Dühösen tépte fel az ajtót, arra készült, hogy melegebb éghajlatra küldi az erőszakos vendéget.

– Fejezze már be… – vicsorogta, ám azonmód el is harapta a mondat végét.

– Bocs, nem hallottam a csöngést – bámult hatalmas szemével Lengyelre a küszöbön álló nő, majd miután alaposan megtaposta a lábtörlőt, invitálás nélkül belépett a lakásba.

A pszichológus a kilincset szorongatva, tekintetével követte a vállán méretes táskát cipelő ismerőst. Alig hitt a szemének. Kicseszett sorsörvényben volt, vajon milyen mélyen van a meder alja? A meglepetéstől – és nyilván a whisky hatására – fájdalom nyilallt halántékába.

– Gyönyörű a lakásod – ámuldozott a nő, miközben egy párduc kecsességével vonult végig az előszobán.

– Hangszigetelés – motyogta Lengyel.

– Tessék? – fordult felé hunyorogva a vendég. Letette a táskáját, és elkezdte lefejteni magáról a télikabátot.

– Hangszigetelt a lakás, azért nem hallottad kívülről a csengőt – magyarázta a férfi gondterhelt arccal, majd becsukta az ajtót. – Hogy kerülsz ide?

A nő fürkésző tekintettel bámulta Lengyelt, majd elejtett egy halovány mosolyt:

– Most vissza kellene kérdeznem, hogy… – Megköszörülte a torkát, és széles vigyort erőltetve folytatta: – Nem is örülsz nekem?

Lengyelnek arcizma sem rándult. Tetőtől talpig végigmérte a – némi túlzással – ezer éve nem látott Dórát. A nő, kamaszkora egyik legsötétebb emlékének főszereplőjeként szüntelenül kísértette, és a történtek óta nem is óhajtott találkozni vele. Azt gondolta, az érzés kölcsönös. Erre, a legváratlanabb pillanatban, a fejében lakozó démon megtestesüléseként újra betoppan az életébe. Senkinek nem kívánta azt a szégyenérzetet, amit a látogatója ébresztett benne. Amúgy is rossz passzban volt, ez igazán nem hiányzott neki.

– Honnan tudtad, hol lakom? – törte meg a közéjük furakodó csendet.

– A szüleidtől. – Dóra úgy tett, mintha nem is értené a kérdést. Kabátját felakasztotta az ajtó mellett álló fogasra, nagyon otthonosan érezte magát.

A pszichológus nyugalmazott rendőr édesapja egészen más módszerekkel kezelte a szégyen kérdését, mint a fia. Ő kötelességének érezte nyomon követni Dóra sorsát. Annak a lánynak az életét, akit ikrei közül az egyik hajszál híján megölt, ám lelkileg még így is egy életre megnyomorított. Lengyel Dávid ikertestvére ugyanis semmiben nem különbözött azoktól a hasadt elméjű bűnözőktől, akiket a kriminálpszichológus üldözött. Tamás tizennyolc éves korában, éppen az érettségi előtti napokban mutatta ki a foga fehérjét. Összeismerkedett a csinos, karakán Dórával, és úgy festett, a világ legintenzívebb szerelme az övék. Aztán az idilli kép váratlanul összeomlott, mikor a – gyaníthatóan az érettségi előtti stressztől – begőzölt Tamás a nyolcadik kerület kietlen pályaudvarára cipelte Dórát, hogy ott alaposan megkínozza, majd megölje. Szerencsére idejében lebukott, amihez Dávidnak is köze volt. Lengyel apuka egyenes derékkal viselte a meghurcoltatást, egy pillanatra sem mentette fel magát a felelősség alól. Élő pajzsként védelmezte családja ártatlan tagjait, és intézte bűnös fia ügyeit. Egyértelmű volt, hogy a történtek után Dóra számíthat a Lengyel szülők támogatására, amivel a lány rendszerint élt is. A pszichológus a ritka családi vacsorákon mindenesetre így hallotta.

– Látom, iszogatsz. Meg sem kínálsz? – bökött fejével Dóra a nappali padlóján álló wishkys üvegre.

Lengyelnek szemet szúrt a lány szokatlan testtartása. Mellkasa előtt átfont jobb kezével, a bal vállát masszírozta. A kényszercselekvés eredhetett volna a találkozó okozta szorongásból, de valódi oka lényegesen embert próbálóbb volt. Ámokfutásakor Tamás, gyakorlatilag lenyúzta a lány válláról a bőrt. Az azóta nővé érett lány akkor sem lenne képes felejteni, ha a hosszú évek és a rendszeres pszichés kezelések eredményeképpen egyszer sikerülne mentálisan túltennie magát a történteken.

A pszichológus fejfájása migrénné erősödött. Nem akart faragatlannak tűnni, de szeretett volna mihamarabb búcsút venni hívatlan vendégétől.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte, és ahelyett, hogy a burkolt kérésnek engedve öntött volna a whiskyből, karba fonta kezét.

– Bajban vagyok. A tudásodra van szükségem. Azt hiszem, csak te segíthetsz – motyogta Dóra, és elidőzött a tévéképernyőn kimerevített képen. – A barátnőd?

Lengyel elengedte füle mellett a kérdést.

– Pénzre van szükséged?

– Dehogy! Minek nézel te engem? – kacagott fel Dóra, majd azon nyomban elkomolyodott: – Egy gyilkosságról van szó.

– A labor szerint a DNS megegyezik a maszkon talált mintával – lelkendezett Farkas nyomozó. – El sem hiszem, hogy ennyire könnyen ment.

Laura örömittas tekintettel konstatálta, ismét sikerült kilábalniuk a sűrűből.

– Ügyes húzás volt a hajkeféből mintát venni – dicsérte meg kollégáját a nő.