Bomlás

Fejezet 8

A tévéinterjú után két nappal újabb videofelvétel érkezett Bettina szüleinek címére, ám már közvetlenül Lengyelnek dedikálva. Míg a lány alázásáról készült képsorokat egy sötét, pinceszerű lyukban rögzítették, a pszichológusnak szánt üzenetet egy szobában vették fel. Abban, amelyről azóta kiderült, hogy az egyik elkövető lakása, és amelynek helyszíneléséről Lengyel egy komplett tévésorozatra is elegendő anyagot kapott az olasz zsaruktól. Bettinára ebben a videoüzenetben nem osztottak szerepet, az általában meztelen, összekötözött áldozat helyett a nyomozók az egyik rettegő, maszk nélküli elkövetővel néztek farkasszemet.

A terv – ugyan ezt merészség kijelenteni – bevált, az interjúban elhangzott személyiségleírás cselekvésre buzdította az elkövetőeket. Teljes bizonyossággal ugyan nem állíthatta, de Lengyelnek meggyőződése volt, hogy a tévéadás láttán az alárendelt fél pánikba esett, és visszavonulót fújt. Beteges lelkületű társa azonban rendíthetetlenül kitartott célja mellett, és erejét, mintha párbajoznának, a pszichológusnak is be akarta bizonyítani – ha együtt nem, hát egyedül folytatta a küldetést. Álarca mögül, eltökélt tekintettel a kamerába bámulva, egy hangtompítós fegyverrel fejbe lőtte a társát. Tettét a kamera mindvégig rögzítette.

Lengyel, hogy szorongását ellensúlyozza, ismételten kortyolt a whiskyből.

A földön heverő, élettelen testre fókuszált a kamera. Résnyire tátott száj, fennakadt, üveges szem meredt a nagy büdös semmibe. Feje alá terebélyes tócsába gyűlt a megalvadt vér. A pszichológus képtelen volt kitörölni emlékei közül a pillanatot, mikor a pisztolygolyó a férfi fejét átlyukasztva, vért, csontszilánkokat és agycafatokat fröcsköl szerteszét. Lassítva is több tucatszor kellett végignéznie a felvételt, edzett gyomorra volt szükség, hogy ne okádja el magát újra és újra.

Az olasz rendőrség teljes gépezete a felvételen látható, immár jobblétre szenderült férfit kutatta. Az arcát ismerték, és a videofelvétel révén a tetthelyre is betekintést nyertek, ám fogalmuk sem volt, merre indulhatnának. Arcfelismerő rendszerük nem mutatott egyezést, tehát az illető alighanem priusz nélkül keveredett az ügybe. Napokkal később, egy szomszéd bejelentése alapján jutottak el a külvárosi lakótelep paneljébe. Ám Lengyel akkor már nem tartozott a nyomozócsapat tagjai közé. Önszántából határozott úgy, hogy kilép.

Pályája elején megfogadta, ha valaha nem tudja magabiztosan ellátni a feladatát, és ezáltal emberéletek száradnának a lelkén, abbahagyja. Bár a kudarc többször is kísértette munkája során, hűséges társa, az ösztöne, egészen az olasz esetig sosem hagyta cserben. Most azonban úgy érezte, felületessé vált. Elbízta magát, elhitte magáról, hogy valóban csodagyerek, pedig talán csak hazárdőr, akinek leáldozóban van a szerencsecsillaga.

A vezető nyomozó, Gianpaolo tudomásul vette Lengyel felmondását – aki kínosan érezte magát, mintha egy vizsgabiztost próbálna meggyőzni nem létező tudásáról –, de hosszas elmélkedésbe kezdett az emberi esendőségről. Az igazságszolgáltatás tekintetében teljesen abszurd reakció, hogy egy bűnöző meggyilkolása miatt búslakodik. Lengyel azonban csökönyösen kitartott álláspontja mellett. Ha akcióban, az emberrabló pillanatnyi döntéséből kifolyólag, rendőrök lövik le, az más tészta, ez azonban kivégzés volt, és ő ítélte halálra a férfit. A csöndesnek indult párbeszéd, a pszichológusra nem jellemző módon, emelt hangú vitába torkollott. Lengyel önmagából kifordulva olyan kijelentésekre vetemedett, amikre visszagondolva égett képén a bőr. Gianpaolo a beszélgetés mélypontján, szemrebbenés nélkül megkérdezte, mikor volt utoljára nővel. Ezzel bizony megadta neki a kegyelemdöfést. A pszichológus soha nem érezte magát annyira sebezhetőnek, mint abban a félórában. Végül, hogy mielőbb szabaduljon, elfogadta az olasz nyomozó ajánlatát, miszerint távozik Rómából, de a távolból igyekszik a segítségükre lenni. Úgy gondolta, a kommunikációs akadályok majd elveszik a rendőrök kedvét a közös munka folytatásától. Tévedett.

Hazamenekült Budapestre, hogy kipucolja az agyát, és újraértelmezze az életét. A tankönyvekből pontosan tudta, a „kutyaharapás szőrével” közhelyet követve munkába kellene temetkeznie, ám a módszer alkalmazása eddig sem bizonyult hatásosnak. Vagy csak a szakemberekhez forduló lelki betegek többségéhez hasonlóan szimplán sajnáltatni akarta magát? Ezt sem zárhatta ki teljes meggyőződéssel.

Abba akarta hagyni.

Miért?

Mert máshogy képzelte az életét.

Mert másnak képzelte önmagát.

Amikor tizennyolc évesen úgy határozott, hogy kriminálpszichológusként kíván a köz hasznára válni, azzal hitegette magát, hogy képes lesz érzelmek nélkül helytállni. Hogy nem viseli meg sem halál, sem szenvedés, sem erőszak. Tíz év igazolta ezt, hiszen a válogatott szörnyűségektől is rezignált maradt. Aztán történt valami, ami alapjaiban változtatta meg a személyiségét. Amitől azóta gyakorta rémálmok kísértik, és ami életében másodszor fakasztott könnyeket belőle. Ami elgyengítette.

Másfél évvel ezelőtt volt egy ügye Görögországban. Egy ébredező sorozatgyilkos megölt egy nőt, majd néhány nappal később, egy másikat is elkapott. Utóbbinak volt egy kisfia, aki megígértette Lengyellel, hogy élve hazaviszi az anyukáját. Ám ő kudarcot vallott. És azóta képtelen volt kitörölni emlékeiből azt a vádló tekintetet, miután a gyerek megtudta, hogy az anyja halott. Ő volt az első ember, aki érzelmeket tudott kicsikarni belőle. Segíteni szeretett volna. Felügyelni a sorsát, és támogatni őt. De a kisfiú látni sem akarta. A pszichológus megpróbált a tragédiából felállva újra kősziklává változni, az olasz csalódás azonban ismételten szétmorzsolta.

Sok és sokszínű volt a ránehezedő teher. Összeroskadt a folytonos önkontroll alatt, besokallt a rendszertelen életmódtól, és mostanra nyomasztóvá vált a csaknem huszonkilenc éves magány. Whiskyvel a kezében, ebben a komor hangulatban legalább negyvennek érezte magát. A sors belekényszerítette abba, amit folyton került: önmagával kellett foglalkoznia.

– Át kell kutatnunk a lakást, hátha találunk valamit, ami a másik pasashoz vezet bennünket – adott utasítást kollégáinak a helyszínelést vezető Rosanna, majd gondterhelt ábrázattal a kamerához fordult. – Találtunk a falon egy üzenetet.

Lengyel üveges tekintettel figyelte az összefogott hajú, munkaruhába öltözött rendőrnőt. Azt gondolta, csontos arcának összes részletét ismeri, mégis mindig felfedezett rajta apró újdonságokat. Elidőzött a szemöldökén. Íves formája lágyított kemény pillantásán – bár nem volt annyira sss természetű, mint azt a legtöbben feltételezték róla. A férfiak általában nehezen viselik a határozott nőket, inkább odébbállnak, mintsem lefejtsék róluk páncéljukat. Lengyelt azonban Rosanna öntudatossága izgatta. Pontosan tudta, a lelki szikárság nem más, mint álcázott esendőség. Az ösztön nem kiirtható, a gondoskodás, a ragaszkodás és a gyengédség még a legmaszkulinabb nőben is ott lappang.

– Az üzenetet valószínűleg vérrel írták, de a luminolos vizsgálat előtt ezt nem jelenteném ki. – Az operatőr a fal felé fordította a kamerát, a készülékhez erősített elemlámpa fényében tökéletesen kivehető volt a felirat, Rosanna mégis felolvasta:

– A gyávák korán halnak.

Lengyel kukkolónak érezte magát, mintha a videón keresztül megleste volna a nőt, pedig korábban látta számtalan helyzetben, többek között anyaszült meztelenül is. Amióta azonban kurta viszonyuknak vége szakadt, igyekezett a lehetőségekhez képest minél távolabb tartani őt magától. Ahogyan sokáig az alkohollal is tette.