Bomlás

Fejezet 7

A kriminálpszichológusnak égett a szeme, ostorozta magát, amiért napok óta halogatva, az utolsó pillanatra hagyta a videók megtekintését. Több lemeznyi anyagot kapott, és addig semmiképp nem térhetett nyugovóra, míg az Olaszországból érkezett felvételhalom végére nem ér, és amíg össze nem kapar belőle egy épkézlábnak tűnő szakvéleményt. Nem csupán megígérte, hanem a megbízása részét képezte, még akkor is, ha nem fűlött hozzá a foga, és valójában már fél lábbal kiszállt a nyomozásból. Keserű fintorral hunyta le a szemét. Újabb átvirrasztott éjszaka várt rá.

Megkísértette a hűtőbe száműzött whisky gondolata. Délután, a budapesti landolás előtt, az egyik hófehér mosolyú légiutas-kísérő adta át neki a díszdobozos palackot. A társaság ajándéknak szánta az italt, amiért az Európa-szerte híres pszichológus gyakran választja járataikat. Rendesen biztosan tiltakozott volna ellene, igyekezett az alkoholt minél távolabb tartani magától, ám ezúttal gond nélkül elfogadta az italt.

Talán el is fogyaszthatná, de legalább egy pohárral kijárna neki.

Megrázta a fejét.

Észhez kell térnie!

A szesz elgyengíti és felpiszkálja zabolázhatatlan énjét. Főképp, mert már hetek óta fárasztóan egyensúlyozott a penge élén. Ebben az állapotában egy aprócska óvatlanság is elég volna ahhoz, hogy a mélybe zuhanjon.

Mi tagadás, az olasz ügy kifogott rajta, pedig az elmúlt esztendőkben szerzett tapasztalatai alapján rutinfeladatnak indult. Egy tizennyolc éves lánynak nyoma veszett. A családjánál nem sokkal később emberrablók jelentkeztek, és a szokásos „ha bevonják a rendőrséget, csak darabokban kapják vissza” fenyegetőzés kíséretében, ötvenezer euró váltságdíjat követeltek. A munkás szülők a recesszió beütése óta napi gondokkal küszködtek. Nem rendelkeztek megtakarítással, nem voltak módos rokonaik, sem gazdag barátaik. A házukra terhelt jelzáloghitel miatt újabb kölcsönről nem is álmodhattak.

Sakk-matt.

A szülők úgy ítélték meg, hogy Bettinát egyetlen módon kaphatják vissza: ha beavatják a rendőrséget, és az állam kifizeti a horribilis összeget. Ám törekvésük hiábavalónak bizonyult, az állami vezetők még az intenzív médianyomás ellenére sem változtattak az egész világvezetésre jellemző protokollon, miszerint a zsarolás nem tárgyalási alap. A tettesek, akár egy szedett-vedett terroristacsoport tagjai, egy ártatlan lány életét fenyegetve igyekeztek sarokba szorítani a politikusokat, és próbáltak nagyot kaszálni. Hiszen az áldozat a nép gyermeke, a bűnözők pedig azt éreztették, az áldatlan gazdasági állapotok miatt kényszerültek az igencsak alternatív pénzkereseti megoldásra.

Az emberrablók, közel egy hét várakozás után, begorombultak. Nap, mint nap hátborzongató videókat készítettek a lányról: egy, a feje búbjáig álcába öltözött férfi rendszeresen erőszakoskodott az áldozattal. Az aktusok végén pedig a váltságdíj egyre növekvő összegét közlő cédulát mutatott fel a kamerának. Ennél a brutális fordulatnál került a képbe Lengyel. A felesleges erőszak túlmutatott a puszta nyerészkedésen, az elkövetők élvezték hatalmukat, viselkedésük tragikus végkimenetelt jósolt. A csodabogárként ismert Lengyelnek kellett megfékeznie őket.

A huszonkilenc esztendős korára figyelemre méltó sikereket elért kriminálpszichológus speciális esetekben, külső tanácsadóként állt a nemzeti és nemzetközi bűnüldöző szervek szolgálatára. Gyakran foglalkoztatták, a gazdasági válság pedig – ahogy a példa is mutatja – még inkább lendített az „üzleten”: a megszűnt munkahely, az elveszített jövedelem, a társadalmi lefokozottság vagy éppenséggel az élet terhei alatt összeroppant párkapcsolat bűnre sarkallta a labilis idegállapotú embereket.

Lengyelnek, az aktákat tanulmányozva, első feladatként arra kellett rájönnie, a Bettina-ügyben melyik férfi a vezéregyéniség. A csoportban elkövetett bűntények esetében soha nincs mellérendeltségi viszony, valamelyik tettes dominánsabb a másiknál. A domináns fél ugyanis rendszerint a háttérből irányít, a piszkos munkát az alárendelt végzi. Az ominózus eset erőszakoskodó alakja azonban túlontúl önállónak bizonyult, és az egyre növekvő árat is ő szabta meg. Egy ennyire határozott egyéniség biztosan nem tűrné, hogy uralkodjanak felette. E gondolat mentén haladva, a feltehetően harmincas elkövető társának egyáltalán nem jutott szerep a bűntényben. De, akkor mit keresett ott? – tette fel újra és újra magának a kérdést a kriminálpszichológus.

Lengyelt a különös kapcsolat feltérképezése motiválta. Az igazat megvallva a gyilkosságok esetében kivétel nélkül a tettesek keltették fel az érdeklődését. Az áldozatokat természetesen sajnálta, a potenciális jelölteket féltette, ám az igazi hajtóerőt a bomlott elmék kiismerése jelentette a számára. Az agyukba akart férkőzni, érteni szerette volna cselekedeteik mozgatórugóit, és érezni a vágyaikat. Hiszen egy tőről fakadt velük. Hasonlít hozzájuk. Csak kevesen tudják, mennyire.

Miután a pszichológus elvállalta az ügyet, a médiával szemben érzett viszolygását leküzdve, egy esti hírműsorban próbálta felvenni a kapcsolatot az elkövetőkkel. Burkoltan, de üzent a dominánsabb félnek. Hitt benne, hogy az eset kapcsán készített interjú felkelti a férfi érdeklődését. Kibújik az álarca mögül, majd egy levél vagy videoüzenet formájában beleáll a tárgyalási helyzetbe. Lengyel kapott választ, de egy kicsit másképpen, mint ahogyan számított rá.

A keserű visszaemlékezés közben, szinte öntudatlanul bontotta meg a palackot. Mire magára eszmélt, késő volt visszakozni, és ha már így alakult, rögtön dupla adagot töltött. Beleszagolt, körkörös mozdulatokkal kevergette, és alaposan szemügyre vette az aranyló italt. Megadta magát…

– El ne hányd magad! – figyelmeztette őt a képernyőn guggoló helyszínelő, aztán felállt, hogy a kamera számára is jól látható legyen a holttest.

– Helló, Jim Beam! – dünnyögte Lengyel, majd kortyolt a pohárból, és összeszorított szemmel élvezte, ahogy a hűtött alkohol simogatja a torkát.

Gyakran beszélt magában, de ezt egyáltalán nem tartotta különc szokásnak. A kimondott szavaknak erejük van: kontrollálják és ösztönzik az embert. Munka közben is sokszor motyog magát egy-egy üldözöttje bőrébe képzelve – vagy felmorog belőle a valódi énje? Természetesen közönség előtt csak végszükség esetén produkálta magát, a rendőrkollégák a skizofréniára utaló jelek nélkül is ferde szemmel tekintettek rá, amiért fiatalon minduntalan a „megmondóember” szerepébe kényszerült. Úgy tett, mintha az előítéletesség nem zavarná, ám valójában borzasztóan frusztrálta.

A távirányítóért nyúlt, és visszapörgette a felvételt oda, ahol az alkohol csábításának engedve elveszítette a fonalat. De semmi nem változott, a felvételen szereplő szoba ugyanolyan piszkos, rendetlen és jelentéktelen maradt, mint volt. Ezek alapján legfeljebb annyit írhatott a jelentésbe, hogy az áldozat szétszórt, kallódó, egyik napról a másikra tengődő személyiség. Semmi többet. Semmi hasznosat, amivel segíthetné a nyomozást. Pedig szüksége volt legalább egy parányi részletre, hogy végre összeállhasson az olasz kirakós. Talán csak a képernyő csücskében tűnik majd fel egy, első ránézésre jelentéktelen részlet, amelynek azonban kardinális szerepe lehet a nyomozati áttörésében.

Az emberrablóknak szánt üzenete tehát célba ért, ám a válasz korántsem abban a formában érkezett, ahogy azt a pszichológus logikázta. Bár nem Lengyel hibázott, magát okolta, amiért porszem jutott a gépezetbe. Az interjú során a riporternő elragadtatta magát, és gyávának titulálta a két elkövetőt. Lengyel próbált ékes mondatokkal korrigálni, de elveszett a gyakorlott szófosóval szemben. Ezért is gyűlölte a tévés újságírókat: a többségüket kizárólag az érdekli, hogy a képernyőn parádézva, saját véleményüket sulykolhassák a nézők fejébe. Öntömjénezésre, és a népszerűségük növelésére használják a műsoraikat – azt várják, hogy a világ hírei is róluk szóljanak. Hol van ebben akár egy árnyalatnyi szakmaiság? Hol marad az objektivitás? Összehordott, alaptalan ostobaságaikkal ráadásul még ártanak is a nyomozásoknak.