Sándor is felugrott.
– Nem kérdezem én meg, anyám. Hiszek én magának. – Füttyentett. Cézár felkapta a fejét. – Indulás haza! – kiáltott a kutyának.
Felzaklatták anyja szavai. Ilyen embernek ismerte meg Sántha Kálmánt. Csak azt nem értette, hogy miért tartják őt ezért gazembernek, nemcsak anyja, hanem Kovács Máté is. Meg a többi nagygazda. Minden kommunista gazember, mondta Darabos József. Zsidóbérencek. Se istenük, se hazájuk. És amiket az a mellbeteg Tímár összebeszél, az meg egyenesen elképesztő.
Ahogy múltak a napok, az idegen, mert Sándor csak annak tartotta őt, egyre otthonosabban érezte magát a tanyán. Kiszolgáltatta magát, az öreg Jánosnak pedig már parancsolgatott is. Egyik nap ezt szóvá tette anyjának, de az csak legyintett:
– Ugyan, fiam, beteg ember. Nem látod?
– Nem – mond
