– Istent nem lehet provokálni, fiam – szólt közbe az atya.
– Várjon, tisztelendő úr. Tudja mi történt?
– Semmi – vágta rá gyorsan.
– Téved. Az történt, hogy még le sem telt a fél óra, megnyílt a zárkaajtóm és ott állt az egyik őrmester, kezében egy frissen sült kenyérrel.
– Éhes? – kérdezte.
– Igen… – válaszoltam.
– Fogyassza el – mondta és felém dobta a kenyeret. Mohón elkaptam és azonnal megettem.
– Na látja – szólt megenyhült arccal a pap. A szeme békésen mosolygott.
– És én akkor, szavamhoz híven, megköszöntem Istennek a jóságát. Aznap csak vele foglalkoztam. Felidéztem azokat a zsoltárokat, melyeket gyerekkoromban tanultam és énekeltem. Jártam körbe a cellámban és dúdoltam a zsoltárokat. Este pedig imádkoztam. Másnap és harmadnap megismétlődött a kenyérhistória. Eldöntöttem ma
