Egyszóval istentelenül rossz hangulatban voltam.
Az atya nem tudta, mi történt velem. Kérdezősködött, faggatott. Akaratlanul Judit neve csúszott ki a számon. Azt hitte, a feleségemről kaptam hírt. Vigasztalt. Pörölt, veszekedett velem, mikor nem akartam enni.
– Fiam – mondta újból tegezve –, ne hagyd el magad. Rád szükség lesz. Gondolj arra, hogy vége lesz ennek a pokolnak, s az arra hivatottak majd visszafizetnek a sok szenvedésért! Az új keresztes háború kora következik.
Ránéztem. Most hallottam először tőle a számonkérés gondolatát. Persze az atya nem tudja, hogy kommunista vagyok. Azt hiszi, közéjük tartozom. Talán hiheti. Rajtam is ugyanolyan daróc van, mint rajta. Nem lát a lelkembe. Még nem vallottam meg neki, hogy tulajdonképpen ki vagyok, hogy közöttünk áthidalhatatlan szakadék
