A külvilág híreiről is értesültem. Megtudtam, az ártatlanul elítélt kommunisták zöme ötvennégy őszén szabadult. Már csak egy páran maradtunk, de egymástól elkülönítve. Az őrök is zavarban voltak, nem tudták, hogyan bánjanak velünk.
Múltak a napok. Mikor jönnek már értem is, mikor? Gondolatban már nem a börtönben éltem, hanem künn az emberek között. De bármire is gondoltam, minden gondolatom középpontjában Judit állt. Judit. Mi lesz, ha találkozom vele szabadulásom után? Vajon mit fog mondani? Mivel próbálja megmagyarázni hűtlenségét? És én mit fogok mondani neki? Ezer alakban képzeltem el találkozásunkat. Hol fölényes, hol cinikus, hol megbocsátó, hol könyörgő voltam vele szemben. Aztán voltak olyan elképzeléseim is, hogy az elvtársak majd értem jönnek és kissé megilletődve elnézést kérne
