– Te hogy viselted volna el az igazságot?
– Én? Persze most utólag könnyű bölcsnek és bátornak lenni. De azt hiszem – ismervén magamat –, elmentem volna az atyaistenhez is, hogy segítsek rajtad. Elhiszed?
– Miért ne hinném. – Hallgattam egy ideig, aztán azt mondtam:
– Ördögi dolog ez, Károly. Ha megmondom az igazat, a te hited rendül meg, esetleg börtönbe kerülsz, és én megtartom Juditot.
– Nem ez a pokoli – fordította el a fejét Mészáros.
– Hanem?
– Judit még mindig szeret. – Kinézett az ablakon. – És gyötrődik.
– Képzelje el, ezredes elvtárs, a helyzetemet. Összekeveredett bennem minden. Judit szeret! Judit szeret! És ahogy ezeket mondtam magamnak, mellette láttam az idegen férfit, a két apró gyereket, akiket nem nekem, hanem Fábiánnak szült. Rettenetes düh fogott el. Ha akkor Kál
