2. FEJEZET
1012 Words
2. FEJEZETEgy elegánsan öltözött férfi lépett be a nyitott, kétszárnyú ajtón, és azonnal tudtam, hogy ő Carlos. Jól nézett ki, talán a harmincas évei végén járhatott, sűrű, barna haja volt és divatos frizurája, ugyanakkor elég világos volt a bőre. Szépen vasalt, drapp vászonnadrágot viselt, Gucci cipőt és drágának tűnő pólót, amely pont olyan sárga volt, mint a sörömhöz kapott citrom. Elképzeltem, hogy reggel ott állhatott légkondicionált szobája beépített szekrényénél, és arra gondolt, hogy mit vegyen fel, amiben nem lesz feltűnő a Key West-i emberek között. A választással sajnos felsült. Itt azonban senki semmit nem kritizál, és néhány homokos vendég kifejezetten érdekesnek tartotta őt.
Úgy döntöttem, hogy picit kicsípem magam a találkozóra, ezért tiszta farmernadrág volt rajtam, hajóscipő a papucs helyett, és egyedi póló, rajta „Egyedi póló” felirattal.
Biztosra vettem, hogy Carlos nem a telefonkönyvben talált rám, tehát tudott valamit rólam, ami alapján úgy döntött, hogy Daniel Graham MacCormick esetleg dolgozna neki. Nos, talán igen, de az ki van zárva, hogy éjféli utat tegyek Kubába.
Carlos észrevett a pultnál, és felém indult. Kezét nyújtotta.
– Carlos.
– Mac. – Kezet fogtunk.
– Köszönöm, hogy találkozik velem.
Amikor valaki megköszöni, hogy találkozom vele, akkor általában el akar adni nekem valamit. Nem kizárt persze, hogy Carlos csak udvarias úriember. Bizonyára harmadik generációs, nem beszélt kubai akcentussal, de egyértelműen meg lehet állapítani, hogy ezeknek az embereknek két anyanyelvük van. Gördülékenyen beszélik az angolt, ám a szórend néha nem igazán tökéletes. Közülük nagyon sokan a spanyol vezetéknevüket használják, tehát ő nem Carl.
– Mit iszik? – kérdeztem.
Ránézett a Coronámra.
– Ugyanazt.
Elkaptam Amber pillantását, és rendeltem két Coronát.
Amber alaposan megnézte magának Carlost, és tetszett neki a látvány, ám Carlos ezt nem vette észre, mivel éppen a Zöld Papagájt vizsgálgatta, de nem igazán tudta, hogy mit lát. A hajón is találkozhattam volna vele, de valami azt súgta, hogy inkább egy nyilvános helyen jöjjünk össze. Ezt nem bánta, ami kezdésnek már nem rossz. Ráadásul így ő fizetheti a számlát.
Amber egy mosoly kíséretében odaadta neki a Coronát
a citrommal, és nekem is odatolta a pulton az enyémet.
Carlosszal koccintottunk.
– Egészségére! – mondta.
Észrevettem, hogy Rolex órája van.
– Volt már Key Westen?
– Nem.
– Hogyan jött?
– Autóval.
Ez vagy négyórás autóút Miamitól délre az itt tengeri autópályaként ismert, 1-es számú főúton, ami hidak sorával kapcsolja össze a százhatvan kilométer hosszú szigetcsoportot, amíg el nem éri a Key Westet, az utolsó szigetet, amely százötven kilométerre van Kubától. Többen azt mondják, hogy ez a legszebb látványt nyújtó út Amerikában; mások kicsit félelmetesnek tartják, és legközelebb inkább hajóval vagy repülőgéppel jönnek. Vagy egyáltalán nem térnek vissza, amit az itt lakó és tőlük független helyiek nem is bánnak. Én azonban az olyan szárazföldi ügyfelekből élek, mint Carlos, aki négy órát utazott autóval, hogy találkozzon velem.
– Tehát, miben állhatok a szolgálatára?
– Szeretném bérbe venni a hajóját egy kubai útra.
Nem válaszoltam.
– Halászverseny lesz, és a hajók két hét múlva innen indulnak Havannába.
– A kubai haditengerészet tud róla?
Elmosolyodott.
– Természetesen, mivel jóváhagyott rendezvény, a Pescando por la Paz. Normalizáljuk a kapcsolatokat – emlékeztetett. – A kubai enyhülés.
– Igen. – Már én is hallottam a kettős jelentésű „Pescando por la Paz”, vagyis „Békehalászat” nevű új halászversenyről, de engem nem érintett. Még a kilencvenes években, az én időm előtt, rendszeres halászversenyek és vitorlás regatták voltak az Egyesült Államok és Kuba között, például a hetvenéves Hemingway-Bajnokság, de George W. Bush véget vetett nekik. Ez most újrakezdődött. Ezt jelentette a kubai enyhülés.
A Key West-i Kereskedelmi Kamarának még új szlogenje is volt: „Két nemzet, egy vakáció.” Jól hangzik, de még nem ez a gyakorlat.
– Érdekli tehát az ügy? – kérdezte Carlos.
Ittam egy kevés sört. Nos, nem kizárt, hogy az egész teljesen törvényes, és Carlos nem azt akarja, hogy hajózzam be a havannai kikötőbe és robbantsam fel a The Maine-t, menekítsek ki pár disszidenst vagy valami hasonlót.
Feltettem neki pár kérdést, például, hogy ő kicsoda, de a kérdések azt jelentik, hogy érdekel a dolog, tehát az árról is beszélhetünk.
– Ezerkétszázat kapok egy nyolcórás napért. A versenyek tarifája számos tényezőtől függ.
Carlos bólintott.
– Ez egy tíznapos esemény, amely huszonnegyedikén, szombaton kezdődik, és hétfőn jövünk vissza, november másodikán. Halottak napján.
– Halottak…?
– Amit az Egyesült Államokban mindenszentek napjának hívunk.
– Igen. Így mindjárt jobban hangzik. – Egy halászverseny általában négy-hat napos, de Carlos pontosan elmondta, hogy miről van szó.
– A halászflotta először baráti látogatásra megáll Havannában, majd továbbhajózik a Cayo Guillermón tartandó versenyre, Havannától keletre, ami egynapi út. Ismeri ezt a helyet?
– Nem.
– Ernesto kedvenc halászhelye volt. – Elmosolyodott. – Hemingway, és nem Guevara.
– Ez bizonyára egy régi, kubai vicc.
– Itt játszódik a híres regénye, a Szigetek az áramlatban. Olvasta?
– Igen.
– Tehát ismeri a helyet. Pelágikus{1} halászatra az egyik legjobb a világon.
Nagy benyomást tett rám, hogy ismeri a „pelágikus” szót. Az ár máris megugrott.
– A versenyben kardhalféléket fognak: vitorláshalat, kardhalat és marlint. Ráér akkor?
– Talán, de ez rengeteg üzemanyagot igényel. Legyen napi háromezer.
Sejteni lehetett, hogy fejben számol, és ha jól ment neki, akkor harmincezer volt a végeredmény. Általában nem győzködöm az embereket, de most mégis megtettem.
– A The Maine-en négyen kényelmesen aludhatnak – mondtam –, vagy közeli barátok akár öten is. Az első tisztem is és én is átadjuk az ágyunkat. Az árban benne van a halászfelszerelés, az üzemanyag, a csali, és minden ilyesmi. Feltételezem, hogy a kifogott halakat visszaengedik, mert nagy halakat nem tudok jegelni. Maguk hozzák az enni- és innivalót, és látnom kell az engedélyüket, hogy Kubába mehetnek. Floridában a halászhajók bérlését nem terheli forgalmi adó – emlékeztettem –, tehát a harmincezerre már nem jön semmi, leszámítva talán az első tisztem borravalóját, ami, mondjuk, tíz százalék. Én nem kérek borravalót. – Még hozzátettem: – Néhány korábbi rendelést törölnöm kell.
– Az internetes oldalán csak egy rendelés szerepel arra az időre.
– Igazán? Frissítenem kell az oldalt. Ez tehát az ár.
– Kemény feltételeket szab, Mr. MacCormick.
– Kapitány.
– Kapitány. – Körbepillantott. – Üljünk le egy asztalhoz!
– Miért?
– Van még pár apróság, amiről tudnia kell.
Nos, én is ettől tartottam.
– Nézze… Carlos, én kirándulásokra viszek utasokat. Halászat, sétahajókázás, időnként csoportos kirándulások. Úgy gondolom, hogy egy versenyre el tudnék menni, akár Kubába is, de mással már nem foglalkozom. Érti?
Carlos nem felelt, és hallgatása mindent elárult.
– De azért köszönöm, hogy rám gondolt. – Megkértem Ambert, hogy a számlát Carlosnak adja, és kellemes utat kívántam neki vissza Miamiba.
– Kétmillió – felelte Carlos.
– Hogy mi?
– Jól hallotta.
– Várj a számlával! – szóltam oda Ambernek, és Carloshoz fordultam. – Keressünk egy asztalt, amigo.
- Writer
