3. FEJEZET
940 Words
3. FEJEZETFogtuk a sörünket, elmentünk a terem végébe, és ott leültünk egy asztalhoz.
El nem tudom képzelni, hogy az elmúlt százhuszonöt évben hány kétes ügyletet köthettek ezen a helyen, de ha a Zöld Papagáj beszélni tudna, akkor azt mondaná, hogy „Mutasd a pénzt!”
– Kétmillió – mondtam.
– Így van.
– Egy halászversenyért.
– Nem. Az harmincezer. Fedezetigazolt csekken. A kétmillió készpénz, és egy kubai munka végén fizetendő.
– Kemény melónak tűnik – mondtam. – Kivel üzletelnék?
Carlos elővett egy névjegykártyát a zsebéből, és elém tolta az asztalon.
Ránéztem. Carlos Macia ügyvéd. Nagyon jó South Beach-i címe volt, de ügyvédi iroda neve nem tartozott hozzá.
– Jól ismernek Miamiban – mondta.
– Mivel kapcsolatban?
– A Castro-ellenes csoportokkal való szoros együttműködésemről.
A névjegykártyát az asztalon hagytam, és ránéztem Carlos Maciára. Furcsának tűnhet, de örültem, amiért ügyvéddel volt dolgom. Ezek közül a Castro-ellenes fickók közül páran cowboy módjára viselkednek, időnként tyúkeszűek, és gyakran magukra és másokra nézve is veszélyesek. Ránéztem.
– Ki ajánlott engem?
– Amigók.
– Mondja el, hogy mit szeretne, ügyvéd úr.
Szétnézett a zsúfolt helyiségben.
– A falaknak is fülük van.
– Itt történetesen termeszek vannak. És senki nem törődik vele, hogy miről beszélünk. Nézze, Mr. Macia, maga ajánlott nekem kétmillió dollárt, és bizonyára nem tartja meglepőnek, hogy tudnám mire költeni, de…
– Kifizethetné a The Maine-re felvett banki hitelt.
– De a pénz érdekében semmilyen illegális dolgot nem teszek.
– Nem is kérném ilyesmire. Ügyvéd vagyok.
– És az amigói? Ők is ügyvédek?
– Nem. Arról viszont biztosíthatom, hogy kizárólag kubai törvényeket fog megsérteni. Zavarja ez magát?
– Csak akkor, ha elkapnak.
– És ez a lényeg. Ha nem kapják el, akkor kétmillió dollárral gazdagabb, és semmilyen amerikai törvényt nem sértett meg. – Elmosolyodott. – Amennyiben befizeti a pénz után esedékes jövedelmadót.
A halál, az adók és a lebukás kapcsán megkérdeztem Carlost:
– Mennyire veszélyes a dolog?
– Ezt maga dönti el, amikor meghallja, hogy miről van szó.
– Kuba veszélyes hely. Azt várja, hogy vacak kétmillió, adóköteles dollárért kockáztassam az életemet?
Ránézett a csupasz karomra. A repeszek okozta forradásokat nem fogja meg a nap.
– Sokkal kevesebbért kockáztatta az életét Afganisztánban.
– Állami munka volt. Ingyenes orvosi ellátás is tartozott hozzá.
– Egy Ezüst Csillag és két Bíbor Szív kitüntetés birtokosa. Tehát nem idegen magától a veszély.
Nem feleltem.
– Ezért is gondoltunk magára.
Még most sem mondtam semmit.
– És jó hajója van. – Elmosolyodott. – A neve is tetszik. The Maine. Nem akármilyen. Része a közös történelmünknek.
– A szülőállamom, és nem a csatahajó után neveztem el.
– Igen, maga portlandi. Itt nincsenek családtagjai, akikért felelős lenne, és a saját főnöke. Azt is tudjuk, hogy korábbi katonatisztként megbízhatunk magában.
– Időnként túl sokat iszom.
– A fő az, hogy ne beszéljen túl sokat. Maga mellett szól még, hogy nincs kapcsolata a Castro-ellenes csoportokkal, és feltételezem, hogy nem rajong túlzottan a kommunista rezsimért. Így van?
– Ez most maradjon magunk között, Carlos, de az ilyesmi toronymagasan nem érdekel.
– Mondja maga. De ha pénzt kellene tennem rá, amit meg is teszek, szerintem szívesen látná, ha eltűnnének a színről ezek a kommunista csirkefogók. – Újra elmosolyodott. – Havannába is szervezhetne hajóutakat.
– Ezt akkor is megtehetem, ha a kapcsolatok javulnak.
– Arra még igencsak sokáig várhat. Addig is kétmillió dollárt teszek az asztalra.
Lenéztem az asztalra. Semmi nem volt ott, csak a névjegykártyája és egy hamutartó. Ebben a csehóban még mindig engedélyezett a dohányzás.
– A versenyért a harmincezer jónak tűnik.
– Kapitány, a verseny igazából nem érdekel. Tudja, ez csak az álca. Maga ténylegesen nem hajózik Kubába a The Maine-en. Az első tisztje, Jack Colby megy majd. Adunk egy másik matrózt és három lelkes halászt. Maga repülőgépen megy Havannába az egyik ügyfelemmel, majd a munka elvégzése után felszáll a hajójára, és elhajózik Kubából.
– Mi lesz a hajón?
Odahajolt hozzám.
– Körülbelül hatvanmillió amerikai dollár. Amiből kettő a magáé.
– Öt.
Carlos rám nézett.
– Ezt az ügyfeleimmel kell megbeszélnie.
– Rendben van. Mi lesz az első tisztem fizetése?
– Ez már magán múlik. Mister. Colby nem kockáztatja az életét – tette hozzá –, ezért sok részletkérdést nem is kell ismernie.
– Ki kockáztatja még az életét?
– Páran.
– Maga?
– Nem. Én persona non grata vagyok Kubában.
– Jól van. – Nos, megígértem a kórházban, hogy a jövőben óvatosabb leszek. De…
Carlos rápillantott a Rolexére.
– Azt hiszem, hogy már elég információt adtam, és eldöntheti, hogy akar-e többet megtudni az ügyfeleimről, akik most itt vannak.
Átgondoltam, amit addig mondott az akcióról. Korábban már önként vállalkoztam veszélyes küldetésekre, mivel az országom érdekében tettem. Ez most a pénzről szól. Sok pénzről. És talán nem is olyan veszélyes, mint amilyennek Carlos gondolja. Számára, egy miami ügyvéd számára már az is veszélyes, ha sötétedés után megy vissza Miamiba. Számomra azonban a veszélyküszöb annyira magasan van, hogy még most, négy évvel Afganisztán után is úgy éreztem, hogy nem sok olyan dolog van, amivel ne tudnék megbirkózni. Talán éppen ezért kötöttem ki a kórházban.
– Ma este beszélhet az ügyfelemmel, aki Havannába fog repülni magával – mondta Carlos. – A nő nagyon őszintén elmond majd mindent.
– Nő?
– Őszinte leszek, és elmondom, hogy másoknál is érdeklődünk ezzel a munkával kapcsolatban.
– A legolcsóbb árat fogadják el! – Felálltam. – És a számlát is fizesse ki, kérem.
Carlos felállt.
– A két ügyfelem tizenöt perc múlva a hajóján lehet. Meg kellene hallgatnia, hogy mit mondanak.
– Már épp eleget hallottam.
Nagyon csalódottnak tűnt.
– Rendben van. Értesítem az ügyfeleimet. Vagy… Támadt egy ötletem. Ezt maga is elmondhatja nekik. Bérbe vehetjük a hajóját egy ma esti kirándulásra, hogy a tengerről nézzük a napnyugtát?
Carlos ravasz volt, vagy legalábbis annak gondolta magát. Azt kellett volna mondanom, hogy „Adios”, ám helyette azt kérdeztem, hogy mennyit fizetne érte.
– Kétezret.
– Hány személy?
– Három, velem együtt.
– Találkozzunk fél óra múlva a hajómnál! Mit isznak?
– Cuba Librét. – Mosolygott.
– Viszlát. Jó borravalót adjon a pultos lánynak!
Átmentem a lármás helyiségen, intettem Ambernek, majd kiléptem a Whitehead Streetre. Onnan nem messze volt az 1-es főút nulladik kilométerköve, a Maine-ből induló út vége. Ezzel kapcsolatban több mélyenszántó gondolatom is volt, általában pár sör hatására. És akkor jutott eszembe egy újabb: A Havannába vezető, százhatvan kilométeres út egyetlen rossz lépéssel kezdődik.
- Writer
