Fény a szívemben

Prológus ElliottAz öreg tölgy, amire felmásztam, úgy egy tucatnyi hasonló fa egyike volt a Juniper Streeten. Azért erre a faóriásra esett a választásom, mert egy fehér léckerítés mellett állt, ami elég magas volt, hogy a segítségével felkapaszkodhassak a legalsó ágra. Nem számított, hogy közben lehorzsoltam és vérzett a tenyerem, a térdem és a sípcsontom az érdes kéreg és az ágak miatt. A nyílt sebeket csípő szellő arra emlékeztetett, hogy harcoltam és győztem. Csak a vér zavart. De nem azért, mert kényes voltam, hanem mert meg kellett várnom, amíg elállt, nehogy összekenjem vele az új fényképezőgépemet. Tíz perccel később, amikor már a fenekemmel egy nálam sokkal idősebb ágon egyensúlyoztam úgy hatméternyire a földtől, a vér sem szivárgott többé. Elmosolyodtam. Végre rendesen tudtam használni a fényképezőgépemet. Nem volt új. A nagynéném idő előtti ajándéka volt a tizenegyedik születésnapomra. Általában két héttel a születésnapom után, hálaadáskor találkoztunk, de nem szeretett később ajándékot adni. Leigh néni sok mindent utált, kivéve engem és John bácsit. Belekukucskáltam a keresőbe, és ide-oda mozgattam a hektárokon át végtelenbe nyúló füves mezőkön, búzatáblákon és hullámzó dombokon. A házak kerítése mögött egy kitaposott földút húzódott, ami párhuzamos volt a nagynéném utcájával. A füves csíkot két keréknyom szegélyezte, és csupán ez választotta el a szomszédjaink hátsó udvarát a gabona- és repceföldek tengerétől. Egyhangú volt a táj, de amikor lement a nap, és az ég alja a narancs, a rózsaszín és a lila árnyalataiban úszott, megesküdtem volna rá, hogy nincs ennél szebb hely a világon. Oak Creek nem tűnt akkora csalódásnak, amilyennek anyám leírta, de túl sok volt az az egyszer volt. Ugyanis volt valamikor egy bevásárlóközpontja, egy vegyeskereskedése, egy játékterme, egyszer voltak teniszpályák és az egyik park körül egy sétatér, de most már csak üres épületek és bedeszkázott kirakatok maradtak a helyükön. Minden második karácsonyt töltöttük csak itt, amikor apa és anya veszekedése nagyon eldurvult. Nyáron a helyzet még rosszabb volt. Anya a nyári szünet első napján, az apával folytatott egész éjszakás veszekedés után kitett John bácsinál és Leigh néninél, és ilyenkor feltűnt, hogy még a házban sem veszi le soha a napszemüvegét. Akkor már tudtam, hogy látogatásnál többről van szó, hogy az egész nyarat itt fogom tölteni, és amikor kicsomagoltam, a bőröndömben talált ruhanemű mennyisége igazolta a gyanúmat. Az ég színe kezdett megváltozni, ezért a környezetemet szemlélve kattintottam párat. Leigh néni nem volt szívélyes, szeretetteljes ember, de sajnált annyira, hogy egy rendes fényképezőgépet vett nekem. Talán azt remélte, többet leszek a szabadban, de ez édes mindegy is volt. A barátaim PlayStationeket és iPhone-okat kértek, aztán az ajándékok mintegy varázsütésre megjelentek. Én ritkán kaptam azt, amit kértem, így a kezemben tartott fényképezőgép egy ajándéknál jóval többet jelentett nekem. Azt bizonyította, hogy valaki odafigyel rám. Ajtó nyílt, ami elterelte a figyelmemet a lemenő napról. Egy apa és a lánya halkan beszélgettek, miközben kisétáltak a hátsó udvarra. A férfi egy takaróba csavart kis csomagot vitt. A lány szipogott, az arca nedves volt a könnyektől. Nem moccantam, nem vettem levegőt, mert féltem, hogy észrevesznek, és elrontom a különleges pillanatot. Akkor figyeltem fel egy gödörre, a fa mellett. Vörös kis földkupac magasodott a gödör mellett. – Óvatosan – mondta a lány. A haja félig barna, félig szőke volt, kivörösödött arcában világított zöld szeme. A férfi leeresztette a kis csomagot a gödörbe, mire a lány sírva fakadt. – Sajnálom, királylány. Lökött rendes kutya volt. Összeszorítottam a számat. Illetlenség lett volna kuncogni, mégis humorosnak találtam, hogy egy Lökött nevű teremtménynek rendeznek temetést. Egy asszony mögött csapódott be a hátsó ajtó. A nyirkos időben szerteszét meredtek sötét, erősen göndör fürtjei. A derekára kötött konyharuhába törölte a kezét. – Itt vagyok – zihálta. Megdermedt, amikor lenézett a gödörbe. – Ó! Hát már… – Elsápadt, aztán a lányhoz fordult. – Úgy sajnálom, édesem. – Az asszony lenézett Lököttre, akinek apró mancsa kilógott a lazán rátekert babatakaró alól. Az asszony percről percre feldúltabbnak látszott. – De én… nem maradhatok… – Mavis – kezdte a férfi, és felé nyújtotta a kezét. Mavis alsó ajka megremegett. – Úgy sajnálom! – mondta, és visszasietett a házba. A lány az apjára nézett. – Semmi baj, apa. Az apa magához húzta a lányát. – Mindig megviselik a temetések. Kiborítják. – És Lökött volt a kisbabája még előttem – törölte meg az arcát a lány. – Semmi baj. – Búcsúztassuk el illendően. Köszönjük, Lökött, hogy olyan szelíden bántál a királylányunkkal. Köszönjük, hogy az asztal alatt vártad, hogy megegye a zöldséget… A lány és az apja egymásra néztek. – Köszönjük, hogy éveken át visszahoztad a labdát, és hűséges voltál… – És éjszaka mellém bújtál – törölte le a lány a könnyeit. – És puszit adtál. És a lábamnál feküdtél, míg leckét írtam, és mindig örültél, amikor hazaértem… A férfi egyszer bólintott, aztán fogta a kerítésnek támasztott lapátot, és elkezdte betemetni a gödröt. A lány a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a sírását. Amikor az apja végzett, egy pillanatig szótlanul álltak, aztán a lány egyedül akart maradni, és az apja nem tiltakozott. Bólintott, és visszament a házba. A lány leült a földhalom mellé, a füvet tépkedte, és átadta magát a szomorkodásnak. A keresőmön át akartam figyelni, és elkapni ezt a pillanatot, de a lány meghallotta volna a kattanást, és iszonyú rohadéknak tűntem volna, ezért csendben maradtam, és hagytam gyászolni. – Köszönöm, hogy megvédtél – szipogta végül. A homlokomat ráncolva tűnődtem, mivel szemben védhette meg Lökött, és hogy szüksége van-e még védelemre. Velem egykorú lehetett, és csinosabb volt mindegyik lánynál, akikkel együtt jártam iskolába. Kíváncsi voltam, mi történt a kutyájával, és mióta él ebben a hatalmas házban, ami a hátsó udvar fölé magasodott, és árnyékot vetett az utcában lévő többi házra, amikor a nap már az égbolt nyugati felén járt. Aggasztott, hogy nem tudtam, azért ül-e a földön, mert itt nagyobb biztonságban érzi magát a halott kutyája mellett, mint odabent. A nap lebukott, és beköszöntött az éjszaka, tücskök ciripeltek, a tölgy lombja között fütyült a szél. Hangosan korogni kezdett a gyomrom. Leigh nénitől megkapom a magamét, gondoltam, ha nem érek haza időben vacsorára, de a lány még mindig a barátja sírja mellett üldögélt, én meg úgy döntöttem, hogy nem zavarom. Kinyílt a hátsó ajtó és meleg, sárgás fény szökött ki a hátsó udvarra. – Catherine? – szólt ki Mavis. – Ideje már bejönnöd, drágám. Kihűl a vacsorád. Reggel majd megint meglátogathatod. Catherine engedelmeskedett: felállt és a ház felé indult, de mielőtt bement volna, csak egyszer torpant meg, hogy egy pillantást vessen a háta mögé, a sírra. Amikor becsukódott az ajtó, próbáltam kitalálni, mit kereshetett: talán csak az emlékezetébe véste, hogy ez a valóság, és Lökött tényleg nincs többé, vagy még utoljára búcsút vett tőle. Lassan lemásztam. Vigyáztam, hogy a kerítés külső oldalára ugorjak, és a frissen ásott sírtól elég messzire érjek földet. A cipőm talpa csikorgott a kavicsos sikátorban, és ezzel felriasztottam néhány környékbeli kutyát, de a sötét ellenére nem volt semmi gond, amíg vissza nem jutottam a nagynénémhez. Leigh néni összefont karral állt az ajtóban. Először aggodalmat láttam az arcán, aztán haragosan villant a tekintete, amikor megpillantott. Köntösben volt, erről rögtön tudtam, hogy milyen sokat késtem. Egy ősz csík indult a halántékától, ami aztán eltűnt, majd ismét felbukkant oldalra vetett, sűrű, barna hajfonatában. – Bocsánat – próbálkoztam. – Lekésted a vacsorát – nyitotta ki előttem a szúnyoghálós ajtót. Bementem a házba, ő meg utánam jött. – A tányérod a mikróban van. Egyél, aztán elmesélheted, hol jártál. – Igenis, assz’nyom – mondtam, és nyílegyenesen elhúztam mellette. Az ovális fa ebédlőasztal mellett elhaladva átjutottam a konyhába, kinyitottam a mikró ajtaját, és a fóliával letakart tányér láttán rögtön összefutott a nyál a számban. – Vedd le a… – kezdte Leigh néni, de már le is téptem a fóliát, becsaptam az ajtót, és megnyomtam a kijelzőn a kettes számot. Néztem, ahogy a tányér a barátságos sárga fényben körbeforog. A hússzelet sisteregni kezdett, a krumplipürén pedig bugyogni kezdett a szaft. – Még ne! – csattant fel Leigh néni, amikor a mikró fogantyúja felé nyúltam. Korgott a gyomrom. – Ha ennyire éhes vagy, miért ilyen későn jöttél haza? – Fennragadtam egy fán – válaszoltam, és nyitottam az ajtót, amint a mikró csipogni kezdett. – Egy fán?! – Leigh néni a kezembe nyomott egy villát, amikor elmentem mellette, és követett az asztalhoz. Belapátoltam a számba az első falatot, és mormoltam az élvezettől, majd újabb két falatot tömtem be, mielőtt a néni újabb kérdést tehetett volna fel. Anyám is jól főzött, de minél nagyobb lettem, annál éhesebb voltam. Akárhányszor ettem is egy nap, és akármennyit faltam be, sosem éreztem, hogy tele lennék. Nem tudtam – bármivel is próbáltam – elég gyorsan megrakni a gyomromat. Leigh néni elfintorodott, amikor a tányérom fölé görnyedve igyekeztem a falatok útját lerövidíteni. – Ezt el kell magyaráznod! – mondta Leigh néni. Amikor nem hagytam abba az evést, odahajolt hozzám, és megfogta a csuklómat. – Elliott, ne kelljen még egyszer mondanom! Igyekeztem gyorsabban rágni és nyelni, közben szolgálatkészen bólogattam. – Az utcában lévő hatalmas háznál áll egy tölgyfa. Felmásztam rá. – És? – Amíg fent voltam rajta, hogy jó képet készíthessek a gépemmel, emberek jöttek ki. – Calhounék? Megláttak? Megráztam a fejem, és sebtében bekaptam egy falatot. – Ugye, tudod, hogy ő John bácsi főnöke? – Nem – hagytam abba a rágást. Leigh néni hátradőlt. – Hogy éppen ezt a fát választottad! – Kedves embereknek látszottak… és szomorúak voltak. – Miért? – Legalább egy pillanatra elfelejtette, hogy mérges. – Eltemettek valamit a hátsó udvaron. Azt hiszem, elpusztult a kutyájuk. – Nagy kár – mondta a néni, és próbált némi együttérzést kicsiholni magából. Nem volt se gyereke, se kutyája, és ez cseppet sem zavarta. Hirtelen idegesen megvakarta a fejét. – Telefonált ma anyád. Bólintottam, és újabb falatot pakoltam be a számba. Hagyta, hadd fejezzem be az evést, és türelmesen megvárta, hogy a szalvétáért nyúljak. – Mit akart? – Úgy tűnik, apáddal igyekeznek rendbe hozni a dolgaikat. Anyád boldognak tűnt. Összeszorított foggal kaptam el a pillantásomat. – Eleinte mindig az. – Visszafordultam a néném felé. – Már begyógyult a szeme? – Elliott… Felálltam, felvettem a tányéromat meg a villámat, és a mosogatóhoz vittem őket. – Elmondtad neki? – kérdezte a kerek pocakját vakarva John bácsi. Az előszobában állt, a sötétkék pizsamában, amit Leigh néni tavaly karácsonyra vett neki. A néni bólintott. John bácsi rám nézett, és látta a felháborodást az arcomon. – Hát igen. Nekünk sincs ínyünkre. – Éppen most – fonta össze a karját a néni. – Anyával kapcsolatban? – kérdeztem. – Baromság. – De Elliott! – rótt meg a néni. – Szerintem rendben van, ha nem örülünk, hogy olyanhoz megy vissza, aki veri – jegyeztem meg. – De ő az apád – emlékeztetett a néni. – És? – kérdezte John bácsi. Leigh néni felsóhajtott, és a homlokához érintette az ujját. – Nem fog lelkesedni, hogy ezt kitárgyaljuk Elliott-tal. Ha azt akarjuk, hogy visszajöjjön… – Szeretnétek, ha mindig visszajönnék? – lepődtem meg. Leigh néni összefonta a karját, és nem volt hajlandó a hiúságomat legyezgetni. Az érzelmek feldühítették. Talán azért, mert nehéz rajtuk uralkodni, és ettől gyengének érezte magát, de bármi is volt az oka, nem szívesen beszélt bármiről is, ami haragon kívül mást ébresztett benne. John bácsi elmosolyodott. – Valahányszor elutazol, egy órára bezárkózik a hálóba. – John – sziszegett rá Leigh néni. Elmosolyodtam, de lehervadt a mosolyom. Fájdalmas horzsolásaim eszembe juttatták, amit láttam. – Mit gondoltok, minden rendben azzal a lánnyal? – A Calhoun lánnyal? – kérdezte a néni. – Miért? Vállat vontam. – Nem is tudom. Csak olyan furcsa dolgokat láttam, amikor fennragadtam a fán. – Nem tudtál lejönni egy fáról? – kérdezte a bácsi. Leigh néni leintette, aztán odajött hozzám. – Mit láttál? – Nem is tudom. A szülei elég rendesnek tűntek. – Úgy-ahogy – mondta a néni. – Mavis az iskolában elkényeztetett kislányként viselkedett. A cinkkohó révén a családjáé volt a fél város, de aztán az üzem bezárt, és a családtagjait egyenként elvitte a rák. Tudtad, hogy az az istenverte kohó megmérgezte itt a talajvizet? Jókora kártérítési pert akasztottak a családja nyakába. Nem maradt semmijük, csak az a nagy ház. Régebben a Van Meter udvarháznak hívták. De megváltoztatták a nevét, amikor Mavis szülei meghaltak, és Mavis hozzáment a Calhoun fiúhoz. Errefelé gyűlölik a Van Metereket. – Szomorú – mondtam. – Szomorú? A Van Meterek megmérgezték a várost! A fél lakosság rákkal küzd vagy a rákból eredő valamelyik komplikációval. Ha engem kérdezel, ez a legkevesebb, amit érdemelnek, főleg, ha azt vesszük, hogy bántak itt mindenkivel. – Mavis rosszul bánt veled? – kérdeztem. – Velem nem, de szörnyen viselkedett anyáddal és John bácsikáddal. – A férje a bácsi főnöke? – ráncoltam a homlokomat. – Jó ember – vette a védelmébe a bácsi. – Mindenki kedveli. – És a lány? – kérdeztem. John bácsi mindentudó mosollyal nézett rám, én pedig megráztam a fejem. – Nem érdekes. – Csinos jószág, mi? – kacsintott rám a bácsi. – Á! – Otthagytam őket, és kinyitottam az alagsorba vezető ajtót, aztán lekocogtam a lépcsőn. Leigh néni ezerszer kérdezte, hogy átalakítsa-e, vegyen-e új bútort meg egy szőnyeget, de nem voltam ott elég sokáig, hogy érdekeljen. Csak a fényképezőgép izgatott, és John bácsi nekem adta a régi laptopját, hogy gyakorolhassam a fényképek szerkesztését. Feltöltöttem a képeket, amiket készítettem, de képtelen voltam osztatlan figyelemmel dolgozni, mert a gondolataim egyre a fura lány és fura családja körül forgott. – Elliott? – szólt le Leigh néni. Felkaptam a fejem. A kis fekete, szögletes órára pillantottam a monitorom mellett. Felkaptam, és döbbenten láttam, hogy két óra telt el. – Elliott – ismételte meg a nénikém. – Anyád keres telefonon. – Egy perc, és visszahívom – kiabáltam fel. Leigh néni mobillal a kezében sétált le a lépcsőn. – Azt mondta, ha saját mobilt akarsz, az enyémen kell beszélned vele. Felsóhajtottam, és feltápászkodtam a székemről, aztán a nénihez caplattam. Elvettem tőle a telefont, megnyomtam a kijelzőn a kihangosítást, és visszaültem az asztalomhoz, hogy folytassam a munkát. – Elliott? – szólt bele anya. – Szia. – Én… szóval beszéltem apáddal. Visszajött. Azt akarta mondani, hogy sajnálja. – Akkor miért nem mondja? – morogtam. – Tessék? – Nem érdekes. – Nem akarsz semmit sem mondani arról, hogy hazajött? Hátradőltem a székemen, és összefontam a karomat. – Mit számít? Nem mintha megkérdeztél volna vagy érdekelne, mit gondolok. – Nagyon is érdekel, Elliott. Ezért hívtalak. – Hogy van a szemed? – Elliott – sziszegte Leigh néni, és egy lépést tett felém. Anya egy kis szünet után válaszolt. – Jobban van. Megígérte, hogy… – Mindig ezt teszi. A gond csak az, hogy megtartja-e, amikor dühös. Anya felsóhajtott. – Tudom. De meg kell próbálnom. – Mi lenne, ha egyszer a változatosság kedvéért megkérnéd, hogy ő próbálkozzon? Anya nem válaszolt azonnal. – Megtettem. Már nem maradt sok esélye, és ezzel ő is tisztában van. De próbálkozik, Elliott. – Nem olyan nehéz nem kezet emelni egy nőre. Ha viszont nem megy, jobb, ha az ember távol tartja magát. Ezt üzenem neki. – Igazad van. Tudom jól. Megmondom neki. Szeretlek. Összeszorítottam a számat. Anya tudta, hogy szeretem, de nehéz volt emlékeznem arra, ha én is megmondom neki, hogy szeretem, ez még nem jelenti azt, hogy egyetértek vele vagy helyeslem, hogy apa visszajön. – Én is. Halkan felnevetett, de a válaszát szomorúság nehezítette. – Minden rendben lesz, Elliott. Ígérem. Az orromat ráncoltam. – Ne ígérj semmit! Csak ha meg is tudod tartani. – Néha történnek olyan dolgok, amik fölött nincs hatalmunk. – Az ígéret nem jó szándék, anya. Felsóhajtott. – Néha nem tudom, melyikünk neveli a másikat. Nem érted, Elliott, de egy nap majd világos lesz. Holnap hívlak, rendben? Leigh nénire pillantottam. A lépcső aljában állt, a csalódottság még a félhomályban is kivehető volt az arcán. – Igen – ejtettem előre a vállamat. Általában veszett fejsze nyele volt józan gondolkodásra bírni anyámat, de a rosszfiús szerep kimerített. Kinyomtam a hívását, és átnyújtottam a telefont a nénémnek. – Ne nézz így rám! Az orrára mutatott, aztán láthatatlan kört rajzolt az arca köré. – Azt hiszed, miattad vágok ilyen arcot? Ha hiszed, ha nem, Elliott, szerintem igazad van. Vártam, mikor jön a de. Nem jött. – Kösz, Leigh néni. – Elliott? – Igen? – Ha úgy érzed, annak a kislánynak segítségre van szüksége, szólsz nekem, ugye? Egy pillanatig rászegeztem a tekintetemet, aztán bólintottam. – Rajta tartom a szemem.