Fény a szívemben

Első fejezet-1

Első fejezet CatherineKilenc ablak, két ajtó, egy házon körbefutó veranda és két erkély, ennyi volt a Juniper Streeten álló emeletes, viktoriánus házunk homlokzata. A lepattogzott kék festék és a poros ablakok szenvedélyesen daloltak a kíméletlen nyarak és a brutálisan hideg telek évszázadáról, amiket a háznak el kellett viselnie.

Megrándult a szemem, amikor alig érezhető csiklandozást éreztem az arcomon, és a következő pillanatban már égett is az arcom a tenyerem alatt. Odacsaptam a bőrömön araszoló fekete rovarra, ami megállt, hogy megízlelje a hajam alól arcomra csorgó izzadtságot. Apa mindig azt mondogatta, hogy a légynek sem tudnék ártani, de az engem bámuló házat figyelve különös dolgok mentek végbe bennem. A félelem ellenállhatatlan vadállat.

A kabócák fülsértők voltak a hőségben. Lehunytam a szemem, és próbáltam kizárni a zajt. Utáltam a rovarok hangját, zümmögését, a rekkenő hőségben kiszáradó föld pattogását. Könnyű szellő fújt az udvarunkon, és néhány hajtincs hullott az arcomba, ahogy a sötétkék walmartos hátizsákkal a lábamnál álldogáltam kint. A vállamat fájdalmasan feltörte a hátizsák, amit a középiskolától hazáig cipeltem. Perceken belül be kell mennem.

Bármennyire is igyekeztem bátor lenni, a sűrű, poros levegő beszívása, a lábam alatt nyikorgó lépcső és a hátsó udvarról hallatszó egyenletes kopogás ürügyként szolgált, hogy ne lépjek be a széles faajtón.

Követtem a keményen csattanó hangot, fejszéét a fán vagy kalapácsét a csonton, és amikor megkerültem a verandát, egy bronzbőrű fiút pillantottam meg, aki véres öklével verte a vén tölgyünk kérgét; a fatörzs ötször vaskosabb volt, mint a támadója.

A fa ritkás levelei nem adtak árnyékot a fiúnak, de azért csak állt ott, nem elég hosszú pólóját izzadtságfoltok tarkították. Vagy ostoba volt, vagy eltökélt, és amikor átható tekintete rám szegeződött, képtelen voltam elfordítani a szemem.

Homlokomhoz emeltem a kezem, azzal árnyékoltam a szemem a naptól, hogy a fiúból ne csak a körvonalait, hanem őt magát lássam, így most már ki tudtam venni kerek szemüvegét és kiálló arccsontját. Úgy tűnt, felhagy elszánt kísérletével, és lehajolt, hogy felvegyen a földről egy fényképezőgépet. Kiegyenesedett, és a vastag, fekete szíjat a nyakába vetette. A masina a nyakából lógott, amikor leengedte, és az ujjaival zsíros, vállig érő hajába túrt.

– Szia! – köszönt oda, és beszéd közben megcsillant a nap a fogszabályzóján.

Nem az a mélység, amit egy fákat püfölő fiútól elvárna az ember.

A fű csiklandozta a lábujjaimat, ahogy vietnámi papucsom a lábamon csattogott. Pár lépéssel közelebb mentem, és azon törtem a fejem, ki lehet ő, és miért álldogál az udvarunkon. A lelkem mélyén valami azt súgta, hogy fussak el, mégis közelebb mentem. Ijesztőbb dolgokkal is szembenéztem már.

A kíváncsiságom szinte mindig felülkerekedik a józan észen, ami apám szerint arra ítél majd, hogy osztozzak a szerencsétlen macska sorsában, akinek történetét figyelmeztetésként mesélte el nekem. Ez hajtott most is előre, de a fiú nem mozdult és nem is szólalt meg, hanem türelmesen várta, hogy a rejtély leküzdje önfenntartási ösztönömet.

– Catherine! – szólított apa.

A fiú meg sem rezzent. A ragyogó napba hunyorgott, és csendben nézte, ahogy a nevem hallatán megdermedek.

Pár lépést hátráltam, felkaptam a hátizsákomat, és az utcai veranda felé iramodtam.

– Egy fiú van a hátsó udvarunkon – lihegtem.

Apa a szokásos fehér galléros, végig gombos ingét viselte, hosszú nadrággal és meglazított nyakkendővel. Sötét haját zselével simította le, fáradt, de kedves szeme úgy tekintett le rám, mintha valami bámulatost vittem volna véghez, ami, ha az egyévnyi kínzással felérő középiskolát vesszük, akkor igaz is volt.

– Egy fiú? – hajolt előre, mintha ki akarna kukkantani a sarok mögül. – Az iskolából?

– Nem, de már láttam erre. Az, aki füvet szokott nyírni.

– Ja, ő! – Apa lecsúsztatta a vállamról a hátizsákomat. – John és Leigh Youngblood unokaöccse. Leigh azt mesélte, hogy náluk szokta tölteni a nyarat. Még sosem beszéltél vele?

Megráztam a fejem.

– Ez azt jelenti, hogy a fiúk már nem undorítók? Nem állítom, hogy örülök neki.

– Miért van az udvarunkban, apa?

– Valami kárt tesz? – vonta meg a vállát apa.

Nemet intettem.

– Akkor nem érdekel, miért van itt, Catherine. A kérdés csak az, hogy téged miért érdekel?

– Mert idegen és a kertünkben van.

Apa rám pislantott. – Helyes gyerek?

Undorral elfintorodtam. – Pfuj! Egy apának nem illik ilyet kérdeznie. Különben sem az.

Apa borostás arcán elégedett vigyorral nézte át a postát. – Csak kíváncsi voltam.

Hátrahajolva végigpillantottam a házunk és a csupasz földdarab közti füves ösvényen. Az a telek Fentonéké volt, mielőtt Mr. Fenton özvegye meghalt és a gyerekek ledózeroltatták a házat. Anya azt mondta, örül neki, mert amilyen büdös volt a ház kívülről, belülről még büdösebb lehetett, mintha valahol a mélyén meghalt volna valami.

– Arra gondoltam – nyitotta ki apa a szúnyoghálós ajtót –, hogy a hétvégén esetleg elvihetnénk egy fordulóra a Buickot.

– Oké – mondtam, és azon tűnődtem, vajon mire akar kilyukadni.

Elfordította az ajtógombot, benyomta az ajtót, és intett, hogy lépjek be. – Gondoltam, izgatott leszel. Nem kapod meg hamarosan a tanulóvezetői jogosítványodat?

– Úgy érted, én vihetem el egy körre a Buickot?

– Miért is ne? – kérdezte.

Bementem mellette az előcsarnokba, és a maradék uzsonnámmal meg az iskolaévben használt füzeteimmel a földre ejtettem a hátizsákomat.

– Nem látom értelmét. Nincs autóm, amit vezethetnék.

– Járhatsz a Buickkal.

Kinéztem az ablakon, mert érdekelt, hogy a fiú tovább támadja-e a fákat az első udvarunkon. – De a Buickkal te jársz.

Elfintorodott; máris türelmetlenné tette a vitánk. – Olyankor, ha éppen nem használom. Meg kell tanulnod vezetni, Catherine. Egyszer majd lesz kocsid.

– Oké, oké – engedtem. – Csak arra gondoltam, nem kell különösebben sietnünk. Nem kell mindjárt a hétvégén gyakorolnunk. Hátha… tudod… más dolgod van.

Puszit nyomott a hajamra. – Rád mindig van időm, királylány. Ki kéne takarítanunk a konyhát, és neki kéne fogni a vacsorának, mielőtt anya hazaér a munkából.

– Te miért vagy itt korábban? – kérdeztem.

Játékosan összeborzolta a hajamat. – Ma vége sincs a kérdéseidnek. Milyen volt a kilencedik év utolsó iskolanapja? Gondolom, nincs házi feladatod. Megbeszéltél valamit Minkával és Owennel?

Megráztam a fejem. – Mrs. Vowel azt kérte, hogy legalább öt könyvet olvassunk el a nyáron. Minka csomagol, Owen pedig tudományos táborba megy.

– Ja, persze, Minkáéknak ott az a nyaralójuk Red Riverben. El is felejtettem. De lóghatsz majd Owennel, ha visszajön a táborból.

– Igen – halkult el a hangom, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Owen hatalmas, lapos képernyős tévéje előtt ülni, és nézni, ahogy a legújabb videójátékot játssza, nem a legszuperebb nyári szórakozásról szőtt elképzelésem volt.

Első óta Minka és Owen voltak a legjobb barátaim, amikor mindhármunkat hangyásként könyveltek el. Minka lángvörös haja és szeplői elég bánatot okoztak neki, de aztán hatodikban bekerült a szurkolócsapatba, és ezzel ideiglenes nyugalmat nyert. Owen a napjai javát a tévé előtt töltötte az Xboxával, és a haját söprögette a szeméből, de az egyetlen szenvedélye Minka maradt. Felesküdött rá, hogy örökre a barátja lesz, és mindhárman úgy tettünk, mintha Owen nem volna szerelmes Minkába.

– Az nem jelent majd gondot, nem? – jegyezte meg apa.

– Micsoda?

– Hát a könyvek – válaszolta apa.

– Ó – ugrottam vissza a jelenbe. – Nem.

Lepillantott a hátizsákomra. – Jobb, ha felveszed. Anyád veszekszik majd veled, ha megint felbukik benne.

– Attól függ, milyen hangulatban lesz – morogtam a bajszom alatt. Felvettem a zsákot a földről, és a mellemhez szorítottam. Apa mindig megmentett anyámtól.

Felnéztem a lépcsőn. A nap beáradt a folyosó végén lévő ablakon. A fénysugárban porszemcsék táncoltak, és olyan érzést keltettek bennem, mintha vissza kellene fojtanom a levegőt. Áporodott és dohos volt a levegő, mint máskor is, de a hőségben csak rosszabbodott a dolog. Izzadságcsepp indult el a tarkómon és gurult le. A pamutpólóm azonnal felszívta.

Még az ötven-egynéhány kilóm alatt is nyikorgott a lépcső, amikor felmásztam a felső folyosóra, és egyenesen a szobámba mentem, majd a franciaágyamra dobtam a hátizsákot.

– Nem működik a klíma? – kocogtam le megint a lépcsőn.

– Nem. Kikapcsolom, amikor senki sincs itthon, hogy spóroljunk.

– Olyan meleg van, hogy alig lehet levegőt kapni.

– Már bekapcsoltam a légkondit. Nemsokára jobb lesz. – A faliórára pillantott. – Anyád egy óra múlva itthon lesz. Lássunk hozzá a dolgokhoz!

Kikaptam egy almát az asztalon lévő tálból, beleharaptam, és ezt rágcsáltam, míg apa felgyűrte az ingujját, és elfordította a csapot, hogy a nap koszát lemossa a kezéről. Sok minden foglalkoztathatta. A megszokottnál biztos több minden.

– Jól vagy, apa?

– Persze.

– Mi lesz vacsorára? – kérdeztem, de a szavaim tompán szűrődtek át a számban lévő almán.

– Mondd meg te! – Elfintorodtam, mire felnevetett. – A specialitásom. Fehérbabos, chilis csirke.

– Nagy a meleg a chilihez.

– Rendben. Akkor tépett malachúsos taco?

– Csak el ne felejtsd a kukoricát! – figyelmeztettem, és letettem az almacsutkát, mielőtt elfoglaltam a helyét a mosogató előtt.

Meleg vízzel és mosogatószerrel töltöttem fel a mosogatót, és míg a víz a háttérben bugyborékolt és gőzölgött, egy menetben felkutattam a földszinti helyiségekben a piszkos edényeket. A hátsó udvarra néző szalon ablakán kikukucskáltam, és a fiút kerestem. A tölgyfa mellett ült, és a fényképezőgépe lencséjén át a házunk mögötti mezőt figyelte.

Vajon meddig akar a hátsó udvarunkban lézengeni?, kérdeztem magamtól.

A fiú megmerevedett, aztán megfordult, és rajtakapott, hogy nézem. Rám szegezte a gépét, és lekapott, aztán a gépet leeresztve megint rám meredt. Elhátráltam az ablaktól. Nem voltam biztos benne, hogy zavarban vagyok-e vagy hátborzongatónak találom.

Visszamentem a konyhába az edényekkel, a többihez tettem a mosogatóba, és nekifogtam mosogatni. A víz a pólómra fröccsent, és míg a habos mosogatóvíz eltüntette a piszkot, apa bepácolta a disznóhúst, és betette a tepsit a sütőbe.

– Túl nagy a meleg a chilihez a kuktában, de a sütő bekapcsolása nem zavar – ugratott apa. Szorosabbra kötötte anya kötényét a derekán, a rózsaszín virágos sárga anyag jól illett a közös helyiségek falát borító, kifakult damaszttapétához.

– Egész jól áll, apa.

Eleresztette a füle mellett a szurkálódásomat, és a hűtő ajtaját kinyitva teátrálisan meghajolt.

– Vettem tortát.

A hűtő válaszképpen zümmögni kezdett, mert már megszokta, hogy valahányszor kinyitjuk az ajtaját, keményebb küzdelmet kell folytatnia, hogy lehűtse a tartalmát. A házhoz és a berendezéshez hasonlóan a hűtő is még egyszer annyi idős volt, mint én. Apa azt mondta, hogy az alján lévő horpadás csak karakteresebbé teszi. Az egykor fehér ajtókat olyan helyekről származó hűtőmágnesek tarkították, ahol sosem jártam, és piszkos foltok, amik felragasztható matricáktól származtak: ezeket anya ragasztotta fel lánykorában, aztán felnőttként leszedte őket. A hűtő a családunkra emlékeztetett: a látszat ellenére a különböző részek együttműködtek és sosem adták fel.

– Tortát? – kérdeztem.

– Hogy megünnepeljük a kilencedik osztályos léted utolsó napját.

– Ez tényleg ünneplésre érdemes. Három teljes hónap Presley és a klónok nélkül.

– A Brubaker lány még mindig zaklat? – komorodott el.

– Presley gyűlöl, apa – válaszoltam, és a kezemben tartott tányért súroltam. – Mindig is utált.

– Emlékszem még, amikor barátnők voltatok.

– Az óvodában mindenkinek van barátja – morogtam.

– Szerinted mi történt? – kérdezte, és becsukta a hűtőt.

Apa felé fordultam. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy felidézzek minden lépést, ami megváltoztatta Presley-t és a velem való barátkozásról hozott döntését.

– Mikor vetted a tortát?

Apa pislogott, és egyik lábáról a másikra állt.

– Hogyan, szívem?

– Szabadnapot kaptál?

Apa a legszebb kirakatmosolyát tapasztotta az arcára, ami sosem ért el a szeméig. Védelmezni próbált valamitől, amit érzése szerint alig tizenöt éves szívem nem bírt volna elviselni.

Mintha kő nehezedett volna a mellkasomra. – Elbocsátottak.

– Ideje volt, kölyök. Hónapok óta lent van az olaj ára. Az osztályomról elbocsátott hetvenkét ember közé tartozom. Holnap még többeket tesznek ki.

Lenéztem a piszkos vízben félig elmerült tányérra.

– Te nem egyszerűen csak egy vagy hetvenkettő közül.

– Nem lesz semmi baj, királylány. Esküszöm.

Kézzel leöblítettem a habot a tányérról, az órára néztem, mert rájöttem, apa figyelmét miért kötötte le annyira az idő múlása. Anya hamarosan itthon lesz, és apának közölnie kell vele a hírt. Apa mindig megóvott anyától, és bármennyire szerettem volna ezt viszonozni, ezúttal semmivel sem tudtam anyám haragját tompítani.

Már éppen kezdtünk megint hozzászokni, hogy anyát nevetni halljuk, hogy vacsorához ülünk, és a napunkról beszélgetünk, nem a kifizetésre váró számlákról.

Letettem a tiszta tányért a pultra. – Hiszek neked. Biztos találsz majd valamit.

Nagy tenyere gyöngéden nehezedett a vállamra. – Hát persze. Fejezd be a mosogatást, töröld le a pultot, aztán vidd ki helyettem a szemetet, rendben?

Bólintottam, és amikor puszit nyomott az arcomra, nekidőltem.

– Kezd nőni a hajad. Ez jó.

A világosbarna fürtöket közelebb húztam vizes ujjaimmal az arcomhoz. – Talán egy kicsit.

– Megnöveszted megint? – kérdezte reménykedő hangon.

– Tudom, hogy hosszabban szereted.

– Lebuktam – bökte meg az oldalamat. – De úgy viseled, ahogy neked tetszik. A te hajad.

Az óramutatók hajtottak előre a munkában, és azon tűnődtem, apa miért akarja, hogy anya tiszta házba és meleg vacsorára jöjjön haza. Miért intézi úgy, hogy jó hangulatban legyen, ha egyszer rossz hírt akar közölni?

Pár hónappal ezelőttig anya apa állása miatt nyugtalankodott. Az egykori nyugdíjasparadicsomnak számító kisváros lassan széthullott körülöttünk. Túl sok ember, túl kevés állás. A szomszéd városban lévő olajfinomítót beolvasztották egy nagyobb cégbe, és az irodák többségét már áthelyezték Texasba.

– Elköltözünk? – kérdeztem, és eltettem az utolsó serpenyőt. A gondolattól remény ébredt bennem.