Fény a szívemben

Első fejezet-2

Apa kuncogott. – Ahhoz pénz kell. Ez a régi ház 1917 óta van a anya családjának birtokában. Talán sosem bocsátaná meg nekem, ha eladnánk.

– Szerintem meg rendben, ha eladjuk. Különben is túl nagy nekünk.

– Catherine?

– Igen?

– Ne említsd anyádnak a házeladást, oké? Csak még jobban felzaklatnád.

Bólintottam, és a pultokat törölgettem. Csendben fejeztük be a takarítást. Apa láthatóan elmerült a gondolataiban; valószínűleg átgondolta, hogyan közölje tapintatosan a hírt. Láttam, hogy ideges, inkább magára hagytam. Aggasztott a nyugtalansága, mert apa már tökélyre fejlesztette anya váratlan kitöréseinek, értelmetlen szónoklatainak lecsillapítását. Egyszer kicsúszott a száján, hogy középiskola óta tökéletesítette a stratégiáját.

Apa kiskoromban, lefekvés előtt legalább egyszer elmesélte, hogy szeretett bele annak idején anyámba. A kilencedik osztály első hetében randira hívta, és megvédte a családi kohó miatt elszenvedett támadásoktól. A kohóban keletkezett melléktermék a földbe szivárgott, onnan pedig a talajvízbe, és valahányszor valakinek megbetegedett az anyja, vagy valakit rákkal diagnosztizáltak, az csakis a Van Meterek hibája volt. Apa azt is mesélte, hogy a nagyapám kegyetlen ember volt, de anyával viselkedett a legborzasztóbban, méghozzá annyira, hogy megkönnyebbülést jelentett, amikor meghalt. Intett, nehogy megemlítsem nagyapát anya előtt, és viseljem türelemmel azt, amit apám kirohanásoknak nevezett. Tőlem telhetően igyekeztem tudomást sem venni anyám kitöréseiről és gonosz megjegyzéseiről, amiket apámnak tett. Az elszenvedett sértések nyoma még húsz évvel nagyapa halála után is látszott a tekintetében.

A murvás felhajtó csikorgott anya Lexusának kereke alatt, és ez visszarántott a jelenbe. Nyílt a sofőr oldali ajtó és anya behajolt az utastérbe, hogy felvegyen valamit a padlóról. Két kezemben szemeteszsákokat fogva figyeltem lázas keresgélését.

A garázs melletti nagy konténerbe dobtam a szemetet, lecsaptam a fedelet, és farmersortomba töröltem a kezemet.

– Milyen volt a kilencedik osztály utolsó napja? – kérdezte anya a retiküljét a vállára vetve. – Már nem te vagy legalul a totemoszlopon. – A mosolya kidomborította telt, rózsás arcát, de alig bírt menni a murván a magas sarkújában, így óvatosan evickélt az utcára nyíló kapu felé. Egy kis zacskót tartott a kezében a patikából, amit már kinyitott.

– Örülök, hogy vége.

– Á, ilyen rossz volt, mi?

A kulcsait szorongatva arcon csókolt, aztán megtorpant a veranda előtt. A harisnyáján térdtől felfutott egy szem, és eltűnt a szoknyája alatt, egy sötét hajtincse pedig az arcába hullott.

– És… neked milyen napod volt?

Anya a First Bank autós fiókirodájában dolgozott tizenkilenc éves kora óta. Csak húsz percet kellett ingáznia, és szerette ezt az időt arra használni, hogy leeresszen, de a két munkatársára tett legkíméletesebb megjegyzései is leereszkedők voltak, és szörnyű banyáknak titulálta őket. A kis autós szárnyépület a bank főépületétől külön volt, és egész nap egy ilyen kis helyen összezsúfolva dolgozni azzal járt, hogy kiéleződtek a munkatársak közötti problémák.

Anyának annál több gyógyszerre volt szüksége, minél tovább dolgozott ott. A kezében tartott nyitott zacskó csalhatatlan jele volt, hogy pocsék napja volt, nem feltétlen a munkától, attól is kiborulhatott, ha csak eszébe jutott, hogy az élete nem úgy alakult, ahogy megálmodta. Anyának szokása volt a negatívra koncentrálni. Próbált más lenni. A házi könyvtárunk nagyját a Hogyan legyünk elégedettek? és A harag feldolgozásának egészséges módszerei jellegű önsegítő könyvek tették ki. Anya meditált és nyugtató zenét hallgatva hosszan ázott a fürdővízben, de nem kellett sok, hogy kirobbanjon belőle a harag. A dühe fortyogott, nőtt, és arra várt, hogy valami vagy valaki segítségével utat törjön.

Csücsörített szájjal kifújta a tincset az arcából.

– Apád itthon van.

– Tudom.

Nem vette le a szemét az ajtóról. – Miért?

– Főz.

– Ó, istenem, jaj, ne! – Felrohant a lépcsőn, feltépte a szúnyoghálós ajtót, ami hangosan becsapódott mögötte.

Eleinte nem hallottam őket, de anya pánikról tanúskodó kiáltásai nemsokára átszűrődtek a falon. Az utcai oldalon álltam, és hallgattam, ahogy az ordítás egyre hangosabb lesz, miközben apa igyekszik megnyugtatni a feleségét, anya pedig nem kér belőle. Anya a mi lenne, ha világában élt, apa pedig ragaszkodott a most rögtönhöz.

Lehunytam a szemem, és visszafojtottam a lélegzetemet, azt remélve, hogy az ablakban látott két alak összeolvad, és apa addig öleli anyát, míg elszáll a rémülete.

Felnéztem a házunkra, az elszáradt indákkal beszőtt rácsokra, a festésre szoruló verandakorlátra. Az ablakokon a szúnyoghálót vastagon fedte a por, a veranda deszkáit ki kellett volna cserélni. A ház kívülről még baljósabban festett, ahogy a nap előrehaladt az égen. A mi házunk volt a háztömbben a legnagyobb, sőt az egyik legnagyobb a városban is, és árnyékot vetett. Anya háza volt, előtte pedig az ő anyjáé, de sosem éreztem otthonnak. Túl sok volt a szoba és a hely, amit olyan visszhangok és suttogások töltöttek meg, amiket a szüleim nem akartak, hogy halljak.

Az ilyen pillanatokban szívesen vettem volna a fojtott dühöt. Mert a düh most már kiömlött az utcára.

Anya még mindig fel-alá járkált, apa pedig az asztal mellett állt, és könyörgött, hogy anya hallgassa végig. Ordítottak, míg az árnyékok átkúsztak az udvaron, és végül a nap már csak lebegett a láthatár szélén. A tücskök ciripelni kezdtek, jelezve, hogy közel a naplemente. Korgott a gyomrom, mialatt a füvet tépkedtem; közben leültem a naptól meleg, egyenetlen járdánkra. Az ég rózsaszín és lila árnyalatokban játszott, a locsolók sziszegtek, és vizet permeteztek a kertünkre, de nem úgy látszott, mintha a háború odabent egyhamar véget érne.

A Juniper Streeten csak az iskola vége utáni forgalmat elkerülni akaró autók jártak. Miután mindenki befejezte a munkát és hazaért, visszatért a városszéli nyugalom.

Kattintást és csévélést hallottam a hátam mögött. Megfordultam. A fényképezőgépes fiú az út túloldalán állt, a különös szerkezetet a kezében szorongatta. Még egyszer felemelte, és a gépet rám szegezve újra lekapott.

– Legalább tennél úgy, mintha nem engem fotóznál – mordultam rá.

– Miért tenném?

– Mert idegenről az engedélye nélkül ciki fényképet készíteni.

– Ki mondja?

– Mindenki – néztem körül. A kérdése megbántott. – Mindenki ezt mondja.

Rátette a kupakot a lencsére, aztán lelépett a járdáról az útra. – Mindenki nem látta, amit én láttam a lencsén át, és az minden volt, csak nem ciki.

Dühösen rámeredtem, és próbáltam eldönteni, hogy bóknak vegyem-e vagy sem. Összefontam a karomat, de az arckifejezésem meglágyult. – Apám szerint Miss Leigh unokaöccse vagy.

Bólintott, és feltolta a szemüvegét fényes orrnyergére.

Visszanéztem a szülőnagyságú alakokra az ablakomban, aztán vissza a fiúra. – Nyári vakációra vagy itt?

Ismét bólintott.

– Tudsz beszélni? – mérgelődtem.

Magában mulatva elvigyorodott. – Miért vagy olyan dühös?

– Nem tudom – csattantam fel, és újból lehunytam a szemem. Mély levegőt vettem, aztán kinéztem a szempilláim alól. – Te nem szoktál pipa lenni?

Áthelyezte a testsúlyát a másik lábára. – Gondolom, csak amennyire más is. – A fejével a házunk felé intett. – Miért kiabálnak?

– Az… apám elvesztette ma az állását.

– Az olajvállalatnál dolgozik?

– Dolgozott.

– A nagybátyám is… a mai napig. – Hirtelen sebezhetőnek látszott. – De ne szólj senkinek!

– Tudok titkot tartani. – Felálltam, és leporoltam a sortomat. Amikor nem szólt semmit, kelletlenül megmondtam a nevem. – Catherine vagyok.

– Tudom. Én meg Elliott. Van kedved elsétálni a Braumhoz? Fagyizni?

Fél fejjel magasabb volt nálam, de ahogy elnéztem, a súlyunk egyforma lehetett. A karja, lába hosszú volt és vézna, és nem nőtt még hozzá a füleihez. Széles arccsontja kiállt, és ettől beesettnek látszott az arca, hosszú, összetapadt haja nem emelt tojásdad arca látványán.

Átjött a repedezett aszfalton, én meg kiléptem a kapun, aztán hátranéztem. A ház még figyelt, és várt, hogy visszamenjek.

A szüleim még mindig ordítoztak. Ha bementem volna, abbahagyták volna annyi időre, hogy áttegyék a hadszínteret a hálójukba, de ez csak azzal járt volna, hogy egész éjszaka anya tompa dühét hallgathattam volna.

– Persze – válaszoltam, és szembefordultam vele. Meglepettnek láttam. – Van pénzed? Majd visszafizetem. Nem megyek vissza a tárcámért.

Bólintott, és bizonyítékként meglapogatta a zsebét. – Meg tudlak hívni. Én szoktam a füvet nyírni a szomszédoknál.

– Tudom – mondtam.

– Tényleg? – kérdezte, és meglepett mosolyra húzta a száját.

Elliott mellettem jött, de tiszteletteljes távolságra. Másfél saroknyit meg sem szólalt, aztán meg abba sem hagyta.

– Jól érzed itt magad? – kérdezte. – Oak Creekben?

– Nem mondhatnám.

– És az iskolában? Milyen?

– Leginkább a kínzáshoz hasonlítanám.

Bólintott, mintha beigazolva látná a gyanúját. – Anyám itt élt, és mindig azt mondta, hogy mennyire gyűlölte.

– Miért?

– A legtöbb indián gyerek a saját iskolájába járt. Ő meg John bácsi sok rizsát kaptak, hogy ők az egyedüli indián gyerekek Oak Creekben. Csúnyán bántak anyámmal.

– Például… miket csináltak? – kérdeztem.

A homlokát ráncolta. – Vandál pusztítást végeztek a házukban, még anyám kocsiját is szétverték. De ezt John bácsitól tudom. Anya csak annyit mondott, hogy a szülők alantas gondolkodásúak, a gyerekek meg még annál is rosszabbak. Nem tudom, hogy ezt minek tekintsem.

– Mit?

Lesütötte a szemét. – Hogy olyan helyre küldött, amit gyűlöl.

– Két éve karácsonyra bőröndöt kértem ajándékba. Apa vett egy szettet. Amint hazaérek érettségi után, máris bepakolok, és soha többé nem jövök vissza.

– Mikor lesz? Az érettségid?

– Még három év van addig – sóhajtottam.

– Szóval elsős vagy? Vagy voltál? Én is.

– De itt vagy minden nyáron? Nem hiányoznak a barátaid?

Vállat vont. – A szüleim sokat veszekednek. Szeretek idejárni. Itt nyugalom van.

– Hova valósi vagy?

– Oklahoma Citybe. Vagyis inkább Yukonba.

– Tényleg? Fociban ellenetek szoktunk játszani.

– Aha. Tudom, tudom. Le a Yukonnal! Láttam az Oak Creek-i transzparenseket.

Elfojtottam a mosolyomat. Én magam is készítettem belőlük párat Minkával és Owennel a tanítás utáni sportklubtalálkozókon. – Te is játszol?

– Igen, a futottak még kategóriában. De már javul a játékom. Az edzőnk legalábbis ezt állítja.

Magasan fölénk tornyosult a Braum cégtáblája, és rózsaszín-fehér ragyogásba vonta a járdát. Elliott kinyitotta az ajtót, és jegesen csapta meg a bőrömet a klíma hidege.

A cipőm talpa a vörös csempével kirakott padlón cuppogott. A cukor és a zsír átitatta a levegőt, családok gyűltek össze az ebédlőrészben, és a nyári terveiket beszélték meg. Az Első Keresztény Egyház lelkipásztora az egyik nagyobb asztal mellett állt a derekánál összefont karral, a piros nyakkendőjét lefogva, és a nyáj tagjaival cseréltek információt az egyházközösségi eseményekről és a lelkipásztor csalódottságáról a helyi tó vízszintjét illetően.

Elliottal a pulthoz sétáltunk. Intett, hogy rendeljek előbb én. Anna Sue Gentry volt a pénztáros, világosra szőkített lófarka ide-oda lengett, amikor jelentőségteljesen igyekezett felmérni a kapcsolatunk jellegét.

– Ki ez, Catherine? – kérdezte, és felvont szemöldöke alól gusztálta az Elliott nyakából lógó fényképezőgépet.

– Elliott Youngblood – mutatkozott be Elliott, mielőtt válaszolhattam volna.

Anna Sue már nem is szólt hozzám, és nagy zöld szeme csillogni kezdett, amikor a mellettem álló magas fiú bebizonyította, hogy nem fél szóba állni vele.

– És te ki vagy, Elliott? Catherine kuzinja?

Grimaszt vágtam, mert azon tűnődtem, ugyan mi késztette erre a következtetésre. – Micsoda?

Anna Sue megvonta a vállát. – A hajad ugyanolyan hosszú. Ugyanaz a rémes frizura. Gondoltam, valami családi vonás.

Elliott rezzenetlenül nézett rám. – Az enyém valójában hosszabb.

– Szóval nem vagytok unokatestvérek – vonta le Anna Sue. – Lecserélted Minkát és Owent?

– Szomszéd – csúsztatta a kezét khaki nadrágja zsebébe Elliott, aki máris elvesztette az érdeklődését.

Anna Sue az orrát ráncolta. – Mi vagy, magántanuló?

Felsóhajtottam. – A nyári vakációt a nagynénjénél tölti. Rendelhetnénk?

Anna Sue egyik lábáról áthelyezte az egyensúlyát a másikra, és kétfelől megragadta a pénztárgépet. Nem lepett meg mogorva arckifejezése. Presley barátnője volt. Egyformán néztek ki, ugyanolyan árnyalatú hidrogénezett haj, frizura, vastag fekete szemceruza, és ugyanolyan képet vágtak, amikor megláttak.

Elliottnak ez fel sem tűnt. Az Anna Sue feje feletti táblára mutatott. – Egy banános-tejkaramellás kelyhet kérek.

– Dióreszelékkel? – kérdezte. Világos volt, hogy kötelező megkérdeznie.

Elliott bólintott, és rám nézett. – Catherine?

– Narancs sörbetet kérek.

– Ki hinné! – forgatta a szemét Anna Sue. – Kértek mást is?

Elliott a homlokát ráncolta. – Nem.

Megvártuk, míg Anna Sue felemelt egy átlátszó fedelet, és belevájt az átlátszó lap mögötti sörbetfagyasztóba. Miután egy ezüstös fagylaltoskanállal gombóccá gyúrta, kiegyensúlyozta a tölcséren, átnyújtotta nekem, aztán nekifogott Elliott kelyhének.

– Nem azt mondtad, hogy csak tölcséres fagyit eszünk? – kérdeztem.

Vállat vont. – Meggondoltam magam. Gondoltam, kellemes lenne egy kicsit elüldögélni egy hűtött helyiségben.

Anna Sue felsóhajtott, amikor letette a pultra Elliott rendelését.

– Banános-tejkaramellás kehely.

Elliott egy ablak melletti asztalt választott, és odaadott néhány papírszalvétát, még azelőtt, hogy úgy nekiesett a vaníliás és tejkaramellás szósznak, mint, aki éhezik.

– Talán inkább vacsoráznod kellett volna – jegyeztem meg.

Felpillantott, és letörölt egy elkent csokifoltot az álláról.

– Még megtehetjük.

Lenéztem csöpögő fagylaltomra. – Nem szóltam a szüleimnek, hogy elmegyek. Hamarosan vissza kellene mennem… nem mintha észrevették volna, hogy nem vagyok otthon.

– Hallottam a veszekedésüket. Bizonyos értelemben szakértő vagyok benne. Nekem egész éjszakásnak tűnt.

Felsóhajtottam. – Addig abba sem hagyják, míg apám új állást nem talál. Anya… gyenge idegzetű.

– Az én szüleim folyton a pénz miatt vitatkoznak. Apa úgy érzi, ha nem keres meg óránként negyven dollárt, akkor nem is megy el dolgozni. Mintha egy dollár nem lenne jobb, mint semmi. Aztán állandóan kirúgják.

– Mivel foglalkozik?

– Hegesztő, ami óriási, mert sokat van távol.