Fény a szívemben

Első fejezet-3

– A büszkeség körül forog az egész – mondtam. – Apám biztos talál majd valamit. Anya egyszerűen csak hajlamos kiborulni.

Rám mosolyogott.

– Mi az?

– Anya. Helyesen hangzik.

Hátradőltem, és égett az arcom. – Nem szereti, ha anyának hívom. Azt mondja, hogy ezzel idősebbnek akarom beállítani magam. Megszokásból van.

Vidáman nézte, ahogy feszengek, aztán megszólalt. – Anyának hívom anyámat, amióta csak megszülettem.

– Bocs. Tudom, hogy furcsa – fordítottam el a tekintetemet. – Anya mindig szokatlanul áll mindenhez.

– Miért szabadkozol? Most mondtam, hogy aranyos.

Fészkelődtem, a szabad kezem a térdem közé csúsztattam. A klíma maximumon volt, ahogy nyáron Oklahomában a legtöbb üzletben. Télen az ember rétegesen öltözködött, mert bent túl meleg volt. Nyáron meg kabátot viselt, mert túl hideg volt.

Lenyaltam a számról a csípős édességet.

– Nem tudtam, nem leereszkedően mondtad-e.

Elliott mondani készült valamit, de néhány lány közeledett az asztalunk felé.

– Á! – érintette meg teátrálisan a mellét Presley. – Catherine-nek barátja van! Restellem, hogy mindvégig azt hittük, hogy csak hazudod, hogy nem a városban lakik.

Presley három utánzata – Tara és Tatum Martin meg Brie Burns – erre kuncogni kezdtek, és hidrogénezett hajukat dobálták. Tara és Tatum egypetéjű ikrek voltak, de mind arra törekedtek, hogy Presley-re hasonlítsanak.

– Talán csak a város környékéről – tette hozzá Brie. – Esetleg egy rezervátumból?

– Oklahomában nincsenek rezervátumok – döbbentett meg a butasága.

– De vannak – erősködött Brie.

– Törzsi területekre gondolsz – segítette ki rezzenetlenül Elliott.

– Presley vagyok – mondta Presley önelégülten.

Elfordultam, hogy ne lássam a bemutatkozásukat, de Elliott nem mozdult, nem is szólt, ezért visszafordultam, hogy lássam, mi akadályozza őket. Elliott halványan rám mosolygott, és nem vett tudomást Presley kinyújtott kezéről.

Presley a száját húzta, és összefonta a karját. – Brie-nek igaza van? White Eagle-ben laksz?

Elliott felvonta a szemöldökét. – Az a Ponca törzs főhadiszállása.

– És? – kérdezte Brie.

Elliott láthatóan unottan sóhajtott fel. – Én cseroki vagyok.

– Az is indián, igaz? White Eagle nem az indiánoknak van? – kérdezte Brie.

– Menj innen, Presley! – könyörögtem, mert nyugtalanított, hogy valami még sértőbbet mond.

Presley szeme izgatottan villant. – Váó, Kit-Cat. Nem vagy kicsit önhitt?

Haragtól szikrázó szemmel néztem fel rá. – Catherine a nevem.

Presley egy bokszhoz vezette őket a terem másik végében, de még onnan is piszkált kettőnket.

– Ne haragudj! – suttogtam. – Azért csinálják, mert velem vagy.

– Mert veled vagyok?

– Gyűlölnek – morogtam.

Megfordította a kanalát, és a szájába dugta. Látszólag nem kavarta fel az eset. – Nem nehéz látni, miért.

Kíváncsi voltam, hogy a külső megjelenésemben mi tette ezt nyilvánvalóvá. Talán a város ezért nem hagyott fel azzal, hogy anyát és engem okoljon a nagyszüleim hibáiért. Talán úgy nézek ki, mint akit gyűlölni kell, gondoltam.

– Miért vagy zavarban? – kérdezte Elliott.

– Reméltem, hogy nem tudsz a családomról és a kohóról.

– Ja, arról. A nagynéném évekkel ezelőtt elmesélte. Ezt gondolod? Hogy a családod múltja miatt bánnak veled ilyen aljasul?

– Mi másért?

– Catherine. – A nevem lágy nevetésként hangzott a szájából. – Féltékenyek rád.

A homlokomat ráncolva ráztam a fejem. – Ugyan mire lennének? Jóformán koldusszegények vagyunk.

– Láttad már magad? – kérdezte.

Elpirultam, és lesütöttem a szemem. Csak apa dicsérte mindig a külsőmet.

– Mindaz vagy, ami ők nem.

Összefontam a karomat az asztalon, és elnéztem a faágak között a sarkon álló lámpa fel-felcsillanó, meleg fényét. Furcsa érzés volt, egyszerre szerettem volna, hogy folytassa és váltson témát.

– Nem bántott, amit mondanak? – lepődtem meg.

– Régen zavart.

– És most már nem?

– John bácsikám azt mondja, hogy csak akkor dühíthetnek fel minket, ha hagyjuk, és ha engedjük, akkor hatalmat adunk a kezükbe.

– Elég mély gondolat.

– Néha hallgatok rá, pedig azt hiszi, nem figyelek oda.

– Mit szokott még mondani?

Nem habozott. – Vagy jól felül tudsz emelkedni a dolgokon, és a tudatlanságot műveltséggel ellensúlyozod, vagy valóban csak a megkeseredésben leszel jó.

Elmosolyodtam. Elliott tisztelettel ismételte meg a nagybátyja szavait.

– Szóval akkor van szabad választásod, hogy ne hagyd, hogy mások megjegyzései feldühítsenek?

– Úgy valahogy.

– De hogyan csinálod? – hajoltam közelebb. Őszintén kíváncsi voltam. Reméltem, hogy feltár előttem valami bűvös titkot, ami véget vet a boldogtalanságnak, amit Presley és a barátnői imádnak ébreszteni bennem.

– Én is szoktam dühös lenni. Idegesít, amikor mások szükségét érzik, hogy közöljék, a dédanyjuk cseroki hercegnő volt, vagy felteszik azt az ostoba kérdést, hogy a nevemet nem arról kaptam-e, amit a szüleim a wigwamból kilépve először megpillantottak. Felforr az agyvizem, amikor főnöknek hívnak, vagy, amikor a szertartásainkon kívül másokat fejdíszben látok. De a nagybátyám azt mondja, hogy vagy együttérzők vagyunk, és műveltséget szerzünk, vagy meghagyjuk őket a tudatlanságukban. Különben is túl sok a tudatlanság a világban, hogy ezt hagyjam mind magamra zúdítani. Ha engedném, mindig forrna bennem a harag, és nem akarok olyan lenni, mint az anyám.

– Ezért verted ököllel a fánkat?

Lesütötte a szemét, mert vagy nem volt hajlandó, vagy nem is tudott válaszolni a kérdésemre.

– Sok minden bánt – mormoltam hátradőlve. A klónokat néztem, akik levágott szárú farmersortban és virágos blúzban voltak – ugyanabból a boltból származó blúz változataiban.

Apa mindig igyekezett, hogy megfelelő ruhákban, megfelelő hátizsákkal járjak. Anya évről évre figyelte, ahogy egyre több gyermekkori barátom tűnik el a süllyesztőben. Eltűnődött, hogy mit csináltunk rosszul, és így bennem is felmerült a kérdés.

Az igazság az, hogy gyűlöltem Presley-t, amiért gyűlöl. Nem volt szívem elmondani anyának, hogy sosem fogok beilleszkedni. Nem voltam elég alávaló ezekhez a kisvárosi, szűklátókörű lányokhoz. Hosszú időbe telt rájönnöm, hogy nem is akarok az lenni, de tizenöt évesen néha megfordult a fejemben, a magánynál nem lenne-e jobb. Apa sem lehet örökké a legjobb barátom.

Ettem egy falat sörbetet.

– Elég – szólt rám Elliott.

– Mi elég? – kérdeztem, és a hűs narancsos finomság elolvadt a nyelvemen.

– Ne nézd úgy őket, mintha azt kívánnád, bárcsak ott ülnél! Jobb vagy annál.

Magamban mulatva somolyogtam. – Szerinted nem tudom?

Lenyelte, amit mondani akart.

– Nálad mi a szitu?

– A szüleim egy hathetes párterápiára mennek. Intenzív tanácsadás. Gondolom, utolsó kísérlet.

– Mi lesz, ha megpróbálják és nem sikerül?

A szalvétáját tépkedte. – Nem tudom. Anya említette, hogy végső megoldásként szóba jöhet, hogy visszajövünk ide. De ezt egy-két éve mondta.

– Min veszekednek?

– Apám iszik – sóhajtott fel. – Nem viszi ki a szemetet. Anya szekálja. Anya túl sokat lóg a Facebookon. Apa azt mondja, azért iszik, mert anya nem vesz róla tudomást, anya azt mondja, azért Facebookozik állandóan, mert apa nem szól hozzá. Gyakorlatilag a leghülyébb dolgokon összekapnak, amiket csak el tudsz képzelni, aztán ez dagad, mintha álló nap csak arra várnának, hogy a másik beindítsa. Most, hogy apa – sokadszorra – elvesztette az állását, a helyzet tovább romlott. Úgy látszik, a terapeuta azt mondta, apának szüksége van rá, hogy áldozat legyen, anya pedig szereti kasztrálni, akármit is jelentsen ez.

– Ezt elmondták neked?

– Nem a zárt ajtók mögött veszekedő szülőtípusok.

– Irtó gáz. Nagyon sajnálom.

– Nem is tudom – nézett rám a szemüvege alól. – Nem olyan rossz.

A széken feszengtem. – Talán… indulnunk kéne.

Elliott felállt, és várta, hogy kicsússzak a bokszból. Ő is kikúszott, így nem voltam biztos benne, hogy észrevette-e: Presley és a klónok a szájuk elé tartott kezükkel takarják el sértéseiket és vihogásukat.

Amikor Elliott megállt a bokszuk mögötti szemetes mellett, már tudtam, hogy észrevette.

– Min nevettek? – kérdezte.

A pólóját rángattam, és a tekintetemmel könyörögtem, hogy menjünk tovább.

Presley a vállát vonogatta, és felszegte az állát. Izgalommal töltötte el, hogy felfigyeltek rá.

– Csak, hogy Kit-Cat mennyire cuki az új barátjával? Szuper, hogy mennyire nem akarod megbántani! Úgy értem… felteszem, ez – mutatott ránk – az akar lenni.

Elliott az asztalukhoz sétált, és a lányok kuncogása elhalt. Elliott kopogott a fán, aztán felsóhajtott. – Tudod, miért nem fogod soha kinőni, hogy másoknak szar érzést okozz azért, hogy te jobban érezd magad, Presley?

Presley összehúzta a szemét, és úgy figyelte Elliottot, mint egy támadásra készülő kígyó.

– Mert ez a röpke feldobottság sosem tartós, és sosem fogod abbahagyni, mert ez az egyetlen boldogság, amit szomorú, szánalmas, a manikűr és a melírozás körül forgó életedben adódik. A barátnőid? Nem szeretnek. Soha senki sem fog szeretni, mert te sem szereted önmagad. Így valahányszor megszívatod Catherine-t, tudni fogja. Tudja, miért csinálod, ahogy a barátnőid is tudják. Ahogy te is tisztában vagy vele, hogy túlkompenzálsz. És, amikor csak sértéseket vágsz Catherine fejéhez, mindez egyre kevésbé lesz titok. – Sorban a klónok, majd Presley szemébe nézett. – Olyan napot kívánok, mint amilyet megérdemelsz.

Visszament az ajtóhoz, és kinyitotta, majd intett, hogy menjek ki. A parkoló kocsikat kerülgetve átvágtunk a parkolón, és visszaindultunk a környékünkre. Már égtek az utcai lámpák, szúnyogok zizegtek a ragyogó lámpafejek alatt. A csendben hangosabban csikorgott a cipőnk a járdán.

– Hát ez – kezdtem, a megfelelő szó után kutatva. – Mesés volt. Senkit sem tudnék így lehordani.

– Nem lakom itt, így könnyebb. És nem teljesen saját forrásból mondtam.

– Hát?

– Jelenet a Bezártak Klubja című musicalből. Ne mondd, hogy nem láttad kiskorodban?

Hitetlenkedve meredtem rá, aztán kitört belőlem a nevetés. – A filmből, amit nyolcéves korunkban mutattak be?

– Úgy másfél éven át mindennap megnéztem.

– Váó! – kuncogtam. – El sem hiszem, hogy nem ismertem rá.

– Csak annak örülök, hogy Presley nem jött rá. A monológom kevésbé lett volna félelmetes.

Megint felnevettem, és ezúttal Elliott is velem nevetett. És, amikor elült a nevetésünk, oldalba bökött a könyökével.

– Tényleg van egy nem itt lakó barátod?

Örültem a sötétnek. Lángolt az arcom. – Nincs.

– Jó tudni – mondta vigyorogva.

– Egyszer általános felsőben beadtam nekik, mert azt reméltem, békén hagynak.

Megállt, és derűs tekintettel lenézett rám. – Ha jól sejtem, nem vált be?

Megráztam a fejem, és a cikizésük minden pillanata úgy sajgott, mint egy alig gyógyult és ismét felszakadt seb.

Elliott szipogott, és sebes öklével megérintette az orrát.

– Fáj? – kérdeztem.

Elhalt a nevetés, lehervadt a mosoly. Néhány saroknyira halkan és magányosan ugatott egy kutya, kattant és megremegett egy klímaberendezés, egy motort túráztattak, valószínűleg a Main Streeten egy idősebb középiskolás társaság szórakozott. Körülvett bennünket a csend, és Elliott tekintetében kialudt a fény.

– Bocsáss meg! Nem rám tartozik.

– Miért nem?

Vállat vontam, és továbbmentem. – Nem is tudom. Személyesnek tűnik.

– Beszéltem neked a szüleimről, az összes problémájukról, és te úgy gondolod, hogy a bütykeim személyesek?

Megrántottam a vállam.

– Kijöttem a sodromból. A tölgyfátokon vezettem le az indulataimat. Érted? Nincs csodafegyver. Még mindig felhúzom magam.

– Csalódtál a szüleidben? – lassítottam.

Megrázta a fejét. Láttam rajta, hogy nem akar többet mondani, ezért nem is erőltettem. A város felénk eső csendesebb részén, miközben a városhatáron belüli utolsó úton sétáltunk, véget ért a világ, ahogy Elliottal ismertük, még ha ennek nem is voltunk még a tudatában.

Az utcát kétfelől házak szegélyezték, mintha kis szigetek lettek volna. Az utcai lámpák közötti sötétséget a világos ablakok négyszögei törték meg. Néha egy-egy alak suhant el előttük, és eltűnődtem, milyen lehet a szigetükön élni, élvezik-e a péntek estéjüket a kanapén elfészkelődve, tévét nézve? A számlák fizetése valószínűleg fényévekre van tőlük, gondoltam.

Amikor a kapunkhoz értünk, az én szigetem sötét és csendes volt. Azt kívántam, bárcsak látnám a környező otthonokból kiáradó meleg sárgás fényt, a televízió villózását.

Elliott a zsebébe nyúlt, és megcsörgette az apróját.

– Itthon vannak?

A garázs felé pillantottam, és láttam apa Buickját, mögötte pedig anya Lexusát.

– Úgy fest.

– Remélem, nem rontottam még többet a Presley-hez fűződő viszonyodon.

– Presley-vel régen ismerjük egymást – legyintettem. – De most először állt ki valaki mellettem. Nem biztos, hogy tudja, mihez kezdjen ezzel.

– Remélem, hogy a fennhordott orra mellé tűzi.

Harsány nevetés tört ki belőlem, és Elliott nem titkolta, mennyire elégedett a reakciómmal. – Van mobilszámod?

– Nincs.

– Nincs? Komolyan? Vagy csak nekem nem akarod megadni?

Megráztam a fejem, és halkan felnevettem. – Komolyan mondom. Ki akarna felhívni?

– Én szívesen felhívnálak, ami azt illeti.

– Ó!

Felemeltem a kapu kallantyúját, bementem, és hallottam a fémen csúszó gumi éles sivítását. A kapu kattanással csukódott be mögöttem. Kezemet az elegánsan kacskaringós vaskapun nyugtatva visszafordultam Elliott felé. Úgy pillantott fel a házunkra, mintha akármelyik környékbeli ház volna. Félelem nélkül. A bátorsága valahol mélyen a lelkemben melegséget ébresztett.

– Gyakorlatilag szomszédok vagyunk, így… biztos összefutunk – jegyezte meg.

– Egész biztos. Vagyis bizonyára… nagy valószínűséggel – bólintottam.

– Mi dolgod holnap? Van nyári munkád?

Megráztam a fejem. – Anya azt szeretné, ha nyaranta a ház körül segítenék.

– Nem gond, ha beugrom? Majd úgy teszek, mintha nem fényképeznélek.

– Persze, leszámítva a szüleimmel kapcsolatos bármi furcsaságot.

– Akkor rendben – húzta ki magát magasabbra, és kidüllesztette a mellét. Aztán pár lépést hátrált. – Viszlát holnap.

Hazafelé indult, ahogy én is lassan felfelé bandukoltam a lépcsőn. A verandánk megvetemedett deszkái 55 kilós súlyom alatt is olyan hangosan recsegtek, hogy ezzel a jöttömre figyelmeztették a szüleimet, de a ház sötét maradt. Benyomtam a szokottnál szélesebb ajtót, és magamban a nyikorgó zsanért átkoztam. Megálltam, amikor már bent voltam, de nem hallottam tompán kiszűrődő beszélgetést, se lépteket. Se fentről elfojtott haragot. Vagy suttogást a falakon át.

Minden lépésem az érkezésemet sikoltotta, ahogy a felső szintre felkapaszkodtam. Középen lépkedtem, mert nem akartam hozzáérni a tapétához. Anya azt követelte, hogy óvatosan bánjunk a házzal, mintha egy negyedik családtag volna. Halkan óvakodtam végig a folyosón, és megálltam, amikor egy deszka megreccsent a szüleim szobája előtt. Miután nem tapasztaltam mozgást, bementem a szobámba.

A szobám tapétája krémszínű és rózsaszín csíkos volt, de még ez sem mulasztotta el azt az érzést, mintha kalitkában lennék. Lerúgtam a cipőmet, és a sötétben hangtalanul az egyrészes ablakhoz mentem. A fehér festék kezdett lepattogzani, és csomóba gyűlt a padlón.

Két szinttel lejjebb Elliott fel-felbukkant a sötétből az utcai lámpák fénykörében. Leigh nénikéje háza felé ment, és közben a telefonja képernyőjét nézte, amikor Fentonék földes udvara előtt elhaladt. Vajon néma házba ér-e haza, gondoltam, vagy Miss Leigh minden lámpát felgyújt? Veszekszik-e a férjével vagy kibékül vele, vagy Elliottot várja haza?

Az öltözőasztalom felé fordultam, és megpillantottam a négyéves koromban apától kapott ékszerdobozt. Felemeltem a fedelét, és a balerina forogni kezdett a kis ovális tükör előtt, amit a babarózsaszín anyagba ragasztottak. Az arcáról lekopott már néhány vonás, és csak a két fekete pötty maradt, ami a szemét jelezte. A tüllszoknyája összetört. A rugó, amire ráillesztették, elgörbült, így forgás közben túlzottan oldalra hajolt, de a lassú, fülbemászó dallam még tökéletesen csengett.

A tapéta ugyanúgy foszlott, mint az ablakkereten a festék, egyes helyeken felülről lógott le, másutt az alaplaptól kunkorodott fel. Az egyik sarokban a mennyezeten barna folt volt, ami évről évre egyre nagyobb lett. Fehér kovácsoltvas keretes ágyam a legkisebb mozdulatra is nyekkent, a szekrényajtóm nem úgy csúszott a sínen, ahogy régen, de az én kuckóm volt, a hely, ahol nem ért utol a sötétség. A családom pária státusza a városban és anyám haragja távolinak tűntek, amikor e falak között voltam, és sehol sem éreztem magam így, amíg szemben nem ültem egy bronzos bőrű, nagy barna szemű fiúval, aki szánakozás vagy megvetés nélkül nézett rám a ragacsos asztal felett.

Álltam az ablaknál, de már tudtam, hogy Elliott eltűnt a szemem elől. Más volt, több, mint csak furcsa, de rám talált. És pillanatnyilag elég volt, hogy nem éreztem magam elveszettnek.