Hülyén és megsemmisülten álltam. A légkalapács dübörgött, de mintha nem a kopott aszfaltot törte-zúzta volna, hanem a lelkemben felépült világot. Igen, úgy éreztem, hogy bennem zakatol a légkalapács, a zuhogó ütések nyomán egyre mélyebbre hatolnak az acélhegyek, és repedezik, bomlik az én féltve őrzött belső világom, hatalmas robajjal ledől isten és anyám szobra, és porhalmazzá válik mindkettő. Eltűnt lelkemből a fény és a harmónia, befelé néző szemem csak ásító fekete űrt látott.
*
Végtelenül csendes itt az éjszaka. Éjfél körül megkeményedik a csend, és ércfaláról koppanva hull vissza minden külső zaj. Hajnalra aztán megpuhul, foszlóssá válik a fal, s átereszti magán a külvilág jelzéseit.
Kopog az élet. Jelzi a szürke mindennapot. Csattognak a villamos öntöttvas kerekei, fényesedik az
