– Hova megy? – kérdeztem és melléültem.
– Nem tudom. Talán mégis jobb lett volna, ha itt marad. – Mintha szörnyű képeket látott volna, eltorzult az arca, és lecsukta a szemét, de én láttam pillái alól előtörő könnyeit.
– Miért sírsz? – kérdeztem sután és nagyon zavartan. – Fáj valamid?
Nem tudott válaszolni, mert szinte kirobbant belőle a görcsös zokogás. Hosszú percek múltak el, amíg megnyugodott. Aztán akadozva elmesélte borzalmas élményeit. Valamelyik pártházat védték, amíg lehetett. Szeme előtt gyilkolták le a védők nagy részét, alig sikerült néhányuknak megmenekülniük.
– Nagy nehezen hazavánszorogtunk. Fel akartunk menni a lakásba, de a házmester megállított. Meneküljünk, mondta, mert lakásunkban fegyveres nemzetőrök vannak. Apámért jöttek…
– És édesanyád?
– Még huszonnegyedikén
