A bosszú

Fejezet 3

Az őrmester léptei hangtalanok voltak. Balla Imre az őr előtt alig egyméternyire haladt, kemény léptei felverték a börtönfolyosó délutáni csendjét.

– Nem tud halkabban lépkedni?! – sziszegte az őrmester.

– Megpróbálok – mondta Balla, és lábujjhegyen lépkedett, mintha osonna. Néhány centivel magasabb volt a szőke, kék szemű őrmesternél, a letartóztatása előtt 178-at mutatott a mérőléc, de az volt az érzése, hogy a hároméves rabság alatt egy-két centivel alacsonyabb lett.

– Álljon meg! – vezényelt az őrmester az egyik zárka előtt. Balla megállt az ajtó mellett, előírásszerűen a fal felé fordult, két kezét hátratette. Az őrmester félrehúzta a kémlelőnyílás fedőlemezét, benézett a zárkába, aztán kinyitotta az ajtót – Lépjen be! – Balla engedelmeskedett. Ahogy belépett, rögtön a falnak fordult, annyit azonban látott, hogy a másik oldalon is áll valaki.

– Forduljanak meg! – Az őrmester hangjából szemernyi katonás íz sem érződött. A két rab megfordult. Balla ismerősnek találta magas, széles vállú zárkatársát, de látta, hogy az is felismerte őt. Géza, hát persze hogy ő az, Simándy Géza. Nem akart hinni a szemének. Utoljára 1942. május harmadikán találkozott vele a Török fürdőben, most pedig 1953. május tizedike van. Érdekes, akkor is vasárnap volt, most is vasárnap van.

– Simándy! – Az őrmester halkan, de határozottan beszélt – Maga az öregebb rab, maga lesz a zárkaparancsnok.

– Értettem, őrmester úr! De, jelentem, én fiatalabb vagyok Balla Imrénél, három nappal.

– Néggyel! – helyesbített Balla. – Pontosan négy nappal.

Az őrmester tétován nézett egyikről a másikra. Cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán rövid gondolkodás után megkínálta őket is.

– Maguk ismerik egymást? – kérdezte.

– Igen, őrmester úr – válaszolt Simándy. – A középiskolában padtársak voltunk. Igaz, nem sokáig, mert én az érettségi előtt kimaradtam.

– Hát ez fantasztikus! – Az őrmester hitetlenül csóválta a fejét. – Esküszöm, hogy az! Maga is ráismert Simándyra, Balla?

– Jelentem, én is megismertem Gézát. A szeme, a szemöldöke volt nagyon ismerős. De csak akkor lettem biztos benne, amikor megszólalt. Géza hangja nagyon jellegzetes. Mély bariton, olyan, mint a gordonka.

Az őrmester egyre csak a fejét csóválgatta.

– Maga, Simándy, emberölésért van elítélve.

– Rablógyilkosságért – mondta egykedvűen a fiatalember. – A minősítésre már nem emlékszem pontosan: nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, vagy ilyesmi. De ez ma már nem is érdekes. A lényeg az életfogytig tartó fegyház. Most ülöm a tizenegyedik évemet. – A cigarettacsikket bedobta a vécékagylóba, és ráhúzta a vizet. – Te mióta ülsz? – Balla Imrére nézett. – És miért?

– Hogy mióta ülök? – Balla megsimogatta borostás állát. Egy héttel ezelőtt borotválták meg, azóta bizony kinőtt a szakálla és a bajusza. – Kilencszázötven ősze, pontosan szeptember tizedike óta. Akkor tartóztattak le.

Az őrmester az órájára nézett. Négy óra múlt öt perccel.

– Figyeljenek rám! – mondta halkan. – Ha egy ideig együtt akarnak maradni, senkinek se mondják el, hogy ismerik egymást, meg hogy osztálytársak voltak. Világos? Elég, ha én tudom.

– Értettem, őrmester úr! – mondta Simándy. – Megmondaná, hogy mi van apámmal?

Az őrmester kinézett a folyosóra. A „Csillag” közepén, ahol a szabó- és a cipészműhely volt, az osztályvezető főtörzsőrmester unottan sétálgatott. Visszalépett a zárkába, az ajtót is becsukta, aztán Simándyra emelte tekintetét.

– Annak aztán alaposan ellátta a baját. Kórházban van, a sérülése nyolc napon túl gyógyul. Lehet, hogy ezért bíróság elé állítják magát.

Simándy megvonta a vállát.

– Nekem aztán mindegy, őrmester úr. A tizenegy év alatt megedződtem. Harmincnegyedik évemben vagyok, a fiatalságomat fegyencként éltem le. Mondja, mit várhatok még az élettől? Arról most nem is beszélve, hogy Magyarországon kommunizmus van, vagy ilyesmi. Nem tudom, mert a politikához nem értek, nem is értettem sohasem. Ezt Imre is bizonyíthatja, már csak azért is, mert ő mindig politizált, mindig baloldali volt. Még csak annyit ha legközelebb találkozom az apámmal, újból megverem. Még jobban, mint legutóbb.

– Nem ajánlom – mondta az őrmester –, mert csúnyán rá fog fázni.

– Őrmester úr, maga már tudja, hogy most milyen büntetést kapok?

– Tudom! Fél évig nem dolgozhat. Gondolom, ez elég szigorú büntetés. Hacsak nem állítják újból bíróság elé.

Simándy Géza legyintett:

– Szarok rá! Nem érdekel. Ha akarnak, keresztre is feszíthetnek.

– Ne legyen már ennyire ostoba, Simándy. – Az őrmester újból cigarettára gyújtott. – Az apját annak idején tizenöt évre ítélte el a Népbíróság. Ezt magának is tudomásul kell vennie.

– Nem veszem tudomásul! Bosszút kell állnom rajta. Az ítélet joga az enyém. Az apám bűnét egyedül én ismerem. Az pedig megbocsáthatatlan. Tizenöt év. Nevetséges. – Fogával az alsó ajkába harapott, hangja megbicsaklott, amikor folytatta. – Annak az embernek, aki törvény szerint az apám, a halálbüntetés is kevés lett volna. Fel kellett volna négyelni őt, ahogyan a középkorban jártak el a bűnösökkel.

– Maga bolond, Simándy! A gyűlölet elvette az eszét. Remélem, többé nem fog találkozni az apjával. Na, viseljék jól magukat!

Simándy folytatta:

– Az apám sohasem tudta, hogy mi a szeretet, annak az embernek nincs szíve. Az eszét pedig a farkában hordta. A nőkön és a pénzen kívül más nem érdekelte. – Felnézett az ablakra, ahova most beszökött a napsugár, a zárka kivilágosodott, mintha villanyt gyújtottak volna.

– Sok nője volt a faterjának? – kuncogott az őrmester.

– Megszámlálhatatlan. Azt hiszem, hogy az apámhoz képest Casanova vagy Báthory Gábor csupán ministránsgyerek lehetett. De valójában a nőket sem szerette, csak azt, ami a lábuk között van.

A folyosóról üvöltésszerű hang hallatszott.

– Kabai, mi az istent szórakozol?

– Na, ez már megint dühöng – mérgelődött az őrmester, és kiordított a folyosóra: – Megyek már! – Aztán halkan odasúgta Simándyéknak: – Meglátják, Herczeg főtörzsőrmestert egyszer megüti a guta. – Ezzel kiment, és az ajtót rájuk zárta.

A két rab néhány pillanatig szótlanul nézte egymást, aztán Simándy halkan, visszafojtottan felnevetett.

– A kurva életbe! – Ballahoz ment, átölelte volt padtársát, jobbról-balról megcsókolta, nevetve-sírva motyogta: – Imre, ez egyszerűen nem igaz… mi, régi haverok itt találkozunk. Ilyen nincs…

– Látod, hogy van! – Balla is elérzékenyült. – Én sem hittem volna, hogy mi valamikor még találkozni fogunk.

Percekig szótlanul álltak. Aztán Balla kibontakozott Simándy öleléséből, és rendezkedni kezdett. Molinókendőbe csomagolt személyes dolgait – fogkeféjét, kanalát, vécépapírját, szappanját, alumínium ivóbögréjét – az asztalkára tette.