A bosszú

Fejezet 4

– Miért nem a faliszekrénybe teszed? – kérdezte Simándy. – Az alsó polc a mai naptól a tied.

– Kösz, akkor birtokba veszem. – Kinyitotta a faliszekrénykét, és berendezkedett az alsó polcon. Simándy Géza már az ágyán ült. A májusi napfény az arcára vetődött, látszott, hogy hosszúkás, körte alakú arca sápadt, penészszínű, amiből Balla arra következtetett, hogy barátja az elmúlt években nem sokat lehetett a levegőn. Pedig emlékezete szerint Simándy kimondottan „nyári gyerek” volt: imádta a levegőt, a napfényt, a vizet, már április elején négerbarnára sült, mert minden szabad percét a levegőn töltötte. Talán azért is tetszett a lányoknak: csokoládébarna arc, hibátlan, hófehér fogsor, zöldesszürke szem. A szövege is haláli volt Nem csoda, hogy Robi húga, a fekete szemű Anikó már első találkozásuk alkalmával halálosan beleszeretett Gézát szeretni kellett, mert fizikai adottságain túl kedves, udvarias, figyelmes volt. Balla Imre az emlékek hatása alatt elgondolkodva nézte barátját.

– Géza, mi úgy tudtuk, hogy téged negyvenhárom januárjában felakasztottak.

– Megúsztam. De fel is akaszthattak volna. Nekem akkor már minden mindegy volt. Lehet hogy te nem tudod, de a halállal is, helyesebben a halál gondolatával is meg lehet barátkozni. Én akkor megbarátkoztam vele. Esküszöm, szinte kívántam, hogy halálra ítéljenek.

– Hülye vagy, Géza! A legrosszabb élet is jobb a legszebb halálnál. Mert az élet változik, a legrosszabból is van kiút, remény, felemelkedés, a halálból viszont nincs visszatérés. Ez csak Isten fiának, Jézusnak sikerült, aki Lukács próféta szerint a keresztre feszítése után harmadnapra feltámadott. Ilyen csoda, vagy nem is tudom, minek nevezzem, azóta sem fordult elő. De hát ezt vagy elhiszi az ember, vagy nem hiszi el.

– Te elhiszed? – kérdezte Simándy, és hátával a falnak dőlt. Balla sokáig késett a válasszal.

– Nem tudom. Emlékszel? Hiszen Gábor tiszteletes úrnál előimádkozó voltam. Az imáimnak nagy része azonban kamu volt, Gábornak szólt, akit át akartunk verni. De mégis, néha imádkozás közben az volt az érzésem, hogy az ima szavai a lelkem mélyéből szólnak, valahol ott fogalmazódnak meg. – Elhallgatott, majd folytatta: – Mióta börtönben ülök, én is sokszor gondolok a halálra, az elmúlásra. Megszületünk, élünk és meghalunk. Ennyi az egész? És akkor azt mondom: ez nem igazságos! Az ember nem azért született, hogy éljen, szenvedjen, meghaljon, és soha többé ne tudjon a világról…

Simándy felnyitotta szemét.

– Imre, azt hittem, hogy te okosabb vagy.

– Ezzel mit akarsz mondani?

– Csak azt, hogy tulajdonképpen buta vagy. – Simándy látta, hogy Balla szólni akar, felemelte a kezét. – Várj, amíg befejezem!

– Tiéd a szó!

– Azt mondtad az imént, hogy a halálban az a borzasztó, hogy utána már nem tudsz többé a világról, nem vagy részese a történéseknek. Te még élsz! Egészséges vagy, legalábbis kinézésre annak látszol. Nős vagy?

– Igen. Negyvennégy óta.

– Akkor most mesélj arról, hogy mi van a feleségeddel, apáddal, anyáddal, testvéreiddel, gyerekeddel, ha van.

– Fogalmam sincs. Semmit sem tudok róluk.

– Pedig élsz.

– Igen, élek.

– És mégsem vagy részese a történéseknek. Azt sem tudod, hogy holnap mi fog történni veled. Így van?

Balla bólintott. Lehunyta a szemét, és mint annyiszor, megpróbálta felidézni magában felesége, kislánya, apja, anyja arcát, de szinte azonnal elmosta derengő arcukat a tudatából feltörő gyötrő kérdés: Istenem, mi van velük, vajon élnek-e még, hogy megy a soruk? Három éve semmit sem tud róluk. Igen, igaza van Gézának, a börtön majdnem olyan, mint a halál, mégsem azonos azzal, mert a halállal megszűnik az emlékezés és a remény, onnan nincs visszaút, de a börtönből lehetséges a szabadulás.

– Igazad van, Géza! – mondta Balla Imre, majd hozzátette: – Fogalmam sincs, hogy mi van a családommal, három éve semmit sem tudok róluk.

Simándy arcáról lekúszott a napsugár fénykévéje. Felállt, bádogbögréjével vizet merített a vödörből, ivott, aztán a bögrét az asztalkára tette.

– Beléptél a kommunista pártba? – kérdezte, és megállt Balla előtt.

– Igen. De tudod, hogy már megismerkedésünkkor is kommunista voltam.

– Azt tudtam, hogy érzelmileg az voltál, de azt nem, hogy a pártba is beléptél.

– Miért ne léptem volna be? Hittem, hogy a világot csak a kommunizmus mentheti meg a nyomortól, a háborútól, a pusztulástól. Ezért léptem be.

– És most itt vagy. A kommunista élharcos a kommunisták fegyházában mint elítélt – Géza hangjából gúny érződött ki.

– Igen, itt vagyok! – Balla előrehajolt, és erős hangsúllyal mondta: – De te ezt nem érted!

– Persze, mert én hülye vagyok, ugye? – Simándy felállt, és sétálni kezdett. Néhány lépés után hirtelen megállt Balla előtt.

– Amikor letartóztattak, hol dolgoztál?

– Katona voltam. Őrnagy. De hagyjuk ezt. Magadról beszélj. Engem te érdekelsz. Még csak annyit, már miheztartás végett, kommunista voltam, és az is maradok.

– Erre én nem lennék büszke – mondta Simándy, hangja nem volt ellenséges. – Imre, mondok én neked valamit, persze előrebocsátom, hogy nem vagyok politikus, nem is akarok az lenni. Engem mindig az emberi tisztesség, a becsület érdekelt. Ezt te is nagyon jól tudod. Ez a magyarázata annak, hogy sráckorunkban miért mentem bele annyi bunyóba az oldaladon. Nos, ami a tisztességet illeti, ti azt klasszikusan eldurrantottátok. – Megállt Imre előtt, lábát szétterpesztette, s úgy folytatta. – Amit most mondani fogok, azt olyan ember mondja, aki a barátod volt, s aki már leszámolt az életével, akinek már nincs jövője, csak múltja, de a múlttal szabadulása után semmit sem kezdhet. Tehát, amit ti nyolc év alatt csináltatok, az egy nagy rakás szerencsétlenség. Érted, Imre? Vagy megismételjem? Ezt én mondom neked, az a surai Simándy Géza, aki negyvenkettőben veled együtt szovjetbarát volt.

– Géza, te negyvenkettő szeptembere óta rab vagy, fogalmad sincs, hogy azóta mi történt az országban. El voltál zárva a világtól, s most valami apostoli erő birtokában ítéletet mondasz elevenek és holtak felett. Közben lezajlott egy szörnyű háború…

Simándy felemelte a kezét, és gúnyos mosolyra húzta a száját:

– Imre, ne tarts te nekem most szemináriumot, arra nem vagy alkalmas. Én negyvenkettő szeptembere óta pontosan tudom, hogy mi történt a világban. Ha nem tudnád, kilencszázötvenig nekünk, raboknak viszonylag aranyéletünk volt. Már a mostani viszonyokhoz képest.

– Ezt hogy érted?

– Ahogy mondom. Csak néhány dolgot említek. Rendszeresen levelezhettünk a családtagjainkkal, havonként csomagot kaphattunk, negyedévenként látogatás volt, könyveket olvashattunk, nyelveket tanulhattunk, a zárásig átmehettél az osztály bármelyik zárkájába dumálni, sakkozni. Vasárnaponként templomba járhattunk, volt énekkarunk, befizethettél különebédre, rendszeresen spájzolhattál. Akkor beszélhettem az ügyvédemmel, amikor akartam. Folytassam? Tudod mit, nem folytatom, hiszen most már te is érzed a bőrödön, hogy milyen állapotok vannak a ti szocialista börtöneitekben. Ez, öregem, középkor, a legsötétebb középkor. Csak azt ne mondd, hogy te, a kommunista katonatiszt erről nem tudtál.