A bosszú

Fejezet 5

Balla magába roskadva hallgatott. Mondhatná azt, hogy ő minderről semmit sem tudott. Ki hinne neki? Senki. Akkor miért hinne Géza, aki tizenegy éve raboskodik. Gézának igaza van. Őrizetbe vétele óta már ő is tudja, hogy tévedés áldozata lett, embertársainak ezreivel együtt. Most már látja, hogy annak a szocialista eszmének, amelyben ő hitt, van egy olyan arca is, amely rejtve maradt a rendszert támogató-építő emberek előtt. Most mit tegyen, meaculpázzon?

Felállt, idegesen sétálni kezdett. Séta… Nevetséges. Nyolc lépés előre, nyolc lépés vissza. Persze ha az embernek van ereje és kitartása, akkor naponta húsz kilométert is sétálhat ebben a szűk, levegőtlen ketrecben. De neki most semmi kedve sem volt a gyalogtúrához. Megállt az ablak alatt, és Gézára nézett, akinek gyűrött arcát most reflektorszerűen megvilágította az ablakon beszökő napsugár.

Balla a vállán, a hátán érezte a fal nyirkosságát. A váci fegyház fegyelmi osztályán eltöltött kegyetlen napok jutottak eszébe. Ott még a napfényt sem látta, csak a kegyetlen hideget érezte. Saját reménytelen sorsa döbbentette rá arra a tragikus felismerésre, hogy a rendszerrel valami nagy baj van. De végül is mindenbe belenyugodott, mert a kialakuló rendszernek olyan támogatói voltak, akikben hitt, művészek, írók, költők, más pártokhoz tartozó politikusok. Gézát nézte, és arra gondolt, hogy hiába filozofálgatna most neki: egy eszme igazsága vagy vélt igazsága bonyolult, ellentmondásos társadalmi folyamat közepette valósul meg. Ha egyáltalán megvalósul.

Simándy felnézett rá.

– Megbántottalak?

– Nem, nem bántottál meg. Azon gondolkodtam, hogy mikor és hol rontottam el az életemet.

Simándy zöldesszürke szeme most úgy világított, mint egy drágakő.

– Ezen kár gondolkodni. Valahol, valamikor mindenki elrontja vagy elronthatja az életét. – Nyugodtan beszélt, magatartásán látszott, hogy tizenegy éve raboskodik, beletörődött sorsába, az eltelt évek bölccsé érlelték. Ahogy Balla visszaemlékezett, Géza okos fiú volt, de nem érdekelte az iskola, úgy viselkedett, mintha ő már mindent tudna az életről. – Valamit szeretnék kérdezni tőled – folytatta, anélkül hogy megmozdult volna.

– Kérdezz!

– Hónapokig voltam a padtársad. Sokat bunyóztunk együtt. Ha visszaemlékszel, marhául megértettük egymást. Te is cseles voltál, én sem hoztam szégyent rád. De most azt kérdezem: negyvenegy szeptemberében, amikor Danczel melléd ültetett, tudtad-e, hogy ki vagyok, ki az apám, az anyám, egyáltalán mit tudtál, mit gondoltál rólam?

Balla lehunyta a szemét, megpróbálta visszaidézni azt a szeptemberi napot, amikor a kövér Danczel bemutatta az osztálynak surai Simándy Gézát. Balla jól látta, hogy az új fiú olyan idős lehet, mint ő, vagyis már betöltötte a huszadik évét, valószínűleg katonaköteles, de ugyanúgy felmentést kapott, mint ő.

– Fiúk – harsogta Danczel –, fogadjátok szeretettel új osztálytársatokat, surai Simándy Gézát. – Aztán dülledt szemével végigpásztázta a padsorokat, s tekintete egy idő után megállapodott Ballán. A fiú nehezen viselte Danczel szúrós tekintetét, lehajtotta fejét, és a tintapacnis padra meredt, amelyen nemcsak pacnik voltak, hanem szerelmes bevésések, lánynevek meg a szexuális aktust kifejező igék jelen időben, egyes szám első személyben. Ezeket a bevéséseket a nyári szünetben mesteremberek megpróbálták fagittel, majd festéssel eltüntetni. A láthatatlanság nem tartott soká, mert a fagitt összeszáradt, a festéken kirajzolódtak a száradás kontúrjai, így a diákok pontosan tudták, hogy a gittet hol kell bicskával kikaparni.

– Balla! – hallotta az osztályfőnök hangját. – Melletted van egy üres hely, ugye jól tudom?

– Igen, tanár úr, jól tetszik tudni! – mondta Balla, és felállt.

– Helyes. Akkor Simándy melletted fog ülni. – Ezzel Danczel átkarolta az új fiú széles vállát, és a középső sor utolsó padjához kísérte. – Itt fogsz ülni – mondta a kövér, pocakos tanár, és húsos arcán mosoly terült szét.

– Igenis, tanár úr! – Simándy Géza leült Balla mellé.

Egy pillanat, és az emlékkép eltűnt, Balla visszazökkent a valóságba, és fáradtan nézett Simándy arcába.

– Hát ami azt illeti, semmit sem tudtam rólad. Később is csak annyit, amennyit elmondtál magadról. Hogy abból mennyi volt az igaz, ma sem tudom.

Simándy összeráncolta a homlokát, haját zavartan hátrasimította.

– Tulajdonképpen mit meséltem magamról?

– Hát már nem tudod? – kérdezte Balla, és azon tűnődött, lehetséges-e, hogy valaki ne emlékezzen a múltjára. Hát persze hogy lehetséges, gondolta.

– Tudod – magyarázkodott Simándy –, nekem annyiszor és annyiféleképpen kellett elmondanom az életemet, hogy már nem emlékszem arra, hogy neked annak idején mit is mondtam.

– Én nagyon jól emlékszem – mondta Balla, és felidézte magában azt a szeptemberi napot. A tanítás végén együtt mentek ki az iskolából. Simándynak bőr aktatáskája volt, vastag angol szövetből készült sportkabátot viselt, nadrágja sötétszürke flanelszövetből készült, dupla talpú, gojzervarrású barna sportcipőjét – Balla úgy gondolta – nem az újpesti piacon vásárolta, hanem valamelyik jó nevű belvárosi cipész méretre készítette. A srácok az iskolából kijövet szétszóródtak, ők meg ott álltak, és zavartan néztek egymásra. Barátkozni szerettek volna, de nem tudták, hogy kezdjék el.

– Hol laksz? – kezdte végül Balla.

– Hol is? Várj, gondolkodnom kell. Ne röhögj ki, de még egy hete sincs, hogy itt lakom… Megvan. Az Iskola utcában. Tudod, hol van?

– Hogy a fenébe ne tudnám! Te hova valósi vagy?

Lassú léptekkel elindultak a Duna-part felé.

– Tulajdonképpen Budapesten születtem, de az az igazság, hogy sohasem éltem Pesten.

– Hol éltél?

– Surán. Apámnak ott volt a kastélya. Szerettem ott lakni. Északon hegyek, erdők, vízesések voltak, a kastély mellett, úgy háromszáz méterre a surai tó, akkora, mint a Velencei-tó egynegyede. Nekem az volt a földi paradicsom.

– Anyád is ott lakott? Már csak azért kérdezem, mert azt mondtad, hogy most az édesanyádnál laksz.

– Nem, anyám nem lakott velünk. De erről most nem akarok beszélni.

Csend lett. A két férfi egymást nézte. A késői napsugár erőlködve kapaszkodott a piszkosfehér meszelt falra.

– Géza, miért nem akarsz anyádról beszélni?

Simándy bosszúsan vonta össze sűrű szemöldökét.

– Hogy jutott eszedbe az anyám?

– Negyvenegy őszén a Duna-parton azt mondtad, hogy nem akarsz anyádról beszélni.

– Ezt mondtam?

– Igen. Negyvenegy szeptemberében.

– De te ismerted anyámat.

– Ismertem, szép asszony volt. Jó néhányszor meglátogattam, de a múltjáról, házasságáról sohasem beszéltünk. A falon ott függött bekeretezve az esküvői fényképe. Anyád kimondottan gyönyörű volt.

– Valóban az volt. És én sohasem bocsátom meg apámnak, hogy huszonkét éves koromig nem találkozhattam anyámmal. Csak negyvenegy nyarán tudtam meg, hogy anyám él, és nem igaz, hogy belehalt a szülésbe.