A bosszú

Fejezet 6

– Ez hihetetlen. Egyszerűen nem értem.

– Mit nem értsz?

– Apád miért mondta azt neked, hogy anyád nem él?

– Sokáig én sem értettem. – Simándy az ajtóhoz ment, a zajokból ítélve vacsoraidő volt Visszanézett Ballára. – Mindjárt folytatom, de most a kaja mindennél fontosabb. – Hamarosan kinyílt a zárka ajtaja, és a házimunkás beadta a vasárnapi vacsorát, néhány deka sózott szalonnát, savanyú káposztát és egy szelet marmeládot, aztán becsapta az ajtót. Az őr még benézett a cirklin, mindent rendben találhatott, mert továbbment.

– Most vacsorázol vagy később?

– Később – válaszolt Balla –, még korán van. Szeretném, ha folytatnád.

– Szóval, ott tartottunk, hogy apám vajon miért hazudta azt, hogy anyám nem él.

– Igen. Nekem ez felfoghatatlan. Az öreged nem szerette anyádat?

– Nehéz erről beszélnem. Nagyon nehéz. Apám, akivel közel huszonkét évig éltem együtt, titkolódzott előttem. De nyugodt lelkiismerettel mondhatom azt is, hogy hazudott. – Hallgatott egy sort, nézte a körmeit, éles fogaival alsó ajkát harapdálta. Balla nem sürgette, hagyta, hogy viaskodjon emlékeivel. Kis idő múlva Simándy felnézett. – Apám 1883 decemberében született Surán.

– Nyolcvanhármat mondtál?

– Igen.

– Akkor a faterod most hetvenéves.

– Pontosan. Az öregem katonai alreáliskolába járt, és elvégezte a Ludovikát. Apáméknak Surán ötezer hold birtokuk volt, lovakat, szarvasmarhákat tenyésztettek, tehenészetet tartottak fenn, mindezenfelül több malomnak, mezőgazdasági gépgyárnak is a részvényesei voltak, és eredményesen játszottak a tőzsdén. Apámnak már ludovikás korában önálló lakása volt Budán, a Trombitás úton, bár nagyapámék a Belvárosban laktak, a Váci utcában, nyugodtan élhetett volna ott is. ~Anyarakat Surán a kastélyban töltötték. Simándy nagyapám remek politikus volt Apám mesélte, hogy 1905-ben, ötvenkét éves korában honvédelmi államtitkár lett. De nagyszerűen értett a vagyonszerzéshez is. Igaz, nagyanyám, Virágh Etelka szép hozományt kapott szüleitől, vagy kétezer hold szántót, Erdélyben. Sajnos a birtok a mezősi kastéllyal, a bányáival együtt elveszett Trianon után.

– Milyen bányája volt nagyanyádnak?

– Ezüst és réz. Legalábbis ezt mondták nekem gyerekkoromban. Nagyapám előrelátó volt, a pénzét nem hadikölcsönökbe fektette, hanem értékálló aranyba meg drágakőbe. Így aztán a háború után sem lettek koldusszegények. Nagyapám hetvenöt éves korában agyvérzésben meghalt, akkor én nyolcéves voltam. Jól ismertem őt. Szép, magas, korán megőszült ember volt. Sokszor párbajozott, legtöbbször lovassági karddal, bandázs nélkül vívott. Két alkalommal sebezte halálra ellenfelét, kétszer ítélte államfogházra a bíróság. – Egy váratlan gondolatra elmosolyodott. – Persze az akkori államfogház első osztályú szanatórium volt ehhez a mai fegyházhoz képest – Felnézett az ablakra. Már alkonyodott, a felhők mintha lángoltak volna, bíborvörösen úsztak az égen. Felállt, magához vette a vacsoráját falatozni kezdett. Kanalának élesre csiszolt szárával apróra vagdalta a sárgásfehér sózott szalonnát és tört hozzá a kenyérből. Akkurátusan evett A marmeládhoz nem nyúlt, azt későbbre hagyta. – Te nem eszel? -kérdezte Ballától.

– De, eszem én is. – Ő is hozzálátott A marmeláddal kezdte, letartóztatása óta ki volt éhezve az édességre.

– Nagyanyád meddig élt?

Simándy lassan őrölte fogaival a rágós szalonnát.

– Nagyapám halála után egy évvel, 1928. május tizedikén nagyapám sírjánál ciánkálival megmérgezte magát. Szép halála volt. – Újabb szalonnadarabot kezdett rágni. – Május volt, hétfő. Nagyanyám, a szép, hófehér hajú Virágh Etelka magára vette a legszebb lila ruháját, Dezső bácsival, a sofőrrel kivitette magát a Fiumei úti temetőbe, bevette a ciánkálikapszulát, szétroppantotta, és néhány másodperc múlva meghalt. Ennyi az egész. Látod, van még örök szerelem – mondta különös hangsúllyal. Imre nem tudta megállapítani, hogy komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy gúnyolódott.

Balla a fogaival tépte a szalonnát, ha sikerült leharapnia belőle egy darabkát, kínkeservesen megrágta és lenyelte.

– Anyád szüleit sem ismerted?

– Nagyanyám talán még él – mondta Géza. – De huszonkét éves koromig nem ismertem őt. Apám azt hazudta, hogy anyám árva lány volt, ezt mondták nagyanyámék is. – Géza széttárta a kezét. – Most megkérdezheted, hogy miért hazudtak.

– Tényleg, miért hazudtak? – kérdezte, és szívós akarattal rágta szalonnáját.

– Ezen sokáig töprengtem, aztán évek múlva anyámtól megtudtam, anyámtól, aki apámék szerint árva, menhelyi lány volt, és belehalt a szülésbe. Nem halt bele, évekig harcolt, hogy a válás után a gyerek, vagyis én, nála maradhassak. De hiába, a bíróság apámnak ítélt. – Simándy felállt, idegesen sétálni kezdett. – Kérlek, ezt most hagyjuk – mondta. – Majd egyszer elmesélem, hogy mi, hogyan történt.

– Egyszer – Balla legyintett. – Ki tudja, hogy meddig leszünk együtt? Lehet, hogy soha többé nem fogjuk látni egymást, lehet, hogy holnap egy másik zárkába kerülök, az pedig annyit jelent, hogy te az Északi-sarkon vagy, én pedig a Délin. Ebben a kurva börtönben úgy elkülönítik az embereket egymástól, mintha más-más bolygón élnének.

– Tudom, nagyon jól tudom. De most nincs kedvem anyámról meg apámról beszélni.

– Ahogy gondolod, Géza. Nem erőltetlek.

Kabai őrmester kívülről felkattintotta a villanyt, aztán kinyitotta a zárka ajtaját.

– Minden rendben van, uraim? – kérdezte barátságosan, de közben a folyosóra figyelt, hogy a vadállat Herczeg főtörzs nem jött-e ki az irodájából, s nem tartja-e szemmel őt. Egy taggyűlésen Herczeg azzal vádolta meg, hogy bratyizik az elítéltekkel. Elnézést, válaszolt a kritikára Kabai, szó sincs bratyizásról, arról van szó, elvtársak, hogy ezeknek a jogerősen elítélteknek az alkotmány szerint nemcsak kötelességeik, de jogaik is vannak, ő pedig, mint hivatásos őrmester, tiszteletben tartja az alkotmányban rögzített jogokat, és nem ért egyet Herczeg elvtárs magatartásával, aki a törvényesen elítélteket a maga módján és lehetősége szerint önkényesen külön büntetésben részesíti. A felszólalás vihart kavart a taggyűlésen, de Kabait ez már nem érdekelte. Néha az volt az érzése, hogy jobb lenne Simándyval egy zárkában ülni elítéltként, mint janicsárként Herczeg főtörzs beosztottja lenni.

Most Simándyt nézte, és arra várt, hogy az elítélt mondjon valamit.

– Minden rendben van, őrmester úr, csak a cigaretta hiányzik.

Kabai néhány másodpercig gondolkodott, aztán elővette a zsebéből a cigarettacsomagot, kihúzott belőle egy szálat, odaadta Simándynak, tüzet is adott neki, aztán Ballára nézett. – Maga is rágyújtana?

– Megköszönném, ha megkínálna.

– Itt van.

A két elítélt élvezettel fújta a füstöt, boldognak, megelégedettnek érezte magát.

– Ha bejönne a főtörzs és megérezné a dohányszagot, mondják azt, hogy én dohányoztam. Világos? – kérdezte Kabai.– Világos minden, őrmester úr! – Simándy arca elkomorult, tekintetét az őrmesterre emelte. – Kérdezhetek valamit?