A FÜSTSZÜRKE felhők néha szétfoszlottak, és ilyenkor az őszi ég bágyadt fénye puha öleléssel borult a bársonybarna földekre. A fenyőfákkal borított hegyoldalak haragoszöld színei rőtvörös és barna színekkel keveredtek a percekig tartó napsütésben. Az ilyen napsütötte pillanatokban megnyugtató, balzsamos csend áradt a vidékre. Aztán újból megindult a novemberi felhőgörgeteg, és sivár, szürke lett az ég. A völgyekben nagy ködök terpeszkedtek.
László nem találta helyét a barakkban. Idegesítette a hangzavar, az örökös civódás és veszekedés, menekülve kereste a csendet. Ha pedig meghúzódott a tábor valamelyik szegletében, s hátát egy fának támasztva, a kavargó felhőket bámulta, akkor meg egyszeriben rászakadt a magányosság. Nem tudta, mitől, hova meneküljön.
Arca megnyúlt, pofacsontjára ráfes
