Szerelem három tételben

Fejezet 8

– Tudja, hogy a megszállt országokban a zsidók kötelesek sárga csillagot viselni és gettóban élni? – érdeklődött a lány.

– Hallottam. De Magyarország nem megszállt ország, és nincsenek gettók.

– Még nincsenek!

– Jóslással nem foglalkozom, Szulita.

– Helyes – mondta a lány, és tovább kérdezett. – Tudja, ugye, hogy a zsidó férfiakat behívták és behívják munkaszolgálatra.

– Tudom.

– Azt is tudja, hogy hogyan bánnak velük?

– Nem tudom. De elképzelem, hogy vannak visszaélések.

– Vannak, és azok a jellemzők. Valószínű, hogy Gréti apját is behívják.

– Lehetséges – felelte a hadnagy, és szó szerint fordított. – Mióta beléptünk a háborúba, egyre több zsidó férfit hívnak be munkaszolgálatra. A törvényt nem én hoztam. Engem nem kérdeztek meg, hogy egyetértek-e vele vagy sem. De felhívom a figyelmét arra, hogy nagyon sok nem zsidót is behívnak katonai szolgálatra, és a frontra vezénylik őket. Ha most a véleményemre kíváncsi, közlöm magával, embertelennek és igazságtalannak tartom a megkülönböztetést a zsidók és a keresztények között. Nálunk a zsidók is magyar állampolgárok, nem helyes, hogy állampolgári jogaikat korlátozzák. Ha engem mint hivatásos hadnagyot egy zsidó munkászászlóalj vezetésével bíznának meg parancsnokaim, természetesen végrehajtanám a parancsot, de minden eszközzel betartanám a törvényes előírásokat, szigorúan megtorolnám a visszaéléseket. És ha Pista bácsi ott szolgálna az egységemben, természetesen nem kivételeznék vele, de vigyáznék rá, mint a többiekre. Erre volt kíváncsi? – kérdezte.

Míg a hadnagy válaszát Szulita lefordította, azon járt az esze, hogy mennyire őszinte ember Bérczy Pál. Lehetséges-e, hogy egy Ludovikát végzett tiszt így gondolkodjon? Miért ne lenne lehetséges, tűnődött. Akadnak magas rangú tisztek, akik nem németbarátok. Ismerek olyan tisztet, nem is egyet, aki nem szereti Hitlert.

– Még valamit – mondta Bérczynek, már nem nagy meggyőződéssel –, azt ugye tudja, hogy a lengyel partizánok együtt harcolnak az oroszokkal a németek és a magyarok ellen.

A hadnagy gondolkodott egy darabig, majd így szólt: – Ha meggondolom, és igazságos akarok lenni, akkor el kell ismernem, hogy a hazájukat védik, azt akarják felszabadítani.

A lány angolra fordította Bérczy szavait. Sikorszky bólogatott, tetszett neki Bérczy Pál őszintesége.

– Tudják – folytatta a hadnagy –, roppant bonyolult a helyzet. Minket, magyarokat ezeréves barátság fűz a lengyelekhez, legalábbis így tanítják nekünk, ezt tudatosítják bennünk. És valami igazság van is a dologban, ennek bizonyítéka, hogy a kapitány itt ül közöttünk és Szulita fordítja a szavaimat. De bizonyítja ezt az is, hogy a lengyel menekültekkel ez idáig a magyar hatóságok ennek a régi barátságnak a szellemében bánnak. – Töprengve összeráncolta homlokát. – Persze, hogy mi lesz holnap, azt senki sem tudja – elmosolyodott. – Bocsánat, butaságot mondtam, csak a magam nevében beszélhetek. Tehát a mondat helyesen így hangzik: hogy mi lesz holnap, azt én, Bérczy Pál páncélos hadnagy, nem tudom. Egy valamit azonban tudva tudok. – Újból cigarettára gyújtott, megkínálta a többieket is, rágyújtottak, és várták, hogy a hadnagy elárulja, mi az, amit tudva tud. – Akkor követtem el életem legnagyobb baklövését – mondta –, amikor a család kedvéért beadtam a derekamat és katonatiszt lettem.

Szulita csodálkozva nézett rá.

– Nem akart katona lenni?

– Orvos szerettem volna lenni. De mindegy, így alakult. Megyünk, kisasszony? – Megfogta Gréti karját. – Megköszönjük a kitűnő ebédet, és elügetünk, jó?

– Igen – mondta Gréti –, mennünk kell, már késő van. – Felálltak. Szulita félrehúzta Grétit.

– Mondd, Palika tudja, hogy te és Sinka Pali…

– Nem, nem tudja.

– Te lány – mondta neki Szulita –, ez a srác szerelmes beléd.

– Tudom. Sajnálom is őt nagyon. És arra gondolok, hogy ki tudja meddig élek, talán le kellene feküdnöm vele.

Szulita értette Gréti fájdalmát, és nagyon sajnálta őt.

– Menj be a szobámba Palival, ha kedved van hozzá, és gyűjtsd magadba a boldogságot. Aztán menjetek el. Én Jannal kievezek. – Megcsókolták, megölelték egymást.

A kapitány evezett, Szulita a távolodó partot nézte, Gréti és a hadnagy ott állt a tiszafa mellett, integetett, s ahogy nőtt a távolság, mindketten egyre kisebbek lettek. Már messze voltak a parttól. Sikorszky behúzta az evezőket, cigarettára gyújtottak. A lány jól látta, hogy a kapitány nagyon szomorú. Lehunyta a szemét, arcán, vállán érezte a nap melegét.

– Szulita – hallotta a kapitány lágy, meleg hangját. – Milyen név ez? Még sohasem hallottam ilyen keresztnevet.

– Nem is hallhatta – mondta a lány. – Én vagyok az egyetlen a földön, aki a Szulita névre hallgat. Ilyen név nincs is a naptárban. Tulajdonképpen nincs is névnapom. A névnapi ajándékokat is a születésnapomon kapom meg.

Megnedvesítette a vállát.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan lett magából Szulita?

– Eláruljam?

– Ha nem titok – mondta.

– Ugyan, miért lenne az? Szulita – kezdte a lány – község Romániában Jasi és Botosani között. Nagyapám, apai nagyapám, Romániában él. Erdélyi. Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott. Trianonban vették el tőlünk. A Csitáryak erdélyiek. Apámnak sok rokona él ott. Nos, nagyapám földbirtokos és bányatulajdonos. Vidám természetű, bohém ember. Sokan bolondnak tartják. Anyám is. Nem mondom, vannak bolondos dolgai, de azok jól állnak neki. És tulajdonképpen jó dolgok. Én imádom őt. Tudja, egyesek azért tartják őt bolondnak, mert az elvei mellett következetesen kitart. A belerokkanásig. Hát nem nagyszerű emberi tulajdonság ez? – kérdezte.

– De az – válaszolta a kapitány –, kétségtelenül az. Csak nem mindig praktikus, már úgy értem, hogy nem mindig eredményes.

– Lehet, de ez nagyapát nemigen érdekli. Vannak ötletei. Eredetiek. Nem majmol senkit, nem tiszteli a hagyományokat, kivéve egyet. Az igazmondást. Mert az családi hagyomány. Engem kislány koromtól kezdve arra tanított, hogy a hazug embernek ne bocsássak meg. Ez például családi hagyomány, és ezt a hagyományt én is tisztelem. Gyűlölöm a hazug embereket. – Hátrasimította a haját, Sikorszkyra nevetett. – Azt hiszem, eltértem a tárgytól. Szóval, hogy lettem Szulita? Ott nemzettek. Abban a községben. Hogy jobban megértse. Nagyapámnak van egy román festőművész barátja, Emil Popescu, aki az év nagy részét Párizsban és Dél-Franciaországban tölti. Popescu bácsinak csodálatosan szép kúriája van Szulita mellett. Apám és anyám ezerkilencszázhuszonháromban hivatalosan Bukarestben járt. A nyarat Popescu bácsi kastélyában töltötték. Mint mondják, életükben nem voltak olyan boldogok sehol, mint ott. Apám fogadalmat tett: ha anyámnak lánygyereke születik, a boldog napok emlékére Szulitának fogják nevezni! Hát így lettem én Szulita. Mert apám is bolondos egy kicsit. – Sikorszky előrehajolt, megfogta a lány kezét. Szulita nem húzta el. Fogja, simogassa, ha jólesik neki.