– Jól utaztál? – kérdezte Csitáry, és felvette az asztalról a csészéjét.
– Pompásan – mondta Botár doktor –, szinte nem is éreztem, hogy háború van. Beültem az étkezőkocsiba, mondanom sem kell, hogy tele volt éhes német katonákkal. Nem ettek azok, kérlek, hanem zabáltak. Elképesztő mennyiséget tömtek a bendőjükbe. Nekem, ugye, volt helyem, kérlek, mert engem a járat pincérei nagyon jól ismernek. Hát, kérlek, mit mondjak? Ettünk, ittunk. Beszélgettünk, és megérkeztünk Pestre. – Csitárynéra nézett. – A húgod kérdezi, hogy mikor látogatod meg őt.
– Ezt ne tőlem kérdezd – mondta az asszony, és finomkodó mozdulattal, amit Szulita nagyon nem szeretett, felemelte csészéjét. – Kérdezd meg a sógorodat. Tudhatod, hogy én azt csinálom, amit uram és parancsolóm megenged. – Ivott a kávéból. Szulita n
