Akik nyáron is fáznak

Fejezet 13

– Tudod, mit mondok neked, Zoltán? Igazad van. Utazz el. Ha félsz, és céltalannak látod a munkánkat, jobb ha elutazol. Így nem lesz belőled áruló sohasem. Ha itt maradsz, talán megtörnek.

– Csak azért nem váglak szájon, mert Márta közeledik. Nem szeretném, ha a vőlegényét megverve látná.

– Ezeket a kérdéseket nem lehet pofonnal elintézni, Zoltán. Utazz el. Csupán annyit kérek, hogy őszintébb légy magadhoz. –Intett Mártinak, hogy maradjon ott a többieknél. – Nézd, Zoltán, én megértelek. Te mindig jól éltél. Tulajdonképpen semmi közöd az egészhez. Mi bajod van neked? Van mit a tejbe aprítanod. Ha lebuksz, te sokat veszíthetsz. Még én is, mert országos bajnok, válogatott vagyok, lakásom, állásom van, még karriert is csinálhatnék. De a többiek, Ernő, Majtényi, semmit sem veszíthetnek. Szeretnél kiugrani, de nem tudod, hogyan csináld. Nem szeretnéd, ha mi becstelen embernek, osztályárulónak tartanánk, mert szimpatizálsz velünk. Erre, mint egy diákgyerek, kitalálod a szerelmet, és magad is elhiszed, hogy végzetesen szerelmes vagy. Ez így nem igaz, Zoltán. Becsületesebb, ha azt mondod, gyerekek, nem csinálom tovább. Nem mondjuk rád, hogy osztályáruló vagy, mert nem tartozol a proletárok közé. Örültünk, hogy közénk jöttél, megszerettünk, én különösen. Jó sportember vagy. És barátnak sem voltál rossz.

Zoltán még most sem tudta eldönteni, hogy akkor igaza volt-e Taksony Bélának. Tény, hogy nem utazott el, mert bizonyságát akarta adni, hogy nem gyáva. Maradása viszont azt is bebizonyította, hogy Matildhoz fűződő érzelme nem is olyan végzetszerű, mint hitte. Már tudomásul vette, hogy esténként mással fekszik le, és ez a gondolat nem is fájt neki annyira, mint egy vagy két évvel azelőtt. Szereti őt most is, ha elválna Istvántól, szívesen feleségül is venné, de már más lányt is el tud képzelni maga mellett.

Rosszkedvűen gondolt Béla üzenetére, ugyanakkor megnyugvással vette tudomásul, hogy Béláék vigyáznak rá. Tudta, hogy nagyon nehéz évek következnek. Ismerte lobbanékony természetét, vak indulatát. Eszébe jutott a bevonulásuk Bácstopolyára, és a gyomra émelyegni kezdett, a vér a fejébe szökött. Lehunyta a szemét, és maga előtt látta a megkötözött, fiatal szerb lányt. Azt mesélték róla, hogy tanítónő volt. Baglyas tizedes fogta el. Állítólag rájuk lőtt az iskola padlásáról. Ott állt ő is, amikor felakasztották. Végig kellett néznie. Így szólt a parancs. De mit fog csinálni akkor, ha Papváry ezredes megparancsolja, hogy a következő elfogott partizánt ő lője agyon, vagy ő adja ki a parancsot a felakasztására? Ha nem teljesíti a parancsot, vele végeznek. De az is megtörténhet, hogy valamelyik partizán golyója őt fogja eltalálni, mert nem írhatja a mellére, elvtársak, ne lőjetek, én veletek vagyok. Könnyebb a helyzetük Béláéknak a börtönben, vagy azoknak, akik illegalitásban vannak, mert őket nem állíthatja ilyen megoldhatatlan helyzet elé az élet. „Persze – gondolta aztán – azoknak sem könnyű.” Már nagyon fáradt volt, és mégsem tudott elaludni, mintha csak megérezte volna, hogy mennyit kell még majd gyötrődnie az elkövetkezendő években.

Később, amikor ezredével már idegen földön harcolt, és iszonyú vérveszteségek árán törtek előre a Don-kanyarig, sokszor eszébe jutott az az álmatlan éjszaka. Hányszor, de hányszor elmotyogta: „Bárcsak börtönben ülnék, odahaza.” A felgyújtott falvak, a legyilkolt lakosság láttán az is felötlött benne, nem csinálja tovább, golyót röpít az agyába. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság majdnem megőrjítette. Voltak időszakok, amikor kereste a halált, de átkozott szerencséje volt, a halál nem talált rá. Hányszor, de hányszor jelentkezett önkéntes felderítésre, azzal az elhatározással, hogy átszökik. Papváry ezredes nem teljesítette a kérését. Mintha csak kiolvasta volna a szeméből elhatározását.

– Nem, zászlós úr, téged nem engedlek. Megígértem a bátyádnak, hogy vigyázni fogok rád. Szavamat adtam rá.

Döbbenten hallgatta az ezredes szavait. Hát István vigyáz rá ilyen nagyon? István az őrzőangyala? Ezt követően – nem sokkal a visszavonulás előtt – találkozott bátyjával. Kárász István az egyik német műszaki hadosztály kötelékében harcolt, mint a különleges műszaki zászlóalj parancsnoka. Önként kérte magát a frontra. Hogy jól harcolt, azt az Elsőosztályú Német Vaskereszt és Signum Laudis kitüntetés bizonyította. István Matild leveleiből tudta, hogy Zoltán is a harctéren van, de nem találkozott vele. Most ott ültek a zászlóaljparancsnokság harcálláspontján, mélyen a föld alatti bunkerban, és bizalmatlanul nézték egymást. Lehallatszott az ágyúzás tompa morajlása, a géppuskák szaggatott kelepelése. Kárász István, mint mindig, most is frissen borotvált volt, hosszúkás arcát megkeményítette és megbarnította a hóról visszaverődő napfény, a metsző, jeges szél. Forró rumos teát ittak.

– Örülök, hogy élsz, és egészséges vagy – mondta a százados.

– Én is örülök neked. Matild hogy van?

– Köszönöm. Kicsit nyafog. De hát ő nem Dobó Katalin. Tanít. A Markó utcai gimnáziumban.

– És a gyerek?

– Az is jól van. Ellenben tegnap kaptam értesítést Pestről. Tulajdonképpen ezért jöttem át. Apánk eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt? – Hirtelen maga elé képzelte apja magas, izmos alakját, az elmaradhatatlan pipával a szájában.

– Az értesítést Shellék küldték a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével. Annyit írtak, hogy a japán megszállás elől Szumátráról Jávába indult, de Dzsakartába nem érkezett meg. Minden valószínűség szerint elsüllyesztették a hajót a japánok. Egyelőre csak eltűntté nyilvánították.

„Ha ő pusztulna el – gondolta Zoltán –, arról is ilyen egykedvűen számolna be Matildnak? Valószínű.” Aztán hirtelen átsuhant az agyán: szerencséjére nem utazott apjához. Együtt pusztultak volna el. Úgy látszik, a háború elől nem menekülhet az ember, szembe kell néznie vele.

– Még csak el sem temethetjük tisztességgel – mondta.

A százados megszívta a cigarettáját.

– Tízezrével pusztulnak el az emberek – mondta. – Azokat sem temetik el.

– Most az apánkról beszélek.

– Én meg a bajtársaimról. Ha vége lesz a háborúnak, édesanyánk sírkövére belevésetjük az ő nevét is. Ennél többet nem tehetünk. Nem nagyon kedveltük egymást, de azért fáj az elvesztése nekem is. Magamban meggyászolom, ennél többet nem tehetek.

A fedezékben meleg volt, Zoltánt az otthonra emlékeztette, a békés, téli napokra. Mikor állhat újra az ablaknál, és nézheti a lágyan hulló hópelyheket? István hangja elveszett az ágyúk felmorajló zajában, mikor a zaj elült, akkor is nagyon távolról hallotta. Reménytelennek látta a helyzetét.

– Azt kérdeztem, jártál-e Korotojakban? Vagy más faluban?

– Jártam.

– Szívesen élnél itt?

– Hová akarsz kilyukadni? Sohasem mondtam neked, hogy Oroszországban akarok élni.

– Nem mondtad. De barátaid ezeket az állapotokat akarják nálunk is megvalósítani.