Matild jókedvűen kívánt boldogságot az „ifjú” párnak, bő gyermekáldást kérve a Mindenhatótól. Aztán Juliskával elrakták a küldött élelmiszereket, a húsokat zsírban lesütötték, és mindent előkészítettek az ünnepekre. Juliska mindenre gondolt, egy hétre elegendő fát hordott fel a pincéből, gyújtóst is aprított. Matild egy nagyon szép arany pecsétgyűrűvel ajándékozta meg a lányt. Juliska a meghatottságtól sírva fakadt. Aztán addig-addig sírt, amíg ki nem buggyant belőle nagy boldogtalansága. Matild ereje abban állott, hogy a gyengébbek előtt erősnek mutatta magát. Ilyenkor megfeledkezett saját keserűségéről, és nyomban vigasztalóvá vált.
– Na, te bolond, hát mi a baj? Na ne sírj. Láthatod, hogy szeretünk, ez a kölyök jobban ragaszkodik hozzád, mint hozzám. Mondd csak Julis, nem vagy te szere
