Egy héttel később ismét elmentünk vacsorázni, és miután kifizette a számlát, közölte, hogy be kell ugrania az építkezésre. Meg is álltunk a sártenger szélén, a kesztyűtartóból kivett egy gumipántos elemlámpát, a fejére erősítette, kiszállt, becsukta a kocsiajtót, aztán az én oldalamon meg kinyitotta a másikat.
— Légy szíves, gyere te is! — szólított fel határozottan.
— Én? Minek? — néztem rá csodálkozva. — Megvárlak itt a kocsiban.
— De most jönnöd kell!
Ímmel-ámmal kikászálódtam a kényelmes ülésből, és csak halkan morogtam, hogy megint vehetünk egy új cipőt. Mivel Stephen feje világított, ezért élesen kirajzolódtak a sárban heverő pallók, így gyakorlatilag száraz lábbal jutottunk az épületig. Ott botorkálva elindultunk felfelé, miközben folyamatosan faggattam, hogy most miért kell ide
