Ezeknél a gondolatoknál már hangosan bömbölve tapasztottam cipőmaradványaimmal a nedves homokot, és még jobban elkezdtem bömbölni, amikor azt vettem észre, hogy sehol sem látom Keansburg fényeit, csak a telihold fényét visszatükröző víz adott némi támpontot.
Először nagyon megijedtem, mert még sohasem voltam egyedül ilyen kihalt helyen, főleg éjszaka nem, és főleg télen nem. Száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és futni, jobban mondva cipőim halmazállapota miatt inkább bukdácsolni kezdtem Keansburg irányába. Aztán ahogyan lenni szokott, saját magamnak lett elege belőlem.
— Most miért is akarok szaladgálni? Nem mindegy, hogy félek vagy sem? — kérdeztem az éjszakától a víz felé fordulva.
Megálltam, és nagyokat lélegezve nyugalmat erőltettem magamra.
— Minden rossz dolog, minden nehézség
