Katalin most összeszedte minden erejét, kiszabadította a csuklóját, és arcul ütötte a jogászt, aztán elszaladt. A jogász néhány pillanatig csendesen állt, aztán egyszerre felnevetett erőltetett hangon, hogy a távolodó lányhoz elhallatsszon. Majd utána szólt.
– Tehát egy hétig várok. De csak egy hétig. Érti?
Katalin megint kénytelen volt hazudni. Azt hazudta, hogy megbotlott a küszöbön és a kezére esett. A csuklója piros volt és egy kicsit dagadt is.
– Sedre vagy, mint egy ostoba csikó! – kiáltott Szilvia. De azért megnyomkodta a csuklóját, amire Katalin éles fájdalmat érzett, aztán bekötötte vizes ruhával.
Lefekvés előtt sokáig sétált a szobában fel–alá, lóbálva a fájós kezét. Végre leült az ászaihoz, és bár nehezére esett a tollat tartani, levelet írt.
Kedves Péter!
Kedves Péter!Iga
